Minden gátlás nélkül csodáltam kedvesem arcát, ám ő már koránt sem volt ennyire felszabadult. Lábaival idegesen dobolt a fapadlón s mintha éppen megpróbálná összeszedni gondolatait úgy járkált fel-alá. Látszott rajta, hogy  valami nagyon fontosat próbál tudtomra adni, de engem jelen pillanatban az sem érdekelt volna ha közli, hogy már volt öt férje. Én most csakis egy dologgal voltam elfoglalva, hogy minél tovább a közelembe tudhassam őt. Néhány csendbe burkolózott perc után azonban megszólalt.

- Nagyon sok mindent történt azóta mióta utoljára láttalak- kezdett bele nehézkesen- egy dolog azonban nem változott, ez a dolog pedig te vagy- suttogta halkan.

- Ugyanolyan fiatal, ugyanolyan tökéletes- mosolyodott el keserűen.

- Te pedig ugyanolyan gyönyörű vagy sőt ha lehet akkor csak még szebb lettél- próbáltam meg bókolni, ám ő hamar leintett

- Ezt most hagyd abba! Egy 24 éves egy gyermekes család anyát nem lehet összehasonlítani egy 18 éves kamasz lánnyal-  mondatának egy része tőrként fúródott halott szívem közé. Tehát van egy férje, akinek szült egy gyereket. Már rég túllépett rajtam, úgy ahogy akartam. De hát akkor miért fáj ennyire?

Láthatta rajtam, hogy mennyire megváltozott a hangulatom, mert gyorsan folytatta.

- Sophie-nak hívják és olyan édes akárcsak egy kisangyal- mondta mosolyogva.

- Gratulálok hozzá!- csupán ennyit tudtam mondani, mert a döbbenettől még mindig nem tértem teljesen magamhoz. De hisz mit is várhattam volna el? Hogy bevonul apácának?

- Te itt hagytál, én pedig majd belehaltam a veszteségbe- mondta dühösen, gúnyos hangom hallatán.

- Sajnálom, de én sze...- kezdtem, ám ő egyből félbeszakított.

- Már teljesen mindegy. Sophie a legjobb dolog ami valaha is történt velem, így nagyon örülök neki, hogy ő itt van nekem. Tudod végül is örülök neki, hogy akkor, ott kiadtad az utam, mert így legalább kiderültek a valódi érzéseid s így, hogy már nem szerettél, így  legalább nem kellett tovább folytatnod ezt a színjátékot.

- Én hazudtam neked- vallottam be gyorsan.

- Már nem érdekel- jelentette ki határozottan.

- Legalább hadd mondjam el, hogy mi az igazság- esedeztem kétségbeesetten, ám ő hamar magára öntött egy határozott, sziklaszilárd álarcot, így még csak esélyem sem volt ellene.

- Már mondtam, hogy az régen volt. Térjünk át másra- ült le újból, miközben én reményt vesztve közelebb mentem hozzá.

- A férjed legalább rendes ember?- kérdeztem cseppnyi gúnnyal hangomban.

- Igen, ő egy nagyszerű ember és nagyon szeret minket- mondta halkan.

Azt mondta, hogy nagyon szereti őket, de arról nem tett említést, hogy ő szereti e a férjét. Tehát még van némi remény- mosolyodtam el boldogan.

- És te szereted őt?- kérdeztem egyenesen, minden körítés nélkül.

Bella szemei hírtelen kitágultak, majd dühösen nézett rám.

- Mégis milyen kérdés ez?- kérdezte élesen.

- Egy roppant egyszerű kérdés- mosolyodtam el habozásának láttán.

- Ehhez semmi közöd nincs!- jelentette ki bosszankodva.

- Igen vagy Nem?- erősködtem tovább, ám ő mérgesen felpattant helyéről.

- Menj innen!- mondta dühtől fortyogva.

- Tessék?- hökkentem meg.

- Azonnal menj el!- ismételte újból, majd karon ragadott és egyenesen kitolt az ajtóig, mivel, hogy hagytam magam.

Olyan édes volt, ahogy dühösen toporzékolt, hogy alig bírtam magam visszafogni, hogy nehogy elnevessem magam. Mikor pedig átléptem a küszöböt, akkor Bella bevágta mögöttem az ajtót.

A levegőben még mindig érezni lehetett kedvesem kábító illatát ennek hatására bennem pedig feltörekedett egy újfajta felismerés: újból magamra maradtam.

A magány keserű utóíze még sosem ért ennyire kellemetlenül, mint ott, abban a pillanatban. Az imént átélt élményektől kábán és egyben elvarázsolva mentem kocsim irányába.

-          Na mi volt?- kérdezte kíváncsian Emmett és Alice egyszerre.

-          Kidobott- vigyorogtam el, majd bepattantam kényelmes ülésembe és elhajtottam.

Tetőtől talpig feltöltődtem adrenalinnal s úgy éreztem, hogy enyém az egész világ. Az örökké magányos vámpír gondolatát egy időre félresöpörtem a helyére pedig egy egészen új és vidám Edward-ot helyeztem.

Fogalmam sem volt arról, hogy most éppen merre tartok csak egy dolog lebegett szemeim előtt az pedig Bella arca volt…

Alice szemszöge!

Határtalan örömmel töltött el, hogy egykori legjobb barátnőm szemet hunyt bűneim felett s, hogy úgy kezelt, mintha sose mentem volna el. Viszont a kezdeti öröm hullám miatt sok apró részletet nem vettem figyelembe.

Egy ideig csak sejtettem most viszont már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nem stimmel. Elvégre is ki bocsájtana meg azok után, hogy csak úgy faképnél hagyják? Vagy ki képes egy légkörben maradni olyanokkal kik csak fájdalmat tudnak okozni neki?

-          Min gondolkodsz?- kérdezte szerelmem  mikor már otthon voltunk.

-          Csak azon, hogy vajon hol lehet Edward. Mert már a suli óta nem láttuk őt- füllentettem, mire Jasper kérdőn nézett rám.

-          Valóban?- kérdezte felhúzott szemöldökkel. Jól tudtam, hogy mindenkinél jobban ismer, így egy kegyes hazugsággal semmiképpen nem tudom átverni, de én nem is becsapni akartam őt én csak csupán kiakartam térni kérdései kereszttüzéből.

-          Majd elmondom- legyintettem egyet, mire  csak meghúzta vállait.

Erősen gondolkodva próbáltam meg hibát keresni a mai napon történt dolgok között, ám feladatom még koránt sem volt ennyire egyszerű. Hiszen lehet, hogy valami olyat keresek, ami nem is létezik.

Akkor és ott minden olyan egyszerű volt. Most viszont, mintha a hurrikán utáni szemetet kéne összetakarítanom. Fejemben számtalanszor  újból végig játszottam az iskolában történt dolgokat, de mind hiába, mert semmire sem jutottam vele. Már éppen feladtam volna a keresgélést, mikor hírtelen látomásom lett…

-          Reméltem, hogy itt talállak- lépett be Carlisle rendelőjébe Bella.

-          Bella! Micsoda kellemes meglepetés- ölelte magához a lányt.

-          Valami nagyon fontosról szeretnék veled beszélni- mondta Bella sápadt arccal, mire Carlisle arca hírtelen szomorúvá vált.

-          Hát igen…- suttogta halkan apám.

-          Ezek szerint akkor olvastad a kórlapomat- ülte le egy karosszékbe Bella.

-          Igen. Olvastam- foglalt mellette helyet Carlisle.

-          Igaz nem mondtad el Edward-nak?- kérdezte Bella rémült arccal.

-          Természetesen nem – nyugtatgatta Carlisle a riadt lányt.

-          Szeretném ha nem is szólnál neki.

-          Előbb- utóbb úgyis megtudja- mondta Carlisle rosszallóan.

-          Tudom, de ígérd meg, hogy nem mondod meg neki!- nézett rá hatalmas őzike szemekkel Bella, aminek Carlisle sem tudott ellenállni.

-          Megígérem- suttogta Carlisle, majd újból visszatértem a valóságba.

Tehát Carlisle választ tud adni valamennyi kérdésemre- villant át gyorsan agyamon.

-          Mit láttál  Alice?- kérdezte mellőlem Jasper.

-          Semmit. Semmit, de most mennem kell – pattantam fel helyemről, majd villámgyorsan leszaladtam a garázsba.

Útközben úgy száguldoztam, mint egy esze veszett félőrült, de jelen pillanatban ez sem érdekelt, én csak minden áron választ akartam kapni kérdéseimre. A rendelőbe úgy rontottam be, mint egy szélvihar, így néhány nővér kis híján kivágott, de én egy- két szívszorító pillantással már Carlisle irodájában is voltam. Még szerencse, hogy éppen nem volt a műtőben.

-          Alice?!- lepődött meg Carlisle .

-          Kérdezni szeretnék tőled valami! Nyílván hallottad, hogy találkoztunk Bellával és biztosan azt is tudod, hogy mi a baja. Nos, elmondanád?- ugrottam fejest egyből a közepébe.

-          Hát én nem is…- mondta tétovázva.

-          Volt már itt nálad?- kérdeztem kíváncsian, ám ő hamar megrázta fejét.

-          Nem, de akkor ezek szerint jönni fog.

-          Igen. Elmondanád, hogy mi a baja Bellának? – ahogy ezeket a néhány szavakat elmondtam az ajtón valaki kopogott.

-          Dr. Cullen egy bizonyos Mrs. Swan keresi önt. Beengedjem?-  dugta be fejét az ajtón a titkárnő.

-          Igen- bólintott Carlisle, majd újból felém fordult- Miért nem kérdezed meg Bellától? – kérdezte apám, mire az említett személy is megjelent…