„Say goodbye,
As we dance with the devil tonight
Don't you dare look at him in the eye
As we dance with the devil tonight”

(Breaking Benjamin: Dance With The Devil)

 

(Edward szemszöge)

 

Tudtam, hogy nagyon aljas dolog, amit teszek, de Bella nem hagyott nekem más választási lehetőséget. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy kivitelezhessem a tervemet, hiszen nem tartozott a veszélytelen kategóriába.

Bella reakcióját még megjósolni sem lehetett volna – talán Alice-nek sikerülne, hogy mit tervezek, ha nem lenne elfoglalva Emmett szapulásával – és én sem tudtam, mi fog következni.

Nem gondolkoztam tovább, csak egy könnyed mozdulattal átnyúltam Bella előtt és azt a bizonyos kart meghúzva hátradöntöttem az ülést, és őt magát is. Az Audi eléggé kicsi volt, de sikerült minden akadály nélkül „átcsusszannom” Bella ülésére, jobban mondva vele szembe. Lábaimmal kénytelen voltam bal combját közrefogni, hogy meg tudjak támaszkodni az ülésen, jobb kezemmel pedig a feje mellett, a támlára nehezedtem.

Arca centiméterekre volt az enyémtől és elnyíló ajkain kiáramló forró lehelete az orromba kúszott. Csokoládészín szemei tágra nyíltak és a teljes döbbenet csillant meg bennük. Hófehér arcbőrét rózsás pír borította be, amikor egy véletlennek tűnő mozdulattal végigsimítottam járomcsontján.

A szíve őrült iramot diktált és a normális kétszeresével dobogott. Mellkasa gyorsan mozgott fel s alá, mintha nem tudna a tüdejébe elég levegőt juttatni, és néha-néha az én mellkasomhoz ért.

Kezeit immár a hasához szorította oda és sejtettem, hogy az egyikben ott a kocsi kulcs, amiért ez a kétszemélyes háború folyt. Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt még az eszemet teljesen elvette volna a közelségének tudata, és persze a nyitott kabátból kilátszódó dekoltázsának látványa.

Odahajoltam a füléhez, és a lehető legbársonyosabb hangnememet vettem elő.

Nyelt egyet, amit én botor módon a győzelem jelének tekintettem, aztán aprót rázott a fején. Halk szisszenés szaladt ki a számon, de nem adtam fel. Azokat a határokat kellett feszegetnem, amiket én magam állítottam fel kettőnk közé, amikor azt kértem tőle, hogy felejtse el a tegnap este történteket, és ez nem volt fair.

 

Orromat gyengéden végighúztam arcának szélén és az állánál megálltam.

Apró sóhaj tört fel a mellkasából, ami furcsa elégedettséggel töltött el, hiszen tudtam, ezt én csaltam elő belőle, de ismételten nemlegesen rázta a fejét. Az elkeseredés kezdett úrrá lenne rajtam, amiért nem tudtam áttörni makacsságának páncélján, és ennek az elkeseredésnek tulajdonítottam, hogy ajkaimat gyengéden húztam végig az állától a szája széléig, finoman simogatva gyönyörű bőrét.

Még hallottam, amint a kulcs csörögve pottyant le az ülések közé, aztán már csak Bella töltötte ki elmém minden zugát. Másik keze végigvándorolt ingem gombsorán, őrült lassúsággal le és fel, majd miután ujjai feltérképezték arcom minden milliméterét – nem lett volna szabad hagynom neki, de pokolian jó érzés volt – szemből beletúrt már amúgy is rendetlen tincseim közé és ajkaimat az övéihez húzta.

Az apró érintésre sóhaj szakadt fel belőlem, és szörnyeteg énem riadtan fújt visszavonulót, ahogyan a helyét átvette valami más.

Bella gyengéden kóstolgatta ajkaimat, semmiségeknek tűnő csókokat nyomott rá, amik teljesen felborzolták érzékeimet és mindenféle meggondolatlan cselekedet felé sodortak. Csak hagytam, hogy vigyen magával az ár és minden racionalitást elfelejtettem.

Mindezek után azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni, de ismét tévedtem. Bella hevesen karolta át a nyakamat és egy olyan csókban részesített, amihez képest a tegnapi csak kismiska volt. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy szó szerint kicsókolta a mérget a számból és ezzel olyan ösztönt szabadított el bennem, ami arra késztetett, hogy visszacsókoljak.

Éreztem, hogy mellkasa az enyémnek préselődik, és „szabadon” lévő jobb lábát feltette az ülés szélére, így combja a csípőmhöz ért. Kezem önálló életre kelt, és végigzongorázva oldalán – apró nyögés szaladt ki a száján és még nagyobb hévvel csókolt, amit nem tudtam nem viszonozni – megállapodott a combja és a feneke között félúton.

Bal keze rásimult a derekamra – közben persze egy pillanatra sem távolodott el az ajkaimtól – és gyengéden kibontotta betűrt ingem szélét a farmeromból, majd forró ujjai a hasamat érintették.

Ez a mozdulatsor kellett ahhoz, hogy a pirosan villogó és élesen süvítő vészcsengő megszólaljon a fejemben, és tudatosuljon bennem, tulajdonképpen mi is vagyok.

Kínkeservesen elszakadtam Bella ajkaitól és elkaptam az immár mellkasomnál barangoló kezét. Tágra nyílt szemekkel nézett fel rám, nedves ajkai között szaggatottan áramlott ki a levegő és nem ő volt az egyedüli, aki zihált.

Még mielőtt bármilyen kérdést nekem szegezhetett volna, gyorsan kinyitottam az ajtót és kikászálódtam az öleléséből. Visszacsuktam az ajtót és háttal a kocsi oldalának dőltem, hogy rendezzem a gondolataimat.

 

Nem volt mit szépíteni a helyzeten, és ez tagadhatatlanul az volt, aminek látszott. Egy hajszálon múlt, hogy nem veszítettem el az önuralmamat és nem engedtem Bellának. Tudtam nagyon jól, hogy mi lett volna a folytatás és megrémültem attól, hogy akartam.

Irracionálisan, őrülten és mindennél jobban vágytam arra, hogy ne kelljen visszafognom magamat és úgy reagálhassak Bella minden mozdulatára, ahogyan az ösztönöm diktálta. De mégis mi ez az őrület, ami magával ragad, akárhányszor csak ránézek, hozzáérek vagy meghallom a hangját? És ő miért viselkedik így velem? Miért akarta, hogy mindez megtörténjen?

„Edward, mi történt?” – kérdezte Alice és láttam megjelenni a hatalmas üvegfal mögött. – „Miért nem indultatok még el?”

Megráztam a fejem és emberi tempóban, de azért gyorsan megkerültem az Audit hátulról. Alice csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amikor észrevette rendetlenül és félig kilógó ingemet, valamint szokásosnál is kócosabb hajamat. Ezek szerint nem volt látomása az előbbi jelenetről és annyira el volt foglalva valami mással – a többiek szintúgy -, hogy nem láttak, hallottak vagy adott esetben éreztek semmit sem.

Nem is baj, legalább nem kell magyarázkodnom nekik – gondoltam, amíg beszálltam a volán mögé. Gyorsan megkerestem a kulcsot és indítottam. Szemem sarkából láttam, hogy Bella visszaigazította az ülést és felhúzott lábakkal ült mellettem. Kibámult az ablakon.

Lassabban vezettem, mint szoktam, mert nem akartam megijeszteni őt és a havas úton nem száguldozgattam. Kiértünk a főútra, amikor Bella végre megszólalt, de ismét meglepett.

 

- Hogy jutsz majd haza? – kérdezte mintegy mellesleg és továbbra is a kinti tájat szemlélte.

- Majd felhívom Alice-t, hogy jöjjön értem – válaszoltam és vártam, hogy ezek után végre rátérjen arra, mi is történt tíz perccel ezelőtt, de ő csak elmormogott egy „jót” és úgy tett, mintha ott sem lennék.

Azt mondják, hogy van különbség a nyugodt, meghitt csend és a kínos között, na de, hogy ekkora?! A percek alig vonszolták magukat tovább és a feszültség egyre nőtt a kis térben. Hogy oldjam ezt az állapotot a CD-lejátszóhoz nyúltam és bekapcsoltam.

Ismerős dallam szállt felém a hangszórókból és már meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy ilyen zenét is hallgat, mégis döbbenten fordultam felé.

- Breaking Benjamin?

Pár pillanatig némán meredt a havas főútra és már azt hittem, hogy nem fog válaszolni, amikor határozottan kijelentette.

- A Dance With The Devil-ben van valami katartikusan végzetes, valami drámai, valami több, ami szerintem nem nagyon érdekelne téged, úgyhogy nem fárasztalak vele.

- Nem fárasztasz vele – vágtam rá azonnal, mire óvatosan felém fordította a fejét. – Kérlek, mondd el!

Csokoládébarna szemei egy pillanatra megcsillantak, aztán ismét kibámult az ablakon, miközben magyarázott.

- Eljátszottál már a gondolattal, hogy mit tennél, ha életed legutolsó napjára ébrednél fel reggel és tudnád, hogy huszonnégy óra múlva a Halál jeges csókja zárja le majd a szemhéjadat? – tette fel a kérdést, és akarva, akaratlanul is megborzongtam. – Mit csinálnál, mit mondanál, hova mennél és ki lenne az, akit még látni szeretnél, mielőtt a lelkedet eladva táncba kezdesz az ördöggel?

Felhorkantam és szúrósan néztem rá.

 

- Bella, ez nevetséges! – csattantam fel idegesen, mert megrémített, hogy ilyeneken töri a fejét. – Ez nem létezik!

- Megmondtam, hogy fárasztó lesz – vágott vissza.

- Nem azt mondtam, hogy fárasztó, hanem hogy butaságokat beszélsz – vitatkoztam. – Még hogy eladni a lelked az ördögnek! Tiszta őrület!

Makacsul ráharapott az ajkára és az út további részében meg sem szólalt, hiába próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Csak maga elé meredt és arcába hulló haja még azt a parányi esélyt is elvette tőlem, hogy a szeméből kiolvassak valamit, ha már gondolatai némák számomra.

A házuk előtt sóhajtva leállítottam Salvatore-ét és felé fordultam, hogy mondjak valamit – bármit! –, de megelőzött.

- Ha azt várod tőlem, hogy bocsánatot kérjek azért, ami fél órával ezelőtt történt, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem fogom megtenni – mondta és tekintetét az enyémbe fúrta. – Jelen pillanatban nem nagyon érdekel, hogy mit gondolsz rólam, vagy az egész helyzetről, ez a te dolgod. Azt tudom, hogy én mit gondolok és nekem ennyi elég.

A monológjától leesett az állam és nagy nehezen érzékeltem, hogy a Volvóm leparkolt mögénk, de azt már nem derítettem ki, hogy ki vezette azt.

 

Bella kiszállt és rám csapta az ajtót, majd kihalászta a hátsó ülésről Jacksont. Kikecmeregtem én is – még mindig az előző mondatain merengtem – és kinyitottam neki a csomagtartót. Segítettem kiszedni a táskáját, és miután bezártam az autót, kezébe csúsztattam a kulcsot.

Köszönésképpen biccentett egyet és maga után húzva a bőröndöt, meg persze Jackson kosarát cipelve a bejárat felé indult. Csak bámultam utána, mint valami idióta és akkor ocsúdtam fel, amikor hátrafordulva még hozzátette.

- A számomat pedig tudod, ha le akarod mondani a vacsorát. Elég, ha írsz egy SMS-t és nem kell semmilyen hülye ürügy, meg fogom érteni.

Addig álltam ott, amíg a bejárati ajtó be nem csukódott utána és ő fel nem tűnt a konyhai ablakban. Láttam, hogy kivett egy üveg narancslevet a hűtőből, majd felszaladt a lépcsőn.

Sóhajtottam és bevágódtam a Volvóm utas ülésére, ugyanis még a vezetéstől is elment a kedvem.

 

- Emmett, kérlek, most ne gyere semmilyen perverz szöveggel, mert nincs hozzá kedvem – szögeztem le rögtön, miközben a volán mögött ülő bátyám felé fordultam.

- Oké – sóhajtott lemondóan, majd beindította Vivet. – Akarsz róla beszélni? – pillantott rám, miközben elhajtott Belláék háza elől. – Elég durva volt az a monológ Bellától.

- Megérdemeltem azt, amit mondott – vágtam rá.

Ajkaimon még mindig éreztem Bella csókjának ízét, és azt kívántam, bár sosem múlna el. Valahol el sem tudtam hinni, hogy ami történt, valóság volt, az agyam ugyanis nehezen fogadta be azt az információt, hogy megcsókolt engem, egy magamfajta szörnyeteget. Hogy a tegnap történtekkel ellentétben most ő kezdeményezte a csókunkat, de nem húzódott el kemény bőrömtől és teljes odaadással mozgott szája az enyémen. Szíve közben eszeveszettül dobogott mellkasában, és félő volt, hogy kiugrik a helyéről. Ismét végig akartam simítani oldalán, hogy eljussak formás lábához és kezemmel feltérképezzem a területet. Arra vágytam ebben a pillanatban, hogy újra megcsókolhassam, először csak lágyan végig kóstolva kívánatos ajkait, aztán egy hevesebb és szenvedélyesebb tempót diktálva szinte felfalni puha száját.

- Hallottam, hogy Bella említett valamit, ami fél órával ezelőtt történt. Mi is volt az pontosan? – rántott ki Emmett a gondolataimból, amiért kivételesen hálás voltam, ugyanis elmém kezdtett egyre pikánsabb képekkel kínozni.

- Mi csak...

 

Emmett felvont szemöldökkel nézett rám, míg várakozott, hogy folytassam a megkezdett mondatot. Tudtam, hogy nem ő a legmegfelelőbb személy, akinek be kellene számolnom a történtekről, tekintve a tényt, hogy hetekig emlegetni fogja majd a dolgot, de szükségem volt valakire, aki meghallgat.

- Megcsókolt, én pedig természetesen viszonoztam, és akkor egy időre elfelejtettem, hogy ki is vagyok. Bánthattam volna, Em, csak egy rossz mozdulat, és megölöm őt – szóltam kétségbeesetten. – De azt hogyan magyarázhatnám el neki, hogy azzal, hogy utána távolságot tartottam tőle, csak őt védem?

- Nem tudod neki megmagyarázni most még, de talán egy nap… - kezdte bátyám, de közbevágtam.

- Tudod, hogy nem fedhetjük fel magunkat. Nem állhatok oda elé, hogy: Bella, én vámpír vagyok. A Volturi elpusztítaná a családunkat, és különben meg, ha el is mondhatnám neki, először azt hinné, hogy viccelek, de aztán megrémülne tőlem, és sikítva rohanna el a közelemből.

Emmett elképzelte a jelenetet, hogyan vallanám be Bellának, hogy ki is vagyok, de az ő verziója valami olyat vetett fel, ami nekem sosem jutott volna eszembe.

- De arról sem feledkezhetünk meg – kezdte, miközben a fékre lépett, hogy a zebrán átengedjen két idős nénit -, hogy Bella vámpír-mániás. Nézi a Vámpír naplókat, olvas a fajtánkról szóló könyveket is, lehet, hogy nem rémülne meg tőlünk.

- Ez sosem fog kiderülni, ugyanis sosem tudhatja meg, hogy mik vagyunk – csattantam fel.

- Eddig csak az iskolában kellett embernek mutatni magunkat, de így, hogy a közelünkbe engedtük őt, bonyolódnak a dolgok – adott ismét gázt Em.

- Tudom, de vagyunk annyira gyakorlottak, hogy ne legyen ebből bajunk. Különben is, néhány év és megint költözünk, akkor megoldódik minden, és nem kell tartanunk attól, hogy Bella megtudja, hogy mik vagyunk.

 

Meglepetésemre Emmett lehúzódott az út szélére, pont oda, ahol néhány nappal ezelőtt Bellával összefutottam, mikor este erre futott.

Értetlenül bámultam rá, és a gondolataira sajnálatos módon ügyelt, így nem tudtam, hogy miért álltunk meg.

- Te tényleg azt hiszed, hogy olyan könnyen le tudsz majd innen lépni pár év múlva? – vonta fel a szemöldökét.

- Oké, lehet, hogy egy kicsit rossz lesz, hisz újabb helyet kell magunk mögött hagyni. De nem értem, hogy miről beszélsz? – értetlenkedtem ismét.

- Nem fogod tudni elhagyni őt – mondta, és ha kétségem lett volna arról, hogy kiről beszél, a gondolatai akkor is felvilágosítottak volna, amik épp Bella körül forogtak.

- Nem értem, hogy mire célzol, Em. Nincs kedvem ehhez, bökd ki.

- Ő más – felelte egyszerűen Emmett. – Ha ott van a közeledben, kivirulsz és jó kedvű vagy. Soha ezelőtt nem érdeklődtél még egy lány iránt sem, komolyan azt hittem, hogy sosem lesz csajod. Erre idejött Bella, és a hormonjaid megőrültek.

- Ezzel hová akarsz kilyukadni? – néztem rá kíváncsian.

Emmett elvigyorodott, de nem felelt. A mosolya egyre szélesebb lett, én meg annál jobban kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Szerintem szerelmes vagy Bellába – mondta ki végül, aztán beindította a Volvót és tövig nyomta a gázt.

Egy ideig meg sem tudtam mukkanni, az első hang akkor jött ki a számon, amikor a házunkhoz vezető földútra értünk.

- Ez… ez ostobaság. Ennyi idő alatt nem szerethettem bele.

- Nem hiszel a szerelemben első látásra? – nézett rám kérdőn. Mikor nem feleltem ismét beszélni kezdett. – Én sem hittem benne, amíg majdnem hetvenöt éve meg nem pillantottam Rose bébit.

- Hiszek benne, csak abban nem, hogy velem is ez történt volna – válaszoltam végül a kérdésére.

Emmett felhorkant, majd lemondóan rázni kezdte a fejét.

 

Elgondolkodtam a szavain, és magamnak kénytelen voltam bevallani, hogy megváltozott bennem valami, amikor először megláttam. De az nem lehetett az, amiről Emmett beszélt. A nyelvnyújtása kétségkívül hatással volt rám, de nem talált el Ámor nyila. Na, meg ott van a vérének illata is. Biztos csak emiatt érzem magam olyan furán, ha mellettem van. Igen, biztos csak emiatt!

Már csak néhány méterre voltunk a házunktól, mikor az igazi Emmett felszínre tört, aki az utóbbi percekben háttérbe volt szorítva. Csoda, hogy eddig vissza bírta fogni magát.

- Na, és mond öcsikém, csak csók volt, vagy más is? – kezdte emelgetni a szemöldökét.

Rövid, de ideges nevetést hallattam, majd szinte köptem a szavakat.

- Komolyan, szinte már vártam, hogy a rendes bátyból mikor változol vissza perverzzé és elviselhetetlenné.

Kipattantam a kocsiból - ami időközben már megállt a ház előtt - és olyan erővel csaptam be Viv anyósülés felőli ajtaját, hogy csoda, nem tettem kárt az autóban.

Befutottam a házba, de még az első lépcsőfokra sem tettem fel a lábam, hogy a szobámba mehessek, mert egy hang, pontosabban Jasper hangja megállásra kényszerített.

- Hát veled meg mi történt? Mi lett a hajaddal meg az ingeddel?

Testvéreim felé fordultam, akik a kanapén ültek, majd miután leültem a legalsó lépcsőfokra beszélni kezdtem.

- Hogy mi történt velem? Bella. Ő történt velem. Ő zilálta össze a hajam és rángatta ki az ingemet a nadrágból... Megcsókolt – temettem kezeimet az arcomba.

- És mi ezzel a gond? Talán rosszul csókol? – érdeklődött kíváncsian Rosalie.

- Rosszul? – emelkedett meg a hangom néhány oktávval, miután elvettem a kezeimet az arcomtól. Ha nő lennék, valószínűleg sipításnak hangzott volna. – Dehogy. Épp ellenkezőleg, elképesztően csókol. És annak ellenére, amit mondtam neki ma reggel, visszacsókoltam. Ki tudja, hogy most mit gondol rólam.

Teljesen kétségbeestem a gondolattól, hogy Bella ki tudja, hogy vélekedik rólam.

 

- Várjunk csak! – trappolt be Emmett a nappaliba, majd levetette magát az egyik fotelbe, miután az üvegasztalra dobta a Volvo kulcsát. Felemelte a kezeit, majd egy pillanatnyi gondolkodás után megszólalt. – Mit is mondtál neki ma reggel?

- Azt, hogy felejtsük el azt, ami tegnap este történt – feleltem készségesen.

- Mert mi történt tegnap este? – kérdezte Em.

- Megcsókoltam Bellát.

- Á, szóval mégis csak történt valami kis huncutság. Háh – bökött rám egyik ujjával.

- Te azt mondtad neki, hogy felejtsétek el? – sipította Rosalie és Alice teljesen egyszerre.

Válasz helyett csak bólintottam.

- Nem vagy normális – mondták ismét egyszerre.

- De egy véleményt fújtok – jegyeztem meg.

- Csak, hogy tudd, Bella helyében ezek után nem csókoltalak volna meg – mondta sértődötten Rose, majd felvonult a szobájába. Mintha csak tényleg ő lett volna Bella, és neki mondtam volna, hogy felejtsük el a dolgot.

- Én sem – húzta fel az orrát kobold húgom, majd Rose példáját követve ő is felvonult az emeletre.

- Most én jövök. Hát ilyen beszólás után én sem csőröztem volna veled, Eddy – rázta a fejét Emmett.

- Egyetértek mindenkivel – csatlakozott a többiek véleményéhez Jasper is.

- Most összeesküdtetek ellenem, vagy mi? – néztem rájuk felhúzott szemöldökkel.

Emmett sóhajtott egyet, majd miután összekulcsolta az ujjait csak azután válaszolt.

- Erről szó sincs. Azt hiszem itt az ideje, hogy megtanulj valamit, öcskös. A nők érzékenyek, nagyon érzékenyek. Vannak dolgok, amiket nem mondhatunk nekik, és kérdések, amelyekre nem felelhetünk őszintén. Mint például az, mikor megkérdezik, hogy jól áll-e nekik egy farmer. Még ha nem is úgy gondolod, de helyeselned kell, különben egy ideig akármikor szeretnél egy kis etyepetyét, fejfájásra hivatkozva hűtenek le.

 

- Ezzel azt akarod mondani, hogy a farmer, amit tegnap mutattam neked, nem állt jól rajtam? – termett egy pillanat alatt Rosalie a férje előtt csípőre tett kézzel.

Emmett kényszeredetten elmosolyodott.

- Dehogy, bébi. Nagyon dögös voltál benne – bizonygatta Emmett, hozzáteszem kevés sikerrel.

- Na, persze – horkant fel Rosalie. – Remélem, tudod, hogy este fájni fog a fejem – húzta fel az orrát, majd ismét az emelet felé indult.

- De, bébi, vámpír vagy, neked nem is fájhat a fejed – kapott észbe Emmett néhány másodperccel később.

- Ez már csak részletkérdés – motyogta még Rose a válla felett pillantva vissza a férjére, majd eltűnt a helyiségből.

- Na, ezt csíptem én az elmúlt évtizedekben, hogy az én csajom sose hivatkozott fejfájásra, erre most… - esett kétségbe Emmett, majd Rose után indult, hogy kiengesztelje.

- Nem értem, hogy az én esetem, hogy függ össze a farmerokhoz kapcsolódó hazugságokkal – értetlenkedtem, amikor már csak ketten voltunk a nappaliban Jazzel.

- Sehogy. Szerintem Emmett végül arra akart célozni, hogy egy nőnek nem mondhatsz olyat, hogy a csók köztetek semmiség volt, és tegyetek úgy, mintha mi sem történt volna. Bella meg volt bántva, éreztem. Csak akkor még nem tudtam, hogy mi miatt.

- De belement abba, hogy feledkezzünk meg róla – dadogtam és még mindig nem láttam a fától az erdőt.

Jasper hangosan felsóhajtott.

- Mi mást tehetett volna? – kérdezte, majd helyettem válaszolt is. – Semmit. Te elmondtad, hogy szeretnéd elfelejteni, ő meg mégsem ellenkezhetett. Neki is van méltósága.

- De a kocsiban… - kezdtem, de bátyám közbevágott.

- Az is azt bizonyítja, hogy ő nagyon is emlékezni akar arra a csókra, különben nem szeretett volna repetát – vigyorodott el, majd követve a többiek példáját ő is felvonult az emeletre.

 

Én a lépcsőn ülve maradtam, és gondolkodni kezdtem testvéreim szavain. Közben Esme is hazaérkezett, és aggódva kérdezgetett, hogy minden rendben van-e velem. Megnyugtattam, hogy igen, pedig közel sem volt minden szép és jó. Nem sokkal később felvonultam a szobámba, ahol még mindig érezni lehetett Bella csodás illatát. Nagyokat szippantottam a csodás aromából, és leheveredtem a kanapéra majd kezeimet a fejem alá téve bámulni kezdtem a plafont.

Kint már rég vaksötét volt, mikor Alice tornádóként, kopogás nélkül, és szélesen vigyorogva söpört be a szobámba.

- Mit tehetek érted? – kérdeztem rá sem pillantva.

- Értem semmit, viszont Belláért annál többet. – A név hallatán rögtön húgom felé kaptam a tekintetem, akinek a kezében volt valami. Bizonyára látta, hogy a markában lévő valamit fixírozom, ugyanis meglóbálta. – Esme találta a vendégszobában. Biztos, szüksége lesz Bellának a telefonjára, és te elvihetnéd neki.

Egy pillanatig fontolgattam a dolgot, és végül felpattanva a kanapéról kirántottam Alice kezéből a telefont. A nappaliba suhantam és az üvegasztalról felkaptam a Volvo kulcsát, majd kirontottam a házból egy hangos „majd jövök” után. Bepattantam a kocsimba, és pillanatokkal később már a földúton mentem százzal Belláék felé haladva. Már abban a pillanatban kiszúrtam Swanék háza előtt álló, biztosan nem az ő tulajdonukban lévő ősrégi kocsit, amikor befordultam az utcába. A fakó vörös, több évtizedes Chevy Bella Audija mögött parkolt. Szóval vendégük van – állapítottam meg, és egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy megfordulok és hazamegyek, de aztán beugrott eredeti célom, mégpedig a telefon. Bellának biztos szüksége lesz rá.

Csak az út másik oldalán tudtam leparkolni, ugyanis a cirkáló, az Audi és a Chevy elfoglalta a ház előtt lévő összes helyet. A telefonnal a kezemben ballagtam át az úton és csengettem be Belláékhoz. A gondolatokból leszűrtem, hogy két vendégük van, de arra nem jöttem rá, hogy kik is azok. Az ajtó kinyílt és Bellával találtam szembe magam. Csokoládészín szemei tágra nyíltak, amint meglátott engem.

 

- Szia – köszöntem neki és rámosolyogtam.

Szíve őrült sebességre kezdett kapcsolni - reménykedtem, hogy miattam -, és fél pillanattal később elmotyogott egy „sziát” ő is.

- Nálunk felejtetted a telefonodat és gondoltam, hogy biztos szükséged lesz rá – nyújtottam felé az apró kütyüt.

- Köszönöm – mondta hálásan, majd a telefonért nyúlt. Ujjai a kezemhez értek, miközben átvette tőlem a mobilját és abban a pillanatban mintha apró szikrák pattantak volna ki köztünk.

A telefont a fekete pulóverén lévő zsebbe mélyesztette.

- Észre sem vettem, hogy nálatok maradt. Kedves tőled, hogy elhoztad, de nem kellett volna ezért fáradnod – mosolygott rám.

- Az igazság az, hogy nem csak emiatt jöttem, hanem azért is, hogy… - kezdtem volna, de egy hang félbeszakított.

- Hol maradsz már el ennyi ideig, Bella?

Az ajtóban Bella mögött feltűnt egy fiú. A haja nagyon hosszú volt és fekete, bőre rézszínben „pompázott”.

- Csak beszélgetek – felelte Bella a fiúra pillantva. – Egy perc és megyek, Jacob.

- Oké – hagyta rá a fiú, majd eltűnt a látóteremből.

Kettős sokk ért, és ezzel együtt szomorú is voltam. Bella szavai két dolgot jelentettek: először is, hogy a házban az a Jacob van, pontosabban Jacob Black, akihez ma készült La Pushba, másodszor pedig, hogy csak egy percnyi időt szán rám. Előbbi miatt, mintha féltékenységhez hasonló érzés cikázott volna át rajtam, míg utóbbi rosszul esett.

- Nos, én nem is zavarok tovább – motyogtam és igyekeztem, hogy a megbántottságom ne érződjön a hangomban. – Szia – köszöntem el tőle, majd megfordultam és a kocsim felé siettem.

- Edward, várj! – szólt utánam, de nem álltam meg.

Már az úton is átsétáltam és a Volvóhoz értem, mikor apró keze a karomnál fogva próbált megállítani.

 

- Jake és az apja, Billy csak átugrottak vacsorára és…

- Nem tartozol nekem magyarázattal – vágtam közbe. – Most mennem kell – fejtettem le gyengéden ujjait a karomról. Kinyitottam a Volvo ajtaját és már épp beszálltam volna, mikor meghallottam a szomorú hangját.

- Már értem, miért hoztad el a telefonomat – motyogta. Rákaptam a tekintetem, és láttam, hogy szemeivel a talajt fürkészi. – Mikor küldöd majd az SMS-t, hogy lemond a vacsoránkat, nem tudom elolvasni, ha nincs nálam a telefonom.

Annyi időt sem hagyott, hogy megcáfoljam azt, amit mondott, mert futni kezdett a ház felé. Mire észbe kaptam, hogy meg kellene őt állítanom, már csak pár méterre volt a házuktól.

Esélyem sem volt őt utolérni emberi tempóban, a vámpír sebesség pedig ki volt zárva a konyhaablakban leskelődő rendőrfőnök miatt.

 

(Bella szemszöge)

 

Az utolsó centiméterekig reménykedtem, hogy Edward utánam rohan, hogy megállítson, és azt mondja, hogy téves volt e feltételezésem. Mielőtt becsuktam volna magam mögött a bejárati ajtót még felé pillantottam és láttam, hogy engem néz.

- Bells, minden rendben? – sietett oda hozzám Charlie.

- Persze, csak Edward elhozta a telefonomat, ugyanis náluk felejtettem – feleltem.

Egy pillanatig várakozóan nézett rám, hátha ki szeretném még egészíteni a válaszomat, de mikor látta, hogy nincs már mondanivalóm, visszament Jacobékhoz. Követtem Charlie-t, és közben azért imádkoztam, hogy Billyék minél hamarabb menjenek haza. Vendégszeretőnek tartom magam, de Edward felbukkanása teljesen felzaklatott és egyedüllétre vágytam.

Az imáim teljesültek, ugyanis jó fél órával később Billy fáradságra hivatkozva megkérte Jacobot, hogy menjenek haza.

Elbúcsúztunk tőlük, és míg apu a nappali foteljébe huppant, hogy a TV-ben baseball meccset nézzen, én a szobámba mentem, és felkapva a neszesszeremet, a pizsamámat meg a törölközőmet a fürdőbe vonultam. Miközben a hajamat kontyba rendeztem, hogy zuhanyzás közben ne legyen vizes elgondolkodtam, hogy ma megint kimaradt a futás, és a héten nem először.

Zuhanyzás után a szobámba mentem, hogy levigyem Jacket vacsorázni a konyhába, de nem volt a kosarában. A törölközőt, a neszesszert, a farmeromat meg fekete pulcsimat, amik eddig a kezemben voltak a székre hajítottam és kétségbeesetten kezdtem Jack után kutatni a házban, míg a nappaliban rá nem akadtam. Charlie ölében feküdt első lábaira téve a fejét, és miközben apu a hátát simogatta ő is a baseball meccset nézte, vagy legalábbis a TV-t figyelte, ha nem is a benne lévő műsort. Felvettem őt apu öléből, majd a konyhába mentem vele, és letettem a tálkája elé. Eléggé éhes lehetett, ugyanis mohón enni kezdett, úgy, mint aki már napok óta nem jutott élelemhez. Miután befejezte az evést, megfogtam őt és miután elköszöntem aputól a szobámba csoszogtam. Jacket betettem a kosarába, sőt még be is takartam egy régi pokróccal, majd befeküdtem az ágyamba.

 

Egy ideig csak forgolódtam, ugyanis nem jött álom a szememre. Hallottam, hogy Jackson már egyenletesen szuszog, így biztosra vettem, hogy alszik, és a lehetőség is ki van zárva, hogy játsszak vele egy kicsit. A következő pillanatban csipogni kezdett a mobilom, én meg kipattanva az ágyból a székhez siettem, hogy a pulcsi zsebéből kikapjam.

- Csak ne attól jöjjön az üzenet, akire gondolok! – imádkoztam összeszorított szemekkel.

Nagyon sóhajtottam, majd egy pici reménnyel a lelkemben kinyitottam szemeimet és a telefonra néztem.

„1 új üzenet

2010. január 30. 21:17

Feladó: Edward Cullen”

 

Szabályosan légszomjat kaptam, és bár tudtam, hogy eljön ez a pillanat a ma történtek után, mégis váratlanul ért és rosszul érintett.

Remegő kezekkel mentem a megtekintés gombra, hogy elolvassam Edward üzenetét…