Victim of love 4. fejezet- Reménytelen szerelem

„Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott.”

/ Honoré de Balzac /

Edward szemszöge!

A réges-rég homályba veszett érzések most újból föltörekedtek, hogy ezzel is életre keltsék

a belsőmben elveszett szerelmes vámpírt. Minden gondolatom főszereplője s szívem csodás
rablója immáron újból a közelemben volt. Gyerekes izgalom futotta át testemet, mikor arra

gondoltam, hogy holnap újból láthatom őt. S egészen biztos voltam benne, hogy még a

másodperceket is számolni fogom a következő találkozásunk pillanatáig.

Az örömhöz némi ürüm is társult mikor egy másodper erejéig agyamban bevillantak a baljós

tények. Hisz ő most már érettebb nálam, arról nem is beszélve, hogy van egy családja. Egy
reménytelen szerelem mely már soha többé nem fog beteljesülni- sóhajtottam reményt
vesztve, miközben hangos fékcsikorgással megálltam egy park mellett.

A nyomasztó csend mely az egész térséget beárasztotta most valahogyan sokkal

fájdalmasabbnak tűnt, mint ezelőtt bármikor máskor. Legszívesebben saját kezemmel
vetettem volna véget életemnek, mert nélküle már semminek nem volt értelme s az a
gondolat, - hogy akár most is valaki más karjai között van- elviselhetetlen volt.

Varázslatos arca minden egyes pillanatban ott lebegett szemeim előtt, így még ha akartam
se tudtam volna elfelejteni különleges vonásait. Úgy vágytam utána, mint szomjazó ember a
vízre. Nem csak látni akartam, de teljes egészében hallani, érezni s tudni, hogy mindig ott van
mellettem.

Mindig a leglehetetlenebb emberekbe szeretünk bele – állapítottam meg miközben kiszálltam
autómból. S most, hogy végre újra láthatom ezernyi fájdalmas érzéssel kell megküzdenem,

mert a szerelem nem csak a legfelemelőbb érzés, de egyben a legfájdalmasabb is. Érezni,
hogy viszont szeret, de tudni, hogy mindhiába, mert érzéseink akármennyire is kölcsönösek,

de életünk akár tűz és víz. Két külön álló dolog, mely együtt soha nem fog megférni…

Egy rég elfeledett szerelem, melynek újbóli lángolása hatalmas nagy port kavarna.

Így jobban körül nézve a parkban egészen elképedtem, ugyanis nem csak egy növényekkel
elhalmozott sétáló helyiség volt, hanem egy barátságos kis játszótér is, melynek

homokozójában egy szőke hajú kislány játszadozott.

Nem messze a kislánytól egy férfi ült a padon, ki megbabonázott szemekkel leste a lány

babaarcát. Kettős párosukat leszámítva egy- két idős ember üldögélt a többi padokon.

Mintha valamilyen furcsa mágneses erő húzna a lány felé, úgy mentem közelebb hozzá. Jól
összeválogatott, ízléses ruhácskát viselt, mely csakis arról árulkodott, hogy mennyire jómódú

családból származott.

Egy ideig még apró kezeivel a lapátot markolta, majd mikor megérezte közelségemet, akkor
felém emelte tekintetét én pedig teljesen ledermedtem a látványtól.

Szemei, bőrének színe valamint apró, de annál inkább formás szájai egy az egyben Belláé
voltak. Az édes kis mosoly melyet abban a pillanatban, mikor meglátott felém küldött pedig

szintén feltűnően ismerős volt.

-

Téged, hogy hívnak?- kérdezte még mindig szélesen mosolyogva.

-

Már megmondtam, hogy ne állj szóba idegenekkel Sophie!- kiáltott felénk a

padon ülő ember s bár már kezdtem sejteni a hihetetlen hasonlóságok okát, mégis
felkészületlenül ért a nevek egyezése.

-

Sophie-nak hívják és olyan édes akárcsak egy kisangyal- emlékeztem vissza Bella
akkori szavaira.

A kislány apukája figyelmeztetésére kicsit visszafogott a nagy barátságosodásból, ám még
mindig nem hervadt le arcáról a mosoly.

A kísértés, hogy leteszteljem Bella férjét hatalmas volt, így már nem tudtam magam

megállítani, ezért elindultam a férfi irányába, majd mikor elértem őt leültem mellé.

-

Elnézést kérek, csak tudja, gyönyörű kislánya van- mondtam mézédes hangon,
miközben elhatároztam, hogy tisztességes módon tesztelem le, így nem használom a
gondolatolvasást.

-

Köszönöm!- mosolyodott el ő is.

-

Az édesanyja is nagyon szép lehet- mondtam, mire egészen ellágyult az arca.

-

Valóban az. – mondta tömören.

-

Nekem is minden vágyam egy kislány csak tudja nekem nem lehet gyerekem-
mondatomnak csak egyik része volt hazugság, de a férfi láthatólag mindent elhitt, mert

szemeiben őszinte sajnálattal nézett felém.

-

Sajnálom. Ilyen fiatal és mégis gyereket akar?- kérdezte kíváncsian.

-

Igen. Miért talán maga sosem akart egy kisangyalt?- kérdeztem tettetett
felháborodással.

-

Minden álmom az orvosi egyetem volt, így nekem anno még csak meg sem fordult a
fejemben a családalapítás, de minden akaratom ellenére szerelmes lettem, így nem sok
választásom volt. Még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki ennyire megmozgatott

volna bennem valamit . Gyönyörű, intelligens, de ugyanakkor mérhetetlenül önző.

Majd megőrültem azért, hogy csak egy pillanatra láthassam s az a pillanat pedig felért
minden kinccsel- kezdett bele mosolyogva.

-

Szerelem volt első látásra?- kérdeztem keserűen, de a férfi láthatólag nem vette észre
rideg hangsúlyomat.

-

Számomra igen. Nem igazán hittem a szememnek, mikor megpillantottam, ám mikor

már másnap is találkoztam vele akkor végre felfogtam, hogy ő nem csak egy délibáb,
hanem egy valós személy.

-

És a lány számára nem volt szerelem első látásra?- kérdeztem reménykedve, ám ő
minden ments váramat porrá zúzta válaszával.

-

Dehogynem. Először tartózkodó, visszafogott és titokzatos volt, én pedig már azt

hittem, hogy az érzéseim nem kölcsönösek számára, ám ő később biztosított arról,
hogy egy régi, félresikerült kapcsolata miatt ilyen távolságtartó.

-

És utána mi lett?- kérdeztem sürgetően.

-

Randizgatni kezdtünk, majd mikor már teljesen kigyógyítottam belőle a régi fiúja
emlékét, akkor megkértem a kezét.

-

És egyből igent mondott?- fulladoztam kétségbeesetten válaszáért.

-

Nem. Először azt mondta, hogy nem akarja magát beleásni egy komoly kapcsolatba.

Később azonban be kellett látnia, hogy nem menekülhetünk örökké az érzéseink elől ,
ahhoz túl kevés rövidke kis életünk.

-

Remélem, hogy akkor megbecsüli ezt az angyalt-abban a pillanatban legszívesebben
elégtem volna a pokol legalsó bugyrába, hisz jól tudtam, hogy mondatának minden
egyes része igaz. Bellának túl kell lépnie rajtam, mert halandó s élete véges, így rövid
idejét semmiképpen sem szabad rám pazarolnia.

-

Igen. Nagyon szeretem őket és bármit megadnék értük. Néha azonban úgy érzem,
hogy bár mellettem van, de valahol egészen máshol jár, mintha lélekben nem is itt
lenne- temette kezeibe arcát.

Akármennyire is furán hangzik, de nagyon megsajnáltam őt, hisz élete szerelme és
gyermekének anyja még mindig a múltat siratta…

S akármennyire is szerettem Bellát muszáj volt útjára engednem, mert a saját önzésem miatt

nem tehetem tönkre egy tündéri kislány egész gyermekkorát s egy megtört férfi hátralevő
életét.

A valóság szörnyű súlya teljes erőből nehezedett vállaimra abban a pillanatban, mikor
döntésem véglegesen megszületett, miszerint soha többé nem zaklatom Bellát s nem csak,
hogy nem zaklatom, de még a közelében sem lehetek.

Egy újabb remény elvesztése, mely szörnyű hiányával és a csalódás gonosz mesterével,
immáron minden értelmét elvette jelentéktelen életemnek…