( Carlisle szemszöge)

Ha lehetséges lenne, meghűlt volna az ereimben a vér. Egyszerűen megbabonázott barna színű szemeivel, s barna tincseivel. Létezésem során csupáncsak egyszer éreztem ilyesmit ezelőtt. Azt is halott feleségem iránt. Mi történik velem? Mivel babonázott meg ez a nő engem? Nem tudtam levenni a szemem róla. Arcvonásait mélyen emlékezetembe véstem.
- Hahó – kezdett el integetni a szemem előtt, ezzel kiszakítva a kábulatból.
- Mi? – ennyit tudtam csupán kinyögni. Mintha varázslat alatt álltam volna.
- Mit stíröl ennyire? Ahhoz, hogy megöljön, nem kell kívánnia is – nézett rám felháborodottan.
- Hm? – húztam fel csodálkozva szemöldököm. Már végképp elvesztettem a fonalat. Honnan tudja, hogy meg fogom ölni? Vagy legalábbis ez volt a tervem mind idáig.
- Figyel maga egyáltalán rám? – tette csípőre kezeit. Hoppá! Pillantásom lehet túl sokáig időzött el domborulatain. Mi vonz ennyire ebben a nőben?
- Fi… - köszörültem meg a torkom. – Figyelek. Folytassa csak!
- Haj! – sóhajtott fel. – Tudom, hogy miért hoztak ide. Nem eshetnénk túl rajta mihamarabb? – fordította nyakát felém, így megcsodálhattam ínycsiklandozó artériáját. Az illata teljesen elkábított. Mintha fejbekólintottak volna valamivel. A méreg elkezdett termelődni számban. A torkom kapart, s a szervezetem fájdalmasan kiáltott fel: vérre van szüksége. Az agyam próbált harcolni ellene, de végül a gyilkolási ösztöneim győzedelmeskedtek. Magamhoz rántottam, majd felkészültem a mámorra, amit a vére fog okozni számomra. Isten vagy legalábbis egy felsőbb hatalom, azonban nem ezt a sorsot szánta neki, ugyanis kopogtatás ütötte meg fülemet.
- Carlisle, bent vagy? – hallottam meg Edward hangját. Elengedtem a nőt, s próbáltam másra gondolni. Most mégis mit csináljak? Edward benyitott, s meglepődve nézett végig mindkettőnkön.
- Megmagyaráznád, hogy mégis mi folyik itt? – kérdezte tőlem dühösen. Képtelen voltam megszólalni. Egyelőre arra koncentráltam, hogy gondolataimból ne tudja meg az igazságot.
- Carlisle csak megmutatta a szobáját – csendült fel a mellettem álló nő hangja.
- Szia, Mary vagyok – nyújtotta fiam felé kezét. Edward először meglepődött, de miután felocsúdott a döbbenetből, üdvözölte ő is.
- Edward Cullen. Örvendek – rázott vele kezet.
- Carlisle, beszélhetnénk? – szúrós pillantást küldött felém. – Négyszemközt – intett fejével az ajtó felé. Mary a szobában maradt, míg mi kimentünk az ajtó elé beszélgetni.
- Mégis mi a franc folyik itt? – támadott le egyből.
- Már Mary elmondta. Csak körbevezettem – próbáltam határozott maradni.
- Ma nem jelentél meg a gyűlésen. Mégis miért nem? – a gyűlés. Teljesen kiment a fejemből. Más dolgok kötötték le a figyelmem. Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Némán meredtem rá.
- Ráadásul, nekem nagyon úgy tűnik, hogy felfedted a létezésünket egy ember előtt. Most mégis mi tévők legyünk? Tud a rejtekhelyünkről is. És ha beszél valakinek róla? Nem engedhetjük vissza.
- Nem is kell – lépett ki az ajtón Mary.
- Mintha négyszemközti beszélgetésről lett volna szó – húzta fel Edward a szemöldökét.
- De felvágták valaki nyelvét! – háborodott fel Mary. – Azért néhány évvel idősebb vagyok magánál, fiatalember.
- A dédnagyapja lehetnék – vágott vissza neki Edward.
- Ne kezdjetek el ezen veszekedni, légy szíves! – szakítottam félbe szópárbajukat. Mint két kisgyerek, de komolyan.
- Igaza van Carlisle-nak. Fontosabb dologról kell beszélnünk. Ha hármasban, akkor hármasban. Mert egyesek nem értik azt, hogy négyszemközt.
- Na, ide figyeljen…
- Elég! – kiáltottam el magam. El sem hiszem, hogy ez történik velem.
- Tudnátok civilizáltan beszélgetni egymással? – mindketten bólintottak.
- Köszönöm- sóhajtottam fel. – Akkor most folytathatnánk végre?
- Nem kell itt semmit sem megbeszélni. Az úriember – mutatott Edwardra- azt szeretné, ha itt maradnék. Nincs ellene kifogásom. Szívesen maradok – leesett állal meredtem rá. Mi? Ez a nő teljesen hülye?
- Annak ellenére, hogy tudja, mik vagyunk? – Edward csodálkozó pillantást vetett rá.
- Ha az a kérdése, hogy tudom-e, hogy vámpírok, akkor a válaszom: igen – elég meglepődött fejet vághattam, ugyanis nem értettem, honnan szerezhetett tudomást, a faji hovatartozásunkról. Én egy szót sem ejtettem erről.
- Carlisle, magamra hagynál engem a hölggyel? – szólalt meg hirtelen Edward.
- Kérlek. Fontos lenne – kezdett el sürgetni. Már végképp elvesztettem a fonalat. Mit volt, mit nem tenni, távoztam a helyszínről.
      
   ( Mary szemszöge)

- Tudom a titkát – szólalt meg a fiatalember, mikor már kettesben voltunk.
- Tessék? – értetlenül néztem rá.
- Tudom, miért akar itt maradni.
- Ho…
- Vámpír vagyok, emlékszik? Elárulok magának egy titkot. Van egy képességem. Mégpedig a gondolatolvasás.
- Ó! – csupán csak ennyit bírtam kinyögni. Azért ezt jó lett volna tudni ezelőtt. Akkor nem gondoltam volna olyan dolgokra.
- És azt is tudom, hogy hazudott. Nem Carlisle hozta ide. Ön lett volna az ebéd. Ennek ellenére maradhat. Semmi kivetnivalóm ellene.
- Ha tudja az igazat, akkor mégis miért engedélyezi? Elmagyarázná?
- Tudja, Carlisle nem volt mindig ilyen. Sőt! Majd kérje meg, hogy meséljen magának a múltjáról, s akkor majd mindent megért. Már évek óta nem hasonlított ennyire a régi Carlisle-ra, mint most. Ezt ugyan még ő sem tudja, de így van. Magának sikerült érzéseket kiváltania belőle. Azt hiszi sikerült elterelnie a gondolatait, de téved. Pontosan láttam, hogy meg akarta ölni. De előtte próbált harcolni ellene. Nem tudom, mivel váltotta ezt ki belőle, de hálás vagyok érte. Szeretném, ha több időt töltene vele. Ha ráébresztené néhány dologra, amit már elfelejtett.
- Értem – motyogtam magam elé. Még fel kellett dolgoznom a hallottakat.
- Ugye ne…
- Megőrzöm a titkát, Mary – mosolygott rám, majd megfordult, s távozott.