( Edward szemszöge)

- Te nem is tudod? Hanna már nem él itt. – A mondat végére felsóhajtottam. Megkönnyebbültem. Már kezdtem szörnyű dolgokra gondolni. Először azt hittem, megölték. De ezek szerint csak nem ilyen szívtelenek.
- Mi történt? Hol van most? Mesélj el mindent!
- Carlisle először meg akarta öletni. De Alice-ékkel kikönyörögtük, hogy ne tegye. Csak úgy volt hajlandó megkímélni az életét, ha elhagyja a „palotát”. Ó, Edward! Árvaházba kellett dugnom. Ha láttad volna, hogy sírt. Ahogy belém kapaszkodott. Könyörgött a kis tündérke nekem. Megkérdezte, hogy azért hozom ide, mert rossz volt? Azt mondta büntessem meg inkább, de vigyem haza. Megígérte, hogy soha többé nem lesz rossz. Várt téged. Azt mondta Edward bácsi majd biztosan értem jön, és elvisz innen. Mikor látta, hogy kilépek az ajtón, és te sem jössz, elájult szegénykém. Vissza akartam menni, de nem tehettem. Titokban tájékozódok róla, hogy mi van vele. Teljesen lefogyott. Nem eszik semmit se. Állandóan csak sír, és rajzolgat. Nem beszél senkivel sem. Olyan, mint egy zombi. Szörnyű állapotban van. Segítenünk kell rajta, Edward. Kérlek! – Ragadta meg köpenyemet. A hallottak egyszerűen sokkoltak.
- Melyik árvaházban van? – Kérdeztem ingerülten.
- Itt, nem messze.
- Érte megyünk. Kihozzuk onnan. – Jelentettem ki dühösen. Hogy voltak erre képesek? Rosalie döbbenten nézett rám.
- De Carlisle…
- Hidegen hagy Carlisle. Érte megyünk, és itt fog velünk lakni. Ha valakinek nem tetszik, magam tépem szét. Én leszek a király. Olyan döntést hozhatok, amit akarok. Mindenki bekaphatja most már. – Szabadultak el az indulataim. Nálam is van egy bizonyos határ. Eddig is épp elég ideig tűrtem.
Rosalie mutatta az utat, én pedig követtem. Az árvaház csak öt percre volt emberi tempóban. Egész úton azon izgultam, vajon hogyan fog reagálni Hanna. Elvégre az is lehet, hogy gyűlöl minket, és szóba se áll majd velünk. Megérdemelnénk. Egy kedves hölgy elvezetett minket a gyerekekhez. Hanna egy széken ült, és egyedül rajzolgatott. A többiek nem igazán foglalkoztak vele. Észre se vették, hogy ott van. Idegesen lépkedtem nővérem mellett. Pár méterre álltam meg tőle.
- Hanna? – Kérdeztem bizonytalanul. Felkapta a fejét, és rám nézett. Pár másodpercig csak bámult rám, majd felállt, és felém rohant.
- Tudtam, hogy eljössz értem. – Ugrott nyakamba. Szorosan, mégis gyengéden öleltem magamhoz.
- Ne haragudj! – Néztem meggyötört arcán végig.
- Tudtam, hogy nem hagysz magamra. – Kezdtek el potyogni könnyei.
- Soha nem foglak. – Néztem rá meghatottan. – Van itt még valaki, aki nagyon örül neked. – Mutattam a hátam mögött álló Rosalie-ra.
- Rosalie néni. – Suttogta maga elé. Nővérem átölelt minket. Mindhárman meghatottan álltunk ott.
- Elnézést. – Köszörülte meg valaki mellettünk a torkát. Tudtam, miről akar velünk beszélni, ezért elküldtem Hannát Rosalieval, hogy mutassa meg neki a rajzait.
- Azonnal elviszem. – Fordultam a mellettem álló nő felé.
- Sajnálom, de ez nem lehetséges. Nem hiszem, hogy maga nagykorú lenne – nézett végig rajtam - és ha még ki is adnám magának, ahhoz, hogy lebonyolítsuk a folyamatot, idő kell. – Most szórakozik velem? Azt hiszi, hogy egy ember packázhat velem? Nagyon nagyot téved.
- Szerintem meg tudnánk oldani a helyzetet. – Utaltam a megvesztegetés lehetőségére. A gondolatai arról árulkodtak, hogy elég kapzsi egy nőszemély.
- Nem értem, mire céloz. – Játszotta a hülyét. A gondolataiban már az összegen gondolkozott.
- Nézze! Mi most feltűnés nélkül elvisszük Hannát, én pedig idehívok valakit, akivel biztosan el tudják majd simítani a dolgot. – Kaptam elő mobilom, s tárcsáztam Alice számát.
- Már úton vagyok. Már az összeget is tudom. – Szólt bele a telefonba húgom.
- Mondtam már, hogy aranyat érsz?
- Még nem, de épp ideje volt már, hogy ezt észrevedd. – Nyomta ki.
Rosalie-val összepakoltuk Hanna cuccait, majd elhagytuk az árvaházat. Alice mindent elintézett. Hannát beköltöztettük a szobámba, mert nem bíztam a többiekben. Szemmel akartam tartani őt. Carlisle-val veszekedtünk egy sort, de végül megegyeztünk. Ha uralkodok, Hanna maradhat. Még arra is sikerült rávennem, hogy Alice-ék elmehessenek vásárolni. Egyre menőbb vagyok. Jasper megpróbált néhányszor beszélgetést kezdeményezni velem, de én leráztam.  Fontosabb dolgom is van, minthogy őt hallgassam. Először is: beszélnem kell Emmettel. Furcsa volt őt a testőrségben látni. Mintha megkomolyodott volna.
- Mizu? – Léptem mellé.
- Szolgálatban vagyok. Nem beszélgethetek. – Oké. Ilyet a régi Emmett biztosan nem mondott volna. Hát itt tényleg mindenki megváltozott? Nagyon le vagyok maradva.
- Rosalie-ról lenne szó. – Halkan morgott egyet, de továbbra is csak egy helyben állt. Nehezebb lesz, mint gondoltam.
- Tényleg megbánta, amit tett. Nagyon sajnálja a dolgot, és szeretné jóvátenni.
- Azt jól is teszi. – Szűrte ki a szavakat fogain keresztül.
- Szeret téged, és fáj neki, hogy így bánsz vele. Mindenki megérdemel egy második esélyt, nem igaz? – Látszott rajta, hogy őrlődik a szavaimon. Ez már jó jel. Legalább gondolkozik rajta.
- Már épp eleget hagytad szenvedni. És te sem nézel ki valami túl jól. Valld be, hogy hiányzik neked.
- Nem tagadom, hiányzik. De…
- Semmi de. Bocsáss meg neki végre. Azt szeretném, ha boldogok lennétek.
- Rendben. Gondolkozok rajta.
- Mikor lettél te ilyen komoly? Úgy nézel ki, mint egy pingvin. – kezdtem el kuncogni rajta.
- Nagyon vicces. Az emberek változnak, ahogy a vámpírok is.
  
 
    ( Bella szemszöge)

3 nap telt el, mióta megindult a szülés. Azóta már én is vámpír lettem. Ma fejeződött be az átváltozásom. A szülés pillanataira nem igazán emlékszem, minden olyan homályos. SP elmondta, hogy amolyan császármetszés féleséget hajtott végre rajtam. Nem tudom, hogy ez mit takar pontosan, de jelen pillanatban nem is igazán érdekel. Csak az számít, hogy minden rendben, és a kicsikéim is jól vannak. Bizony ám! Ketten vannak. Egy fiú és egy lány. Alexander és Vanessa. Mindketten annyira gyönyörűek. És az én kicsikéim. Még nem tudjuk, hogy milyen tulajdonságokat örököltek a vámpíroktól, és miket az emberektől, de idővel rájövünk mindenre. Christian sokat segít nekem, és hálás vagyok neki érte. Igaz, hogy nem szeretem, de hálából mellette maradok. Ő törődik velem, és nem fog elhagyni, ahogy azt Edward tette anno. De nem bánkódok többet miatta. A legfontosabb, hogy új életet kezdhetek. Bella Frewerként.

  
( Alice szemszöge)

Eljött az esküvő napja. Nem lesz túl nagy felhajtás. Minden egyszerű és nyugodt lesz. Elváltam Jaspertől, így már hivatalosan is szabad vagyok. Az elmúlt három napban próbált a közelembe férkőzni, de minden alkalommal faképnél hagytam. Már csak néhány perc, és Edward felesége leszek.
- Alice. Ne tedd ezt, kérlek! Én, szeretlek – Rontott be az ajtón Jasper. Mégis hogy sikerült leráznia a testőröket? Minden lépését figyelték.
- Nem tehetek mást. – Kerültem a tekintetét. Próbáltam nyugodt maradni, de nem igazán sikerült.
- Megváltozom. Még állati vérre is átállok, csak ne tedd ezt. Szükségem van rád. – Szorította meg a kezem. Nagy, boci szemekkel néztem rá. Elgyengültem. Ezt ki is használta, és meg akart csókolni. Ajka már majdnem súrolta ez enyémet, mikor belépett Edward.
- Engedd el! – Szedte le rólam Jaspert. A háta mögött megjelentek az őrök, és lefogták Jaspert.
- Csak manipulált. Ne dőlj be neki! – Nézett rám Edward. Csak bólintani bírtam. Karját nyújtotta nekem, majd bevonultunk a terembe. A házasságkötő előtt megálltunk. Ideges voltam. Biztos, hogy ezt akarom? Jasper szavai teljesen összezavartak. És ha tényleg igazat mondott? Hisz Rosalie is képes volt megváltozni. Edward megszorította a kezemet. Felnéztem rá, és egy szánalmas mosolyt küldtem felé. A nő elkezdte a szövegét mondani, de én nem hallottam belőle semmit se. A gondolataim Jasper és a házasság körül forogtak. Biztos ezt akarom? Még visszaléphetek. És ha csak hazudott?
- Kijelenti-e Ön, Alice Marie Brandon, hogy az itt jelenlévő Edward Anthony Mason Cullen-nel házasságot köt? – Szegezte nekem a kérdést a házasságkötő. Riadtan néztem a nőre, majd Edwardra. Képtelen voltam bármit is kinyögni.