Hazudunk.

Egészen a lényegtelen kis apróságoktól a komoly dolgokig. Mindenben hazudunk, csak azért, hogy ne kelljen elmondani az igazat. Azért hazudunk, mert nem akarjuk elmondani az igazat. Vagy talán azért hazudunk, mert az igazság túl fájdalmas. De az igazság sem lehet annyira fájdalmas, mint a hazugság. Ha nem hazudnánk lehetne a világ szebb vagy jobb? Vagy van amikor hazudni egyszerűen muszáj?

Edward azért hazudott, mert muszáj volt? A szülinapom alapján igen... Nem engedtem volna el. Ismertem magam. Egyszerűen nem hagytam volna, hogy elhagyjon, még ha akar is...

Bár ha el akart volna menni, akkor még a hisztim se tartotta volna vissza. Hisztiztem volna? Vagy lemondóan elengedem, mert ő így döntött. Ismertem saját magam... Vagy legalábbis elhittem, hogy ismerem saját magam. De nem tudtam, mit csináltam volna. Egyszerűen nem tudom... Hagytam volna lemondóan, hogy elmenjen? Vagy el se engedem...

Akármennyit gondolkozom ezen, nem tudom. Nem tudom mi lett volna... ha. Ha nem megy el. Ha átváltoztat. Ha szeret...

Bár elvileg azért hagyott el, mert szeret... Még most is szeret? És most, hogy tudom, miért hagyott el változtat valamin? A tény, hogy azért hagyott el, hogy megvédjen nem változtat azon a tényen, hogy nem keresett. Hogy nem akart, nem jött vissza, nem volt rám kíváncsi... Nem változtat rajta. Egyszerűen nem változtat semmin...

Esetleg azon, hogy most már nem fog zaklatni, hogy hallgassam meg. Megtettem, és remélem most boldog. De nem érdekel. Nem érdekel, miért hagyott ott akkor, még akkor se, ha most már tudtam. Nem érdekelt, hogy szeretett vagy még most is szeret. Hazudott...

Hazudott nekem... És nem csak egy olyan dologban, hogy „Nem kicsim, nem én ettem meg a te medvédet...” Hazudott... És nem is tudott volna nagyobbat hazudni...

- Miért nem változtat semmin? - kérdezte Edward a hátam mögül. Hangja megtört volt, szinte reményvesztett. Hiába reménykedett az előbb. Talán vissza akarta kapni azt a Bellát, akit szeretett. Csak sajnos az a Bella már rég nem létezik... Egyáltalán nem él...

Visszafordultam felé. Vagy öt méter volt köztünk. Az eső még mindig zuhogott, szinte függönyt vont kettőnk közé.

- Mert nem akarom, hogy bármin is változtasson – mondtam könyörtelenül, majd keresztbe fontam a karom.

- Neked jó így, Bella? - kérdezte Edward és közelebb lépett hozzám.

- Tökéletes – mondtam hidegen, majd újra hátat fordítottam neki. Ebből már sportot lehetne űzni... Egyszerűen remekül megy...

Hazudott nekem... Nem érdekel, miért. Nem érdekel, hogy miattam. Hazudott. Nem is kicsit...

- Bella... - Edward elhaló hangját hallottam. Megtorpantam, de nem fordultam felé...

Megszorította a karom.

- Eressz el, a büdös francba, Edward! Semmin nem változtat ez az egész, nem érted? - kiabáltam. Méghozzá egyenesen Edward arcába. Nem akartam üvölteni. Még látni se akartam most meg mégis néznem kellett... Valaki ott fenn nagyon haragudhat rám...

- MIÉRT BELLA, A FENÉBE!? MIÉRT? - Ő is kiabált. Hangosabban, mint eddig bármikor. - Miért nem hiszed el, amit mondtam? Miért nem engeded, hogy szeresselek? Miért nem hiszed el, hogy szeretlek? Miért kell ennyire másnak lenned, Bella?

- Elhiszem, amit mondtál – mondtam teljes nyugalommal, és kiszakítottam a karom Edward kezéből. - Szeress, ha neked jól esik... De soha nem leszek a régi, Edward. Szokd meg... Vagy tudod mit? - kérdeztem cinikusan és hátrébb léptem tőle. - HAGYJ BÉKÉN! - kiáltottam, majd futni kezdtem.

Megváltoztam.

Bár én nem nagyon érzékelem, mert nem sok mindenre emlékszem emberként. De az biztos, hogy nem ilyen voltam. Most semmit nem akarok senkitől. Csupán annyi kell, hogy hagyjanak békén, szálljanak le rólam, nézzenek levegőnek... Ennyi kell és nem több...

Talán fájdalmas volt a tény, talán nem kellett volna elfogadni. Talán jobb lett volna, ha megpróbálok változni... De nem akartam. Nekem tökéletes volt úgy, hogy most vagyok. Nem kell nekem se család, se érzelem. Nekem csak... magány kell. Csak annyi, hogy ne szóljanak hozzám, ne foglalkozzanak velem... Megtették 150 éven át... Most miért lenne nehéz?

Megint el akartam menni. Messzire, és ha teljesen őszinte akartam lenni, akkor menekültem. Menekültem a társaságuk elől. Nekem ők túl sokak voltak... Egyszerűen túl sok...

De nem mehetek Vien miatt. Idejött hozzám, hogy vigyázzak rá, én meg nem is figyelek oda. Nem vigyázok rá, és állandóan magára hagyom... Majdnem szánalmas ez az egész.

El akartam futni messzire, de mégse tettem. Megálltam, és szépen visszafordultam a házhoz. Helyesen kell cselekedni, és ne úgy, ahogy akarok. Most az a helyes, ha visszamegyek... Nem az, hogy menekülök.

- Elmondtad neki? - hallottam, hogy Emmett ujjongva üvölt fel, majd egy pillanat múlva azt is láttam, hogy fel is pattant hozzá a fotelből. - Szuper! Mikor ülhetjük a lagzit? - kérdezte, én meg beléptem a nappaliba.

Edward Emmett előtt ült nekem háttal, így nem láthattam az arckifejezését. De nem is érdekelt annyira. Végül is ez kit érdekel? Emmett mosolyogva nézett rám, majd felém indult.

- Nah húgi... Ugye, hogy megérte meghallgatni a mi Edwardunkat. És valljuk be, hogy ennyire még soha...

- Nem érdekel! - vágtam közbe kegyetlenül, és Emmett arcáról lefagyott a mosoly.

- Mi nem érdekel? - kérdezte Emmett, és már nem jött felém. Még a mozdulatában is megállt.

- Nem érdekel, miért hagyott el. És csak azért, mert elmondta nem fog semmi változni! Egy kicsit se szeretlek titeket. És utálom, hogy képesek voltatok egy szó nélkül elmenni. És ez nem fog megváltozni egyetlen nap alatt – mondtam keresztbe font karral jéghidegen, majd felmentem a lépcsőn.

- Végül is mit vártál, Emmett? - szóléalt meg cinikusan Edward. Akaratlanul fordultam meg, hogy lássam az arcát. Dühös volt, és majdnem utálatot láttam benne. - Mit vársz... ettől? - kérdezte, majd felém intett a karjával.

Nem érdekel, mit mond. Nem érdekel, mit gondol és, mit érez. Egyáltalán nem izgat... Szó nélkül mentem fel a lépcsőn.

Aludt...

Az egyetlen ember, aki képes volt aludni az Vien volt. És talán most először irigyeltem, hogy képes teljesen öntudatlan lenni. Egy kis pihenés tök jó lenne...

Némán ültem a szobájában a vak sötétben, és próbáltam se nem lélegezni, se nem gondolkozni. Ez az egyetlen hátránya, annak, hogy nem kell aludnod. Valamivel el kell ütni az időt és az általában a gondolkodás... És ha túl sokat gondolkodol, akkor olyan dolgokra jössz rá, amikre lehet, hogy nem akarsz...

Például arra, hogy de igenis van hatása annak, amit Edward mondott. És igenis érdekel az egész. Mert nagyon úgy néz ki, hogy annyira szeretett, hogy inkább ő szenvedett, minthogy engem szenvedni lásson. Csak talán azzal a kis gonddal nem számolt, hogy akkor szenvedek a legjobban, ha ő nincs mellettem. Komolyan mondom, hogy szánalmas volt a viselkedése. Miért nem lehetett egyszerűen csak megkérni Jaspert, hogy ne lélegezzen a közelembe? Én is ezt csinálom, és teljesen szuperül megy!

A tény, hogy Edward szeretett... és talán még most is szeret... Furcsa volt. Furcsa érzés volt, és nem akartam tudomásul venni. Nem akartam felfogni, hogy ez mit is jelenthet. Hogy ez teljesen megváltoztathat mindent. Nem. Határozottan nem akartam felfogni.

Sóhajtva fújtam ki a levegőt, csak azért, hogy aztán be is szívjam... De megbántam.

Kezemet az arcom elé kaptam és olyan gyorsan ugrottam fel a székből, ahogy csak tudtam. A fenébe!

- Minden rendben? - kérdezte Alice, amint becsuktam az ajtót magam után. - Az előbb láttam, hogy megtámadod Vient... - mondta teljesen nyugodtan és az arcomat kémlelte.

Kifújtam a levegőt, majd megint teleszívtam a tüdőm... Csak tűnjön el Vien illata. Akkor minden rendben lesz... Nem foglalkoztam Alice-szel, nem érdekelt, hogy mit látott. Kit izgat?

- Bella, jól vagy? - kérdezte megint és kezét a vállamra rakta.

- Igen – mondtam, majd elléptem tőle. Ne fogdosson, ne érdekeljem... Eddig se érdekeltem, hát most se...

- Bella... Nem lehet, hogy el kéne menned enni? - hallottam Alice hangját, majd a lépteit, ahogy felém jön.

- De lehet – mondtam, majd beléptem a szobámba, és becsaptam az ajtót.

Na nekem ne mondják meg, mikor egyek! Nekem aztán ne! Hagyjanak már békén!

De igaza van. Tényleg el kell mennem enni, különben baj lesz. De nem akarom itt hagyni Vient a többiekkel... Mondjuk Rose azt mondta, hogy vigyáz rá. De miért is bíznék meg Rosalie-ban vagy akármelyik Cullenbe? Ez fölösleges! Mindegyik hazudik, semmibe vesz!Egyik se normális!

- Bella... - Alice kopogott az ajtómon, majd bedugta a fejét. - Bejöhetek? - kérdezte és elmosolyodott.

- Nem – mondtam, és elfordultam tőle. Kinéztem az ablakon és erősen koncentráltam valamire, de én se tudtam, hogy mire... Bármire, csak Alice-re ne...

- Tudom, hogy most utálsz minket... - hallottam Alice-t, majd azt is, hogy becsukódik mögötte az ajtó. Komolyan mondom náluk a nem az az igen? Nem hallanak vagy mi a franc? - És jogosan, Bella... De... Edward nem hagyta, hogy elköszönjünk. - Hallottam, hogy Alice felém lépked. Na már csak az hiányozna, hogy megint hozzáűm érne. Próbáltam nem rá figyelni. Nem akartam, hogy érdekeljen, mit mond. Azt akartam, hogy hidegen hagyjon... - És tudom, hogy ez nem éppen elég. És azt is tudom, hogy mennyit szenvedtél. De nem értem, miért nem láttalak... Én tényleg nem értem! - Alice panaszosan kiáltott fel, és már majdnem elhittem, hogy ez neki tényleg fáj.

- Blokkoltam a látomásaid, Alice – mondtam könyörtelenül, színtelen hangon, majd felé fordultam. - Én csináltam – tettem hozzá és keresztbe fontam a karom.

És az volt az egészben a legszebb, hogy most nem is hazudtam. Tényleg blokkoltam a látomásait az irányomba. Nem akartam, hogy megtaláljanak...

Csak akkor nem értem, miért haragszom, amiért nem kerestek... Én nem akartam, hogy megtaláljanak... Nem. Nem tudok kiigazodni magamon.

- Menj el, Alice – mondtam, majd újra kinéztem az ablakon. Az eső még mindig zuhogott. Tetszett az volt az igazság. Tetszett, hogy esik az eső, hogy alig látok valamit. Szerettem...

- Akkor miért vártad el tőlünk, hogy valaha megtaláljunk, Bella? - kérdezte Alice suttogva, majd hallottam, hogy becsukja az ajtót.

Igaza van...

Edward elhagyott az én érdekemben. Azért nem hagyott mindenkit elbúcsúzni, hogy nem fájjon jobban. Blokkoltam a látomásokat, ezért nem találhattak meg... Ha akartak volna, se tudnak...

Lehet, hogy fölöslegesen haragudtam rájuk. Lehet, hogy én vagyok a hibás és nem ők. Lehet, hogy mindennek én vagyok az oka... Lehet, hogy nincs is jogom haragudni... Lehet, hogy nem is haragszom rájuk...

A fenébe!

Nyugalmat! Nyugalmat akarok a jó büdös francba! Egy napot, amikor csak vagyok! Egy napot, amikor végre az a Bella lehetek, akinek hiszem magam! Egyetlen napot, amikor nem jövök rá semmire, amikor nem tűnik fel valami kis apróság! Amikor nem tudok meg egy 160 éves titkot! Csak egyetlen napot!

- Jó reggelt, Bella! - köszönt Vien mosollyal az arcán. Én csak mosolyogva biccentettem, és erősen próbáltam nem lélegezni. Nem éri meg... A végén még megtámadom. Leültem a fotelbe, és csak néztem barátnőmet. - Alice nagyon érdekes dolgokat mesélt az imént – mondta Vien és felhúzta a szemöldökét.

Naná, hogy elmondta neki is! Hát miért ne mondaná el?

- Tudom, hogy hülye vagyok, oké Vien? - kiabáltam, és felpattantam. Vien meglepődötten nézett rám. - Tudom, hogy miattam nem találtak meg, és én vagyok a hibás! Tudom, hogy nincs jogom haragudni, oké? Nem kell még neked is ezt ismételgetni! - kiabáltam, és rögtön megindultam az ajtó felé. Semmi kedvem hallgatni mekkora idióta vagyok... Tényleg nincs kedvem...

- Nekem nem ezt mondta Alice... - suttogta Vien, én meg megtorpantam. - Csak annyit mondott rég nem ettél... Bella menj el enni, jó?

Ha díjat osztanának a legnagyobb szamarak versenyén... Hát lehet, hogy nyernék...

- De mi az, hogy te vagy ahibás és miattad nem találtak meg? Valamit eltitkolsz, Bella? - kérdezte Vien, és anélkül is tudtam, hogy mosolyog, hogy felé fordultam volna.

- Igen. Valamit eltitkolok – mondtam, majd kimentem. Nem most nincs rá szükségem, hogy megkapjam az Én megmondtam szöveget... Most tényleg nem szeretném...

- Na elmentél már enni? - kérdezte Emmett, amint a nappaliba értem. Most nem mosolygott. Furcsa volt... Emmett, amint nem mosolyog...

- Úgy nézek ki, mint aki evett? - vetettem oda, és rá meredtem. Tudtam, hogy a szemeim bordók, vagy az is lehet, hogy már feketék. Nem volt kedvem tükörbe nézni...

- Vien nem éppen az ideális ebéd, úgyhogy menj el enni! - mondta, majd visszafordult a sakktáblához. Jasperrel játszották tizenkét táblával és vagy hetven bábuval... Hát ha őket ez szórakoztatja... - Egyébként kösz a műsort! - mondta még, majd lépett egyet.

- Milyen műsort? - kérdeztem értetlenül. Nem mintha érdekelne, de most meg mi baja van?

- Csak a süket nem hallotta a kitörésed, Bella drága... - mondta érdektelenül, majd felkiáltott, mert Jasper levette az egyik bábuját.

Talán már meg se lepődtem, hogy tudnak mindenről. Ebben a családban semmi nem titok. Nincs magánélet, és nincsen olyan, hogy ne mond el a többieknek. Mindig, mindenről tudnak... Állandóan...

Hallottam, hogy odafent nyílik egy ajtó. Tudtam, hogy Edward az. Egyszerűen tudtam.

Igazam is lett, amikor megjelent a lépcső tetején. Nem akartam végigmérni. Nem akartam semmit észrevenni rajta. Egyáltalán nem akartam őt látni...

És mégis láttam, és észrevettem mindent. Tudtam, hogy nem szeretem, tudtam, hogy haragszom rá. Hogy utálom azért, amit tett, és ezt nem tudja elintézni egy bocsival... Tudtam, hogy haragszom rá...

Tekintetem találkozott az övével.

Hideg volt. Jéghideg. Semmi érzelem nem volt benne, felém főleg nem. Szinte dermedten nézett, majd siklott el rólam a tekintete, mintha lényegtelen lennék. Mintha nem számítanék, mintha nem érdekelné, hogy ott vagyok-e vagy sem.

Közömbösen és nyugodtan ült le a kanapéra. Hiába néztem, már nem emelte rám a tekintetét.

Örülnöm kéne, igaz? Hisz ezt akartam!

Hogy legyek levegő, hogy ne vegyenek figyelembe, hogy ne érdekeljek senkit. Ezt akartam. Nyugalmat és láthatatlanságot. Erre vágytam.

Akkor most mégis miért nem tetszik, hogy nem szól hozzám? Hogy nem néz rám, és nem kérdez semmit? Miért nem vagyok elégedett és miért nem tapsolok örömömben? Miért?

Hazudunk.

Mindig mindenkinek... Kárt okozunk nem is kicsit. Minden egyes apró hazugsággal megváltoztatjuk a saját életünket vagy a másét is. Hazudunk, mert erre vagyunk beprogramozva. Jó esetben meg is bánjuk, hogy hazudtunk... Talán megbánjuk és bevalljuk az igazat. Talán nem... És jó esetben helyre tudod hozni a kárt, amit a hazugságoddal csináltál.

És ha saját magadnak hazudtál...? A vele keletkező kárt, hogy hozod helyre?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés