Már javában éreztem a friss omlett illatát, még mielőtt apa elindulhatott volna felfelé. Biztos voltam benne, hogy nem hall még, csupán a szívverésemet, és az illatomat érzi, ezért nem erre fog jönni. Elcsíptem pár foszlányt a lenti beszélgetésből, de inkább másra figyeltem. Nem szerettem hallgatózni, csak ha nagyon muszáj volt.

Hallottam a lassú dobbanásokat minden egyes lépcsőfoknál. Jobban nem is mutathatta volna mennyire ideges. Ezen jót mulattam. Tény, hogy a tervemet fogom használni, miszerint megbocsátok neki és a lehető legközelebb, leszek hozzá, csakhogy távol tartsam tőle Kathrine-t, az még nem jelenti azt, hogy közben nem fizettetem meg vele, amiért itt marasztalta a nőcskét. Pontosan leírtam magamban, mit fogok tenni, csak azzal nem számoltam, hogy beszélnem is kell. Őszintén, arra készültem, hogy „majd az idő eldönti”. Nem tudom mi lesz a beszélgetésből, de azt tudom, hogy nagyon érdekes lesz…

A dobbanások egy emelettel feljebb mentek volna, ha nem lenne olyan iszonyú jó hallása a fajtánknak, ugyanis megtorpant, és némi habzás után elindult a régi szobája felé.

Már csak másodpercek választottak el attól, hogy benyisson, és pillanatok hogy meghallja a gondolataimat, ezért egy tájképre gondoltam, a felhő ég szín kék, a zöld fű olyan puha, hogy elveszik alattam…

Megállt, egy időben ezzel én is abbahagytam a kép vázolását magamban és hevesen verdeső szívvel meredtem az ajtóra, megpróbálva nem a tervemre, az elmúlt este történéseire gondolni, ugyanis tisztán értettem, amikor apa azt mondta „Azt hiszem nekem kell kiderítenem az este alakulását”.

Pár ezredmásodperc csendet követően, és egy elhúzott sóhaj után, félénken bekopogott, mert még nem volt biztos benne, hogy ébren vagyok-e. Már lebuktam… az egész beszélgetéssel tisztában voltam, ami most odalent történt. De ezzel nem foglalkoztam, csak kiszóltam, hogy „gyere be”.

Az ajtó gombja kattant egyet, és lassan kinyílt, de lassú mozgásától nyikorgott, ezzel eszembe juttatva a régi horrorfilmeket, ahol a gyilkos csak a figyelmet terelte el az ajtóval, hátulról támadt. A vicc kedvéért hátra néztem, és mire viaszfordultam megláttam őt.

A nyitott ajtóban állt szomorú tekintettel. Lerítt róla, hogy mennyire sajnálja, és hogy mennyire feszült attól, mit reagálok rá.

Nem szólaltam meg, csak néztem. Nem tetszett a csend. Másodperceken belül beszívta a levegőt, és én megint hátra sandítottam, csakhogy elindítsam a beszélgetést. Sikerült.

- Én nem hátulról támadok – szólalt meg halkan, de szerintem ő is annyira viccesnek találta ezt, mint én, csak még nem mert mosolyogni.

- Akkor honnan? A bokorból? – kérdeztem, de nem bírtam megállni vigyor nélkül. Egyszerűen feldobott a gondolat.

Kicsit félénken, de ő is elmosolyodott, majd tett egy lépést befelé.

- Hoztam reggelit – mutatott a tálcára.

Most, hogy egy légtérben voltam az étellel, jobban kívántam megenni őket. A szendvics nálam húsból, salátából, paradicsomból, és rozskenyérből állt. Egy pohár finom narancslével.

A tojást sósan ettem, mert egyébként nem lenne semmilyen íze. Szinte kiabálták, hogy egyem meg őket.

Bólintottam.

- Kösz, tedd le… aaa… - néztem körbe szobában, amiben már nem volt benne a nagy hifi torony, a CD állvány, csak egy ágy volt, abnormálisan középen, és a sarokban egy nagy gardrób, de az is beépített, szóval csak az ajtót lehetett látni.

Így nem is maradt más megoldás, mint hogy letegye a földre vagy az ágyra. Mivel a padló makulátlan tiszta volt, nem lett volna gond, ha oda rakja, de mostanában nagyon idényesek a családtagjaim -… aaz ágyra – mondtam végül.

Lepakolta a tálcán lévő ételt, majd felegyenesedett.

Tehetetlenül álldogált, egyik lábáról a másikra, én pedig figyeltem mennyire zavarban van.

Mivel ez az ő szobája, szerintem felesleges zavarban lennie, inkább ülne le. De nem, ő csak ácsorog itt szépen. Nem baj, én éhes lettem, és ha nem bánod most eszem.

Elfelejtve még a nevemet is, úgy vetettem rá magam az étekre, amit hozott. Az első falatot először megízleltem, majd egyre gyorsabban habzsoltam be a tálcán behozott szendvicset. Kihörpintettem a természetes narancslét, majd elégedetten töröltem le a számat. Annyira tele voltam és jóllakott, hogy nem is figyeltem, hogy az apám még mindig ácsorog. Áhított tekintettel nézett, de amint felnéztem rá, újra szomorúvá vált az arca.

Kezdtem kínosan érezni magam, hiszen ez az ő szobája. Most engedélyt kéne adnom neki, hogy leülhet vagy mi?

- Nem ülsz le? – kérdeztem, bár feleslegesen, hiszen minden gondolatomat hallotta.

Nyelt egyet, majd lassan leereszkedett a nagy ágyra. Kezével megtámaszkodott kétoldalt, mintha éppen fel akarna állni.

Én a földön ültem, az üres tálcát leraktam magam mellé és összekulcsoltam a kezemet a takarón.

Vártam.

Figyeltem.

És gondolkodtam.

Most miért ilyen feszült? Azt hiszi, harapok? Feltételezem, hogy azt várja én, szóljak valamit, ami be is fog következni, látva, ahogyan néz.

Elmosolyodott a gondolataimon, amitől nem is tűnt már olyan komornak. Bármilyen gyönyörű is, még neki sem áll jól a zord arckifejezés.

- Miért vagy ilyen búval megáldott? – kérdeztem csevegő hangnemben, hátha enyhül, de csak még jobban behúzódott a válla. Ettől olyan volt, mintha púpos lenne.

- Szóval szóba állsz velem? – kérdezte először mosolyogva, majd az „állsz” szónál elkomorodott megint.

Azt hittem könnyű lesz. Hogy nem lesz nehéz. Hogy kibírom mondani, amit akartam. De tévedtem. Így, hogy itt van, nem egészen tudok úgy beszélni, mint ahogyan elterveztem. És az sem segített, hogy ilyen szorongó érzés van rányomva az arcára. Ettől elszállt a könnyedségem, és a szívem gyorsabb tempóra váltott. Minél előbb túljutok ezen, annál könnyebb lesz neki is.

- Nézd, amit akkor mondtam…

- Jogos volt, megérdemeltem – vágott közbe, és belenézett a szemembe. Amikor a tekintetünk találkozott, mintha egy burok köré vontak volna, a tekintete biztonságot sugárzott, de nagyobb volt bennük a bűntudat.

Nem akartam, hogy bűntudata legyen, hiszen annyi mindenen ment már keresztül. Pont én lennék az, aki még jobban feléleszti benne? Nem lennék rá képes. Bármennyire mérges, megbántott, feldúlt voltam, csak egy pillantás kellett, és már minden változott.

- Én… - elakadt a szavam, amikor ajkai egy vonallá préselődtek. Olyan csábos ajkakat, csak egy valakin láttam. Jacob minden pillanattal, amíg távol volt megőrjített. De nem terelhetem a figyelmem, mikor fontosabb dolgok vannak a szemem előtt. Lehajtva fejemet elgondolkoztam.

Ha apu folyton így néz rám, Jacob jut róla eszembe. Bár kétségkívül nem miatta, mert hiába jól néz ki, és a világ Adonisza, de a pillantása… az a féltő, óvó…

Vettem egy mély lélegzetet, hogy elűzzem Jacobról való fantáziálgatásaimat, és a jelenre koncentráltam.

Kellett pár másodperc, mire sikerült az elhatározásom mellett kikötnöm, majd kinyitottam a szemeimet, és újra apára néztem, aki vizslató tekintettel, ugyanúgy ült a helyén, mint az előbb.

- Tudod, nem kell, hogy mindenért magadat okold – mondtam és közben az aranyfolyamatot, néztem. Az érzelmek elveszhettek volna ebben a szempárban, de számomra annyira felismerhető volt minden tekintete, mintha feliratozva lettek volna.

Láttam rajta, de nem csak a szemén, a testtartásán és az arckifejezésén is, mennyire ostorozza magát, és fél hogy nem bocsátok meg neki.

Apa megrázta a fejét.

- Nem láthatod, ha nem mutatom – mondta.

- Jobban ismerlek bárkinél, ugyanolyan jól, mint anya. Tudom, látom, érzem, hogy bűntudatod van, de nem kell hogy ezt érezd. Tudod jól már te is, hogy nem haragszom rád… pillanatnyi feszültség-levezetés volt… sajnálom – mondtam őszintén. Legszívesebben megöleltem volna, hogy tudja, hogy mellette vagyok. Az egyik felem üvöltött a meleg érintésért, a másik pedig ellökte magát tőle, nem akarta hogy itt legyen.

A kevésbé haragtartó énem pedig azt, hogy büntessem meg cserében.

Apa nem tudott ezzel vitatkozni, de a szeme mutatta, hogy nem hisz nekem.

Hogy lehet ennyire makacs? Akkor is nekem lesz igazam, még ha zsarolással, akkor is. – próbáltam újra oldani a zordságot.

Erre, résnyire húzott szemekkel meredt rám.

- Ha megkérnélek rá, hogy ne okold magad, mert tudom jól milyen időszak volt az, akkor megtennéd? – kérdeztem halkan, már nem poénodva.

Apa először kétkedve nézett rám, nem válaszolt, ezért folytattam.

- Tudom, hogy Kathrine csak egy véletlen, nem akarom volt a múltadban, és hogy úgy érzed miattad lett az, ami… megértem hogy emiatt akarod itt tartani… - mondtam őszintén, de mindig van egy, de… - De, nem fogom elfogadni, sem megkedvelni… eltűröm, de ettől többet ne várj – mondtam, mire a végére már annyira felment a vérnyomásom, hogy szusszantottam egyet.

Apa őrlődve pillantott rám. Fogalmam sem volt mi jár a fejében – ellentétben vele -, de tudnia kellett mit gondolok. Ami nem megy, nem kell erőltetni.

És nekem nem megy, hogy az ő kedvéért jó pofizzak a nő előtt, és tegyek úgy, mintha minden rendben lenne.

- Ezt nem kértem, csak hogy értsd meg – szólalt meg elfásult hangon.

- Akkor semmi gond – bólintottam.

Apa felsóhajtott, olyan drámaian, mintha temetésre készülne, én pedig ura elgondolkoztam, vajon most mit tegyek, hogy ne legyen ilyen? Talán megérinthetném, de ezt el is vetettem, mert még nem voltunk túl a gondon, azt akartam, hogy küzdjön, azért hogy „visszakapjon”.

Nem reagált a szavaimra, ezért újra én voltam, aki megszólalt.

- És a gyereke? Ő is ide jön? – kérdeztem hirtelen, még át sem gondoltam mit kérdeztem.

Magamban ostoroztam magam, hogy így rákérdezek, de meg is nyugtattam magam, mert amúgy is tudni akartam.

Apa azonnal összerezzent és lehunyta a szemét, biztosan megemészti a kérdésem – gondoltam.

Na hát igen, nem mindennap derül ki egy vámpírnál, hogy a lánya a másik lányáról akar hallani, mellesleg nem érdekelt, de ha már ketten lesznek, jobb tudni mikor állit be.

- Erről is szerettem volna beszélni veled – mondta, és kinyitotta a szemét. Ráfüggesztettem a pillantásomat.

- Halljuk – mondtam kőhangszínnel.

Apa a nyelvével kidudorította az ajkát, majd elnyílt ajka közül, alig észrevehetően kiszűrte a bent maradt levegőt.

- Nem bánnád, meg szeretném ismerni? Tudom, hogy gyűlölöd Kathirne-t és őt is, de ebben csak én vagyok a hibás… a gyerek nem tehet róla, kik a szülei vagy hová születik – ajkai közül kétségbeesett könyörgés szaladt ki, amitől megdermedtem.

Nem is attól, hogy meg akarja ismerni sokkal inkább, mennyire tehetetlen.

Talán ennyire befolyásolja a döntésemet? Talán számít, neki mit gondolok? Először dühbe gurultam, mikor meghallottam, hogy meg szeretné ismerni, de emlékeztettem magamat, hogy számítanom kellett erre, csak számítani, nem tudni is róla… - korholt a másik felem.

Tudtam jól, hogy elérkezünk ehhez a részhez… a lány, aki a féltestvérem, egy olyan nőtől, aki gyűlölök, mert beleártotta magát a családom, a szüleim boldogságába. És nekem könyörög? Nekem?

Nem jutottam szóhoz. Apa ártatlan szemei, amint engem néznek, a hanglejtés, mellyel a szavakat kimondta, a szinte mozdulatlan ajkak melyek a válaszomra vártak…

Ki vagyok én, hogy megengedjem neki? Jobban szeretem mindennél, és meg akarom büntetni, amiért ilyen helyzetbe hozott. De talán nem csak benne van a hiba. Mi van, ha én is hibás vagyok? Mert ennyire ellenzem és ezért szenvedünk mindketten? De ha elfogadnám, mi lenne jobb tőle? Semmi, mert ugyan úgy létezne, ha nem is lenne itt. És attól mi változna, ha itt lenne? Ha látnám? Akkor megnyugodnék? A válaszok egyszerűek voltak: Nem!

De az apámra való tekintettel és arra mennyire szeretem, nem lehet egy szavam se.

- Azt hiszem… még nem is ismerem, és te sem. Nem lenne szép tőlem, ha azt mondanám, ne akard megismerni. Hiszen ha úgy vesszük a lányod… - mondtam szomorúan. Nem akartam ezt mondani, mert tényleg nem akartam hogy megismerje, csupán önzőségből és féltékenységből, de nem akartam ennél is jobban bántani. Ha könnyebb lesz a lelke, állok elébe.

Apa vágyakozva nézett, és sütött a tekintetéből a köszönöm. Még ha csak hálásan elmosolyodott, ez több volt mindennél, amit mondhatott volna.

Nem számítottam arra, hogy a beszélgetésünk vége, a lánnyal végződik. És nem is örültem neki. Ha Kathrine-től féltem, hogy elveszi az apámat, a lány csak elcsábíthatja tőlem.

Bár megfogadtam, hogy nem szidom őket, és nem teszek semmi rosszat ellenük, elviselem a gondolatát és jelenlétét, még nem jelenti azt, hogy nem teszek apró megjegyzéseket rá, hogy itt nemkívánatos személyek vannak.

Apa lemondóan rázta a fejét, de a szeme már nem volt szomorú. Örültem neki.

Ha mással nem is, de ezt sikerként könyveltem el.

Csaknem 15 perce ült itt, és én kezdtem attól félni, nincs több szó. Tévedtem.

A fejemben elpattant valami, és előjött az álmom. A semmiből. Mintha egy fiókot nyitnának ki, minden elemi erővel csapott le az agyamban.

Láttam apa arckifejezését, amint döbbenetből aggódás, aggódásból értetlenség, majd düh megy keresztül.

- Nem Nessie! – szűrte a fogai közt.

Tudtam, mire mondja, de nem állt szándékomben erről beszélni vele. Eldöntöttem valamit, valamiért, és meg is fogom tenni. Nincs más…

- Felnőtt vagyok, döntési lehetőségekkel! Harcolni fogok! – szögeztem le, és olyan pillantást lövelltem felé, amitől remélem, hogy visszahúzódik.

- De semmi szükség rá… - könyörgött.

- Lehet, de jobb félni, mint megijedni! Téma lezárva – mindig is jól értettem az emberek és vámpírok leszereléséhez. Volt a hangomban valami, ami arra késztette őket, fejezzék be a velem való vitát, mert esélytelen.

Bár most eszembe sem volt ezt használni, úgy látszik akaratomon kívül is hasznát, veszem. Apa arca óriási labdaként lebegett a fejem felett, villámokat szórva az aranyfolyamból.

Nem szólalt meg, de nem is kellett neki, ahhoz hogy tudjam: nem helyesli a dolgot.

- Nem lesz semmi bajom, szóval ne aggódj oké? – kérdeztem türelmetlenül.

- Jasper…

- Vigyáz rám…

- És Alice…

- Őt hagyd, nem tehet róla, mert meggyőztem. Ne rá légy mérges, hanem rám…

Apa hátra huppant és ledőlt az ágyra.

Tenyerét az arcához emelte, úgy tűnt el az arca. Csalódottan dőltem hátrébb, és kezeimet szétnyitottam.

Újra meg akartam érinteni. Annyira vágytam az apai ölelésre, mint még soha. Talán most éledt fel bennem iránta a vágy? Bár kétség kívül minden nő irigyelte volna ezt a pillanatot, nemhogy még vágyott is rá...

De én nem. Nem úgy vágytam rá, mint nő a férfire, mint anya rá… úgy vágytam rá, mint egy apára, aki a közvetlen közelemben van, és soha nem enged el…

- Soha nem is engednélek – mondta. A hangja fullasztott volt, mert kezei takarták a száját.

- Nem lehet tudni… - vontam vállat nem törődöm, de belül nagyon rossz gondolatok sorakoztak. Féltem hogy elhagy, vagy nem fog annyira már szeretni, ha már itt lesz a lány is.

- Miből gondolod, hogy jön? – kérdezte és végre rám nézett. – És miből gondolod, hogy jobban fogom őt szeretni, mint téged? Buta Nessie – ült fel újra és immár bátran nyújtotta a kezeit felém.

Meleg ölelése hívogatott, és én szó nélkül ültem fel az ágyra, átölelve.

Amint szoros bilincsbe zárt, azonnal ellazultam. A gondok álomnak tűntek, a gondolatok csak képeknek egy filmből.

Soha életemben nem éreztem jobban magam. Végre éreztem, hogy itt van velem.

- Mindig itt leszek, és soha nem hagylak el, ígérem. Hogy is gondolhatsz ilyet? – kérdezte.

Nem válaszoltam. Jobban élveztem az ölelést, és nem volt kedvem elrontani a pillanatomat!

Mert ez az enyém!

Apa kuncogott, mire hirtelen felemeltem a fejem. Az arca ragyogott.

- Haragszol még? – kérdezte.

Mosolyogva megráztam a fejem és hozzá bújtam.

- Ez azért van, mert olyan jól nézek ki és egy Adonisz vagyok? – kuncogott tovább.

Csak azért nem válaszolok most vissza egy csípős megjegyzést, mert annyira jól érzem magam – gondoltam.

De még megkapod! – mosolyogtam sunyin.

Erre éreztem, hogy meglepve hátra húzódik. Én is érdeklődve néztem fel rá, értetlenkedve meredt rám.

- Majd meglátod, de ne legyél majd mérges – mutattam ártatlan képet, de hangom teljesen komoly volt.

Apa sóhajtott megint, és visszahúzott a mellkasára. A szívverésem, ha még az egeket nem taposta, most rekordot dönthetett volna. Úgy vert, mint a kalitkába zárt kolibri.

Úgy éreztem, sőt, jól éreztem hogy apa megkönnyebbült. Nem volt hiába, hogy elmondtam neki a véleményemet, amit meglehetősen jól fogadott. Talán azért, mert úgy gondolta, hogy ezzel kiengesztelhet. Nem tudom, de most sokkal vidámabbnak tűnt, és ez megnyugtatott.

Az agyamban a gondolatok tömkelege visszahúzódott, és már csak azon rágódott, mikorra várhatjuk kedves vendégeinket, és hogy mikor mennek el.

Éreztem, ahogyan apa mellkasa egyre lejjebb megye, húzva engem is magával, mire rájöttem, hogy ledől az ágyra. Ha most anya látna, minket azt hinné apa, megcsalja.

- Nem fog meglátni – súgta a fülembe.

Elmosolyodtam.

Mit tenne? Már jobban van ahhoz, hogy ő is mosolyogjon? Hogyan viselte? – záporoztak a kérdéseim.

Apa teljesen nyugodt maradt, ami ebben a helyzetben nagyon furcsa volt. Rendszerint mindig görcsbe rándult vagy megdermedt… de most. Nyugodtan lélegzett, és a hátamat simogatta. Ami nagyon jól esett. Valahogy anyától is mindig ezt kértem. Szerettem, ha kényeztetnek.

- Mire ez a nyugodt hangulat? – tudakoltam, mikor nem szólalt meg. Tudniillik türelmetlen típus vagyok, a választ azonnal akarom tudni. – figyelmeztettem, mire elnevette magát.

- Örülök, hogy jól mulatsz, de kérdeztem valamit. Anya jól van? – kérdeztem.

Kezdtem aggódni. Apa ugyan nem volt feszült, ami pozitív volt. Mégis, direkt akar megőrjíteni?

Mélyeket lélegeztem és a maréknyi türelmemmel próbáltam arra összpontosítani, hogy válaszolni fog, csak hagyja abba a nevetést. De a pumpa nem akart lejjebb menni. Inkább nőt, nem a méregtől, hanem, hogy direkt nem válaszol.

Mindenki szeretett piszkálni, de mikor kitörtem mindenki csendben maradt – utaltam a tegnap történtekre. A hatás azonnali volt, apa úgy fejezte be a nevetést, mintha elvágták volna egy zsinór végét. Cinkosan kiöltöttem a nyelvemet, amit ő nem látott.

A simogatást abbahagyta, amit nem néztem túl jó szemmel, ezért felemeltem a fejemet és belenéztem a szemeibe.

- Anya nem haragszik, és jól van. Pont az a véleménye, mint neked, kicsit kevésbé „pimaszul”. Ő is örülne, ha már elmennének… - mondta sóhajtva, majd tovább cirógatott.

Ajkamat egy „oh” hagyta el, majd elégedetten vissza helyeztem fejemet a puha „fekhelyemre”.

Ha anya jól van, az csak rátesz egy lapáttal, arra hogy semmi gond nem lesz itt, de akaratlanul is eszembe jutott Kahtinre, és a hangulatom, ami eddig az egekben volt, visszaesett. És ha Kathrine is eszembe jutott, akkor a lány is, amitől örjönghetnékem lett, és ezek előcsalták agyam nyugvó részéből az álmomat.

Beleborzongtam abba, hogy a farkas nem élni túl. De többé nem kell féltenem, mert ha már tudok harcolni, meg tudom védeni.

Apa morgolódott, de nem tette szóvá, nem akart újabb vitát ezzel kapcsolatba, bár biztos vagyok benne nem ez volt az első és utolsó…

A gondolatinkba mélyedtünk néhány perce, én többnyire nem gondoltam semmire csak a finom érzésre, amit apa okoz. Annyira nem akartam ettől a perctől fogva a gondokra gondolni és normálisan „gondolkodni”, mint egy ember, hogy már kétségbeesetten kutakodtam emberi téma után.

De mivel híreket nem néztem, a TV-ben lévő filmekre sem vagyok vevő, főleg Emmett állandó vámpíros, baseballos, focis adásaira nem, ezért maradt az emberi rokonok sora…

- Hallottam, nagyapa ma látni akar.

Apa hümmögött én pedig elhúztam a számat.

- Jó ötlet? És ha felbukkan Kathrine? – kérdeztem. Nem akartam, hogy a nagyapám a közelben legyen akkor. Féltettem, hiszen a nagyapám volt, aki ráadásul hús vér ember, ami megmaradt a normális kategóriában legalább.

Mert itt csak Charlie és Renee az egyedüli normálisok, a sok alakváltó és vámpír közt azt sem tudnám, ki vagyok.

Apa nem mindig reagált a gondolataimra, mert tisztelte a privát szférámat. Még ha teljesen nem is, de el tudtam rejteni a gondolatimat előle. Csak a közvetlen közelemben hallotta a gondolataimat. Az ok egyszerű, az anyám egy pajzs.

- Bella is ezt kérdezte… szerintem jót tenne mindenkinek egy lazítós nap – mondta.

Szusszantottam.

- És Kathrine miatt ne aggódj, csak holnap érkezik – mondta komoran. Nem tudom miért lett újra ilyen hangulatban. Kicsit rosszul érintett ez, hiszen nem haragszom rá, és már átbeszéltük a problémákat. Mi lehet a baj?

Nem vette figyelembe a kérdésemet, ezért feltettem hangosan is, hogy értse, erre választ szeretnék kapni.

- Mi a baj? Mondtam valamit? – kérdeztem félve. Nem akartam semmi olyat mondani, ami rosszul érintheti. Ha még is, visszaszívom, sajnálom...

Kathrine-t soha nem fogom kedvelni, de ezt el kell viselned, szóban nem fogom piszkálni, de gondolatban azt teszek, ami helyes.

- Nem Nessie, azzal semmi baj, megértem. Csak tudod… nem tudtam soha milyen, ha van valaki, aki melletted áll, úgy értem… átváltoztatod, és az csak még jobban szeret. Nem tudom te, miért szeretsz, vagy anya miért szeret, de hogy tönkre tettem Kathrine életét, és még így is oda van értem. Érthetetlen – rázta a fejét hitetlenül. – Ráadásul akkora szívetek van, hogy megbocsátotok nekem ezért, meg sem érdemlem…

- Ezt fejezd be, mert nem fogok veled beszélni. Nagyszerű apa vagy, és férj is… nem is tudom, mit mondhatnék, én nem tenném ezt a helyedben, nem tartanám itt a családom mellett a múltam bizonyítékát, de te megteszed, bátor dolog és ezt becsülöm benned. Ha akkor el is futottál most nem, és ez egy nagyon pozitív tett. Talán… tegnap még meg tudtalak volna fojtani, de most csak felnézek rád, nem is tudom, mi lenne, ha nem te lennél az apám – öleltem meg a fejét, és beletúrtam bronzbarna hajtincseibe. Apa a nyakam hajlatába hajtotta az arca felét, és ő is megölelt.

Ha nem lenne az apám…

Ennél rosszabbat elképzelni sem mertem, ő volt a világ legjobb apja, és ezt nem cserélném el. Még ha hazudott is…

Talán már nem is a döntésemen múlott a beszélgetés, hanem a reagálásomon. És akárhányszor eldöntöttem magamban mit fogok mondani, annyiszor foszlott semmivé, mert apa mindig ujjakat hozott helyette. Amit talán ki sem mondtam volna, és mikor kimondtam teljesen őszinte volt, és attól, hogy így éreztem, csak még jobban éreztem a szívemben lévő melegséget. A szeretet jele.

Mert ha szeretünk valakit, még a legnagyobb hibáját is elnézzük. Akit szeretünk mellette, vagyunk a nehéz pillanatokban. Akit szeretünk, biztatunk a helyes döntés meghozásában, és akkor mi is elégedettek leszünk.

Apa megnyugtatóan simult a nyakamba, és pedig a hajába. Ha valaki most belépett volna, tuti lököttnek néz minket, de nem érdekelt, mert aki ismert minket és a kettőnk között húzódó különös kapcsolatot, ezt már természetesnek vette volna, kivéve Charliet, aki még mindig nem tudta a titkunkat. Saját kérésre, de egyszer mikor már megöregszik kénytelenek, leszünk elmondani neki az igazat és elmenni innen, mert utána már semmi nem fog idekötni minket. És akkor már mindegy lesz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés