A hangja simogatóan csúszott be a tudatomba, kellemes, meleg érzést hagyva maga után. Csak néztem a könnyel telt, hatalmas kék szemeket, és képtelen voltam megmozdulni. Nem akartam itt hagyni, habár az elmémben folyamatosan ordított egy hang: „veszélyes vagy rá, menj már innen!”

Heather lehajtotta a fejét, és a vállai rázkódni kezdtek. Éles fájdalom hasított a szívem környékére. Nem bírom elviselni, ha Ő szomorú! Embertelenül gyorsan ott termettem mellette, és átkaroltam a vállát.

- Cssst, ne sírj… kérlek, nyugodj meg… semmi baj… itt vagyok… - a haját simogattam, miközben a fülébe súgtam a megnyugtató szavakat. Hallottam, ahogy a szívverése felgyorsul, és kissé kapkodva kezdte venni a levegőt. Elszomorodtam. Hát mégis fél tőlem. Némán lecsúsztattam a karom a válláról, és felegyenesedtem az ágyról. Már épp indultam volna, amikor egy apró, forró, de határozott kéz a csuklómra fonódott.

- Nem maradsz itt?

Visszabámultam rá.

- Mármint én?

Heather arca gúnyos fintorba tolult.

- Nem, éppen a képzeletbeli barátomhoz beszélek. Tudod, ez a rák furcsa dolog, ilyen vicces kis szörnyikéket kreál a fejemben, és…

Heather dühösen meredt rám, és megpróbálta lefejteni a kezemet az ajkairól. Nem tehettem róla, muszáj volt befognom a száját! Ennyi hülyeséget összehordani…

- Nem is vagy te beteg… - mormoltam, miközben erősen küzdöttem a feltörő nevetés ellen. Heather villámló tekintettel nézett rám, mire elvettem a kezem arcáról.

- Köszönöm, igazán úriember vagy! – öltötte ki rám a nyelvét, mire elvigyorodtam.

- Finoman a szavakkal, még el talállak némítani…

Heather válasz helyett belebokszolt a vállamba.

- Kérdezhetek valamit? – a tekintetem mosolyogva rá emeltem, és lefogtam a kezét. Olyan volt, mint egy durcás óvodás.

- Szerinted? – morogta, miközben megpróbálta kiszabadítani a karját.

- Az előbb… - karba fontam a kezeimet, nem akartam magam elárulni a remegésükkel. – Azt kérted, hogy maradjak. Miért?

Heathert szemmel láthatólag meglepte a kérdés. Tekintetét a takaróra szegezte, és idegesen gyűrögette a szürke anyagot.

- Hát csak mert… én… - sóhajtott egy mélyet, majd a szemembe nézett. Mélykék íriszeiben nyugalom és bizalom ült. Felszisszentem. Bizalom… hiba! De Heather nem akadt meg, továbbra is engem fürkészett.

- Na? – noszogattam.

- Csak azért… mert… mert mióta rákos vagyok, nincs időm, se energiám társasági életet élni. Igazából nincsenek barátaim. Mondjuk előtte se nagyon voltak…

- Hogy-hogy? – akadtam fenn a szavain. Hiszen kedves, vicces, gyönyörű… kizárt, hogy a többiek ne szeressék!

- Igazából mindig a jó tanulók közé tartoztam… és hát… szóval a tanárok kedveltek… ergo a többiek nem. – Keserűen felnevetett. – Senki nem szereti a strébereket, igaz?

- A strébereket nem is… - helyeseltem. – De te nem vagy az. Ezt nem látták a többiek?

Heather elhúzta a száját, és újra a takarót kezdte fixírozni.

- Nem igazán… beszélgettem velük… én…

De itt elakadt a mondanivalójában. Az arca eltorzult, és elfordulva tőlem a földre hányt. Felugrottam a székről, és míg fél kezemmel Heather haját fogtam el, a másikkal megnyomtam a nővérhívót. Egy igen testes hölgyemény rontott be a kórterembe. Pár másodperc alatt felmérte a helyzetet, majd engem gyakorlatilag fél kézzel arrébb rakva Heathernek odanyújtott egy edényt, és kiüvöltött a folyosóra a takarítókért. Öt perccel később a szobában tisztaság uralkodott, a kiképző parancsnoki hangerővel megáldott nővér, pedig robbanásszerű hang kíséretében elhagyta a helyiséget. Kellett pár másodperc, amíg feldolgoztam, hogy létezik valaki, aki Edmundnál is nagyobbat tud ordítani…

- Jobban vagy már? – ültem vissza Heather ágy mellé, aki épp egy pohár vizet iszogatott, és próbált nem rám nézni.

- Jobban lennék, ha nem láttál volna hányni…

Halkan felkuncogtam.

- Hozzátartozik.

- Hát éppen ez az. – Heather felsóhajtott, és letette a poharat. – Ez mind hozzátartozik a rákhoz. A rosszullétek, a kimerültség, a fáradékonyság… gyakorlatilag semmit nem lehet velem normálisan csinálni. Nem mehetek el moziba, mert az erős, vibráló fénytől rohamom lesz. Nem mehetek el kirándulni, mert nagyon hamar kifáradok. Nem mehetek el egy étterembe vacsizni, mert ami nem szerepel a diétámban, azt maradéktalanul és azonnali hatállyal kiadom. Nem mehetek el házibuliba, mert nem csak hogy hamar elfáradok, de a hangos zenét sem bírom… - belemarkolt a takarójába, és beharapta az alsó ajkát. Ugyan a szemét nem láttam, de éreztem, tudtam, hogy a könnyeivel küszködik. – Nem élhetek normális életet… és valószínűleg ezért nincsenek barátaim. Megértem, ha ezek után te is elmész… - a hangja elcsuklott, és az arcát gyorsan a haja mögé rejtette. Nem bírtam nézni, ha szomorú volt!

- Ne félj! – mondtam neki, és az álla alá nyúlva felemeltem könnyáztatta arcát. – Nem megyek el. Itt vagyok.

Heather meglepetten nézett rám, majd ajkai gyönyörű mosolyra húzódtak.

- Köszönöm… - suttogta. Viszonoztam a mosolyát.

Hirtelen döngő lépteket hallottam a folyosóról, és vigyor kúszott az arcomra.

- Megjött a tank… - kuncogtam, mire Heather is elvigyorodott.

Nem csalódtam, másodperceken belül szinte berobbant az ajtó, és berontott rajta Michel nővér. (Mint megtudtam a névtáblája alapján, polgári körökben így szólítják.)

- Mr. Richardson! Lejárt a látogatási idő, és Miss Matthewsnek pihenésre van szüksége! Ha lenne olyan szíves…

- Semmi gond, Michel, már itt sem vagyok! – küldtem felé egy angyali mosolyt, aminek következtében a tank összehúzta bozontos szemöldökét.

- A megszólításom ASSZONYOM! És kérem, most távozzon! Két perce van… - az üvegajtó egy hatalmas csattanással landolt a keretében, őszintén meglepődtem, hogy nem tört ki. Felsóhajtottam, majd Heatherre vigyorogtam.

- Hallottad a főnököt… mennem kell.

- Oké… - Heather nem tudta elrejteni az arcán átsuhanó csalódottságot, és ez nem tudom, miért, de jól esett. Nem is kicsit…

- Holnap megint jövök… - hát ez nem igaz! Miket ígérgetek én a nagyvilágba? Nem megfogadtam, hogy távol tartom magam Heathertől? Na jó, ez már nekem is zavaros…

- Arra nem lesz szükség. – Heather rám mosolygott. – Holnap már megint mehetek suliba. Csak addig kellett itt maradnom, amíg anyuék el tudnak jönni értem. Nem akarták, hogy egyedül legyek otthon…

- Biztos, hogy holnap már be akarsz jönni? – kérdeztem a kelleténél aggódóbb hangnemben. A francba is…

- Persze, kutya bajom! – húzta ki magát Heather, és rám villantott egy vigyort.

- Aha, nyilván azért adtad ki az imént az ebédedet… - mormoltam, mire megint kiöltötte rám a nyelvét. Megint hallottam a döngő lépteket.

- Asszem én lépek… - vigyorogtam, mire Heather gonoszul elmosolyodott.

- Igen… menekülj, ha kedves az életed…

Keserűen felnevettem. Ha Heather tudná, hogy egy ilyen egyszerű halandó még csak hozzám sem érhet…

- Akkor futok! Szia! – villantottam rá egy lehengerlő mosolyt, aminek következtében a szívverése a kétszeresére gyorsult.

- Szia… - suttogta elhaló hangon, de persze én gond nélkül meghallottam.

Az utolsó pillanatban csusszantam ki az ajtón, hogy Michel ne kapjon el.

- Viszlát, Asszonyom! – csókoltam kezet a tanknak, mire Heather felvihogott. Michel láthatólag igen zavarba jött, és villámgyorsan kitessékelt a szobából.

Jókedvűen haladtam végig a kórház folyosóján, és egy hirtelen felindulásból még Beatrixnak is kezet csókoltam, aki kis híján elájult a gesztustól. Ruganyos léptekkel haladtam a terepjárómhoz, de még csak ki sem nyithattam, amikor éles fájdalom hasított a fejembe. Soha nem éreztem ilyet, mintha valaki szét akarná tépni az agyam. Két kezemmel összeszorítottam a halántékomat, és egy üvöltés kíséretében térdre rogytam. A szemem elhomályosult, mintha csak könnyeztem volna. Egyik kezemmel kétségbeesetten belemarkoltam az aszfaltba, és a hátamat a kocsim ajtajának vetve próbáltam megnyugodni. A fejem borzalmasan fájt, amikor egy erőteljes hang felüvöltött bennem: „Hát kétszer elkövetnéd ugyanazt a hibát?” A fejemet nekivetettem a kocsiajtónak, és hangosan ziháltam. Bárkié is volt a hang, igazat mondott. Nem követhetem el kétszer ugyanazt a hibát… többé nem…

- Hé kölyök, jól vagy? – egy harmincas éveiben járó pasas hajolt fölém. Az arca elmosódott előttem, és alakja furcsán billegett a talajjal együtt.

- Igen… - ziháltam, majd feltápászkodtam, és bemásztam a kocsimba. Még mindig zúgott a fejem és szédültem, valamint nem láttam tisztán. Remegő kezekkel beindítottam a motort. Az agyam lázasan pörgött az elhangzottak miatt. Egyre jobban nyomtam a gázpedált, ahogy a halántékom megint lüktetni kezdett. De nem, ez most más, mint legutóbb! Nem fogom Heathert közel engedni magamhoz… csak segítek neki, hogy ne legyen egyedül… ez minden. Ekkor még az előzőnél is jobban megfájdult a fejem, és a hang egy sakálüvöltéssel szaggatta a fejem: „Ne áltasd magad! Baja fog esni! Miattad!” Felüvöltöttem, és a fejemet hátravetettem. Tudtam, hogy meg kéne állnom, mert így veszélyes vagyok, és elsősorban nem magamra. De mégis mentem tovább. A hang még hangosabban ordított: „Add fel! Gyilkos vagy! Miattad halt meg! És ő is miattad fog!”

- Nem! – üvöltöttem, és elrántottam a kormányt. Már csak annyit láttam, hogy egy fekete Mercedes kocsi felé hajtok, majd a szemem elhomályosult, és a tudatomra sötétség borult. Még hallottam azt a fémes csattanást, ami a karambolt jelzi, aztán olyat tettem, amit még ember koromban sem soha. Elájultam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés