Bella szemszöge

- Kincseim! Ébresztő! – nyitottam be gyermekeim szobájába. Már délelőtt 11 óra volt. Biztos már korog a pocijuk, csak lusták ki kelni az ágyból.
Hangos horkantással válaszolt Alexander a kérésemre, majd a fejére húzta a párnát. Nessa meg sem mozdult.
- Most jöjjek olyan közhelyekkel, hogy aki éjjel nagylegény, nappal is legyen az? – támaszkodtam a falnak.
- Csak ezt ne! – motyogta fáradtan Nessa. Az én alig másfél hónapos, öt évesnek tűnő, koravén belsővel megáldott gyermekem.
- Nem kéne hajnalig beszélgetni! Attól, hogy susmogtok, én mindent hallok! – dögönyöztem meg a hasukat. Erőtlenül felnevettek, de inkább haragos volt, mint vidám.
- Anyu, hagyj békén! – mordult rám Alex. Ha Edward itt lenne… Ő szót értene a fiával! – sírta a lelkem. Kuss! - Mordultam magamra.
- Oké, ti akartátok! – figyelmeztettem őket.
- Most mit csinálsz? – ült fel Nessa, sötétbarna, már-már fekete hajzuhataga homlokára omlott, majd kifújta az arcából, hogy lásson.
- SP! A gyerekek nem akarnak felkelni! – vigyorogtam rájuk.
- Csak őt ne! – pattant ki az ágyból fiam.
- Az apátok!
- Nem hiszem el, hogy egy ilyen buzi gyanústól vagyok! – folytatta a zsörtölődését Alex.
- Az apádról beszélsz! – ripakodtam rá. Akárhogy is nézzük, sokat köszönhetek Sp-nek.
- Mi az szívem? – jelent meg az emlegetett szamár az ajtóban.
- Már felkeltek – nyugtáztam.
- Egy kis daltól biztos jobb kedvetek lesz – csapta össze a tenyerét.
Gyermekiem segélykérő pillantást küldtek felém, de nem tehettem semmit. Én is ugyanannyira meg voltam ijedve. Csak ne énekeljen, mert tönkre megy a berendezés a nyáltengertől!
- Ma írtam! – nézett körbe csillogó tekintettel. - Csak egy kép, csak egy kép,
Csak egy kép, Kép!
Csak egy kép,csak egy kép
Csak egy kép

Még nem ismersz,
Nem az vagyok, akinek látszom,
ne hidd el, hogy veled csak játszom,
hazugság volt minden szó, amit hallottál,
mondd mi az, mi igazán fontos,
mondd miért szerettél belém pont most!?
én kellek vagy a címlapok?

Csak képzeld el a helyzetet,
hogy dönthess,
ha megkívánsz, számom tudod,
bátran csörgess,
még meddig vársz?
hiszen játék voltam végig
nekem fényképről még rémlik,
hogy már megint mi történik...

Refrén:
Egy kép egy kép maradsz,
ez csak a tied,(tied)
nem tudom minek,(minek)
és miért maradsz?
Egy kép maradsz,
diktál a szíved,(szíved)
nem tudom minek,(minek)
és miért maradsz?

Egy kép maradsz, egy kép maradsz,
egy kép maradsz, kép maradsz, kép maradsz, kép(kép)!

Jó volt rég,
mikor nem volt semmi kényszer,
de nem kell mondanod kétszer,
hogy megértsem miért vagy velem,
de te nem ismersz,
nem tudom, kit rejt az álarc,
nem tudom, hogy miért nem vállalsz,
miért nem fogadsz el?
ez vagyok!

Képzeld el a helyzetet,
hogy dönthess,
ha megkívánsz, a számom tudod,
bátran csörgess,
még meddig vársz?
hiszen játék voltam végig
nekem fényképről még rémlik,
hogy már megint mi történik...

Refrén:
Egy kép egy kép maradsz,

Hagyd így, belejössz majd,
bár megértem, hogy félsz,
ugrik minden srác,
Majd mire magadhoz térsz,
úúú.
Nem kell, hogy elbújj,
A város téged húz,
Minden dolog új,
amit látsz!.

Refrén:
Egy kép egy kép maradsz,

Kép maradsz, egy kép maradsz,
egy kép maradsz, kép maradsz! Kép (kép)
- Na?! – nézett dühösen a fagyott légkörre.
- Őőő… - nézett az ég felé Alexander. – Én inkább a klasszikus zenét szeretem. – tért ki a válasz elől.
- Én rockot hallgatok! – vágta rá Nessa. Milyen kicsik, és már saját kis nézetük van a világról. Így Sp rám emelte csalódott tekintetét.
- Őőő… - grimaszoltam. – Nagyon jó! – vigyorogtam erőltetetten.
- Tudtam, hogy TE megértesz! – ölelte át derekamat. Valahogy nem indított el bennem semmit, csak vártam, hogy vége legyen. Apró puszit nyomott a számra, majd szorosan magához húzott. – Elmegyek boltba, meg vadászni, drága cicuim.
„Buzi” – tátogta Alex, mire én csendre intettem.
- Menj csak! – bújtam ki a szorításából. – Én addig tanítom a gyerekeinket – mondtam el a napi programomat. Hiszen házastársak vagyunk, vagy mik…
- Oké, érdekes. Na, mentem! – adott édes drágáim kerek kis arcára egy apró puszit, közben összekuszálta a hajukat, pedig tudja, hogy Vanessa utálja.
Mielőtt a lányom felrobbant volna a dühtől, elhúzott.
Mindhárman kifújtuk a levegőt, mikor elment.
- Normális, hogy az apám, s semmi szeretetet nem érzek felé? Semmi kapocs? Semmi kötődést? – vont kérdőre az én okos lányom. Mit mondhattam volna? Igen, mert az igazi apád felcsinált, majd lelécelt azzal a dumával, hogy nyári kaland vagyok, s felesége van, utána pedig SP kihúzott a szarból, s átváltoztatott, mert különben meghaltam volna, s elvállalta az apa szerepet, hogy ne legyetek fattyúk?!
- Nem tudom – mondtam végül.
- Az normális, hogy az apám, s buzinak gondolom? – vonta fel a szemöldökét Alex, közben visszadőlt az ágyába.
- Az már nem.
- Írtunk valamit – vigyorgott Nessa.
- Hogya… - de nem fejeztem be. Eszembe jutott az a félelmetes képességük, hogy tudnak egymás fejében kommunikálni. Senki mással nem, csak egymással. Sp arra fogta, hogy ikrek. Szerintem ez képesség.
- Elénekelhetjük? – nyújtózkodott fiam.
- Persze… - ennél már nem lehet rosszabb, sőt.
Nessa köhigcsélt egyet, míg Alex feltápászkodott.
- Csak egy kéék, csak egy kéék – kezdtek bele.
Csak egy kéék, csak egy kéék
Már jól ismersz, pont az vagyok, akinek látszom,
A zsíros bödönnel játszom,
Igazság volt minden szó, amit hallottál,
Mondd, mi az, ami igazán éles?
Miért basztad belém pont most?!
Én kellek, vagy a kolbászom?
Ne képzeld el a helyzetet,
Ne dönthess,
Ha megkívánsz, hozd a kést, máris döfhetsz,
Na, még mindig vársz?
Neked csak kaja voltam végig,
A színemről már rémlik, hogy megint befestettél,
EGY KÉK, EGY KÉK MALAC,
FESSÜK ÁT RÓZSASZÍNRE,
NEM TUDOM, MINEK,
ÉS MIÉRT HARAPSZ?
Egy kék malac…
- Ez gonosz! Apátok sokat dolgozott a számával! – dorgáltam meg őket. Szomorú képük láttán elmosolyodtam. – De nem mondtam, hogy nem tetszik! – vigyorogtam rájuk.
- Wíííííí! – sipította Nessa, majd a nyakamba vetette magát, míg Alex eldőlt megint az ágyon, s lustán fetrengett.
- Már biztos éhesek vagytok! – utaltam a két korgó pocira. – Csinálok nektek palacsintát, na, gyertek. – fogtam meg Nessa kezecskéjét, még Alexet kirángattam az ágyból, s a vállamra tettem.
Az járt a fejemben, hogy lassan el kéne nekem is menni, vadászni. Már kezdett kaparni a torkom.

Edward szemszöge
- Ha valami nem tetszik, el lehet menni! – utasítottam egy katonát. Felhúzta az orrát, majd elviharzott. – Még valaki? – néztem szúrósan körbe. Kínos csend állt be.
- Nekem tetszik az ötlet! – szólalt meg halkan Jasper. Meglepetten nézett rám. De ő nem engem bámult. Kis apró „feleségegemet” szuggerálta. Mintha a pokol legtüzesebben bugyrában égne.
- Oké, ez volt a ciki rész! – csicseregte Alice, de ő is valódi szerelmét nézte. Hiába tagadta volna, gondolatai elárulták. De tartotta magát, ahhoz túl nagyot csalódott, hogy csak úgy beadja a derekát. – Szabad program van emberek! – vigyorgott. – Lehet menni, barátkozni a nettel, lehet menni, körbenézni a városban, de leszögezem. Nem vacsorázni, menni, hanem boltokat járni az árnyékban, kerülve a feltűnést. El lehet még menni, vadászni, ezzel együtt megszokni az új étkezési módunkat, bár ez nem mindenkinek lesz új – nézett jelentősen Carlsile-ra, s Jasperre. – Illetve, ami talán a legjobb program, lehet eljönni VELEM shoppingolni! – tapsikolt.
Egyedül Rosalie lelkesedett, majd az a személy is előlépett, akiről soha nem gondoltam volna. Ő utálta Emmetten meg rajtam kívül a legjobban a vásárlást.
- Én szívesen veled tartok, Alice. Már ha nem bánod…