Port Angeles felé vettük az irányt, és amint oda értünk a lányok rögtön kiszemelték az első ruhásboltot. Kész rémálom volt az egész. Nekünk is vettek egy csomó ruhát, mi meg nem győztünk cipekedni meg nyafogni. Amig a lányok ott nézzelődtek, mi őket nézztük. Mikor az egyik cipős boltban voltunk, megálltam az ajtóban, majd zsebre dugott kézzel az ajtófélfannak támaszkodtam, és elkezdtem nézni Alice-t, ahogy a szebröl szebb cipőket nézzegeti meg próbálgatja.
Egyszer csak, miközben két egyforma, de kulömböző színű magassarkút nézzet, elkiáltotta magat:
- Szükségem lenne egy fiúnak a véleményere. - körbe nézett, és mert én voltam a legközelebb oda hivott:
- Szerinted melyk szebb? A piros vagy a rózsaszín? - mutogatta nekem. Nem igazán érttek az ilyen dolgokhoz, és mindkettő nagyon szép volt, de azért elképzeltem hogy melyk nézzne ki jobban az ő kecses lábbain. Végűl a piros mellett döntöttem, mert az jobban illik hozzá, és ahogy így észrevettem, nem igazán hord rózsaszín cuccokat:
- A piros. Jobban illik hozzád - mosolyogtam rá, mire nagyon megbámult.
- Oké, köszi - mondta egy kis fázis késéssel.
- Bármikor - szélesedett ki a mosolyom, majd vissza mentem az ajtóba, és megnéztem mit csinálnak a többiek. Észrevettem hogy Emmett meg Rosalie nagyon vigyorognak egymásra, ezért mikor a fiú egyedül maradt, oda mentem hozza:
- Mi van közted és a hugom közt? – kérdeztem vigyorogva, mire ő felém fordult. Anyira kicsi lennék hogy nem láttot?
- Semmi, mi lenne? – tette az ártatlant. Most jöttem le a falvédőröl, biztos.
- Ugyan már, láttam hogy nézztél rá – forgattam meg a szemeimet.
- Hogy néztem? Nem neztem én sehogy. Amúgy is, te vagy az aki udvarol az én hugomnak – mutatott rám.
- Nem udvarollok én senkinek – jöttem zavarba.
- Nyugi, nálam rejtve van a titkod – kacsintott rám, mire visszabotorkáltam az ajtóhoz.
- Készen vagyunk. Mehettünk – kiáltottak fel a lányok, mire mi megkönyebűlten sóhajtottunk.  Nagyon sok csomag volt, alig fértek be a csomagtartókba, peddig két kocsival jöttünk.

Mi elköszöntünk Cullenektol, majd mikor haza értünk, miután behordtuk a csomagokat anya rögtön le is támadott minket:
- Milyen volt? Mit vetetek? Hol voltatok? Kedvesek voltak? - meg ehhez hasonló kérdéssek, mire Rose elkezdett lelkesen mesélni, de én nem voltam rá kiváncsi, ezért felmásztam a szobámba, és levetettem magam az ágyra, majd elkezdtem gondolkodni. Miért van az hogy mindig más színű a szeme? Lehet hogy kontaktlencséje van? És miért nézzett most másképp? Most nem volt gyűlölködő, gyilkos, vagy akármilyen másféle a tekintete, pusztán kíváncsi volt. A Bellával való beszélgetéséböl nem értettem semmit. Azt mondták hogy az illatom nagyon csábitó, de nem hiszem hogy olyan mesziröl érezheto lenne, csak ha nem rendelkeznek szuperszaglassal. Vagy lehet hogy másféle illatrol beszéltek? Mert az embereknek nem változzik meg minden nap a szemük szine, a bőrük sem hófehér meg jéghideg, és nem rendelkezznek természetfelletti szépséggel meg tökéletes vonássokkal. Hiszen van az a mondás: ,,Senki sem tökéletes", de ők erre nagyon rácáfolni látszanak, mert a kűlsejük tényleg tökéletes, és ahogy Nessie-t elnézzem, a belsejük is. Mi van, ha nem emberek? Lehet hogy valami természetfelleti lények. Nem igazán szoktak érdekellni a mesebeli lények, ezért nem tudok róluk semmit.
Szépen leültem a számitógép ellé, és elkezdtem keresni. Olvastam ott a vérfarkasokrol, a boszorkányokrol, tündérekröl, angyalokrol, mindenröl, de egyik sem illet Cullenekre. Már vagy másfél órája mind nézztem, mikor rabukkantam valamire:

Vámpirok és tulajdonságaik:
- Csak éjjel közlekednek – nem illik Cullenekre.
- Változzik a szemük szine – ahogy én észrevettem, illik rájuk
- Érzzékenyek a vérre – nem igazán vettem észre
- Tömlöcökben és koporsókban laknak – nem.
- A szemük vörös vagy fekete – az övéjuk nem vörös, de Alice-nek egypárszor fekete volt
- Félnek a fokhagymátol meg a karótol – nem tudok róla.

Nem igazán illik rájuk, ezzért nem hiszem hogy vámpirok, szóval sokat értem vele. Nem kell féljek attol hogy kiszivják a vérem. De akkárhogy nézzem, biztos nem átlagos emberek, vagy lehet hogy csak én láttok rosszul? Nem hiszem, mert a közelükben mindig felál a szőr a hátamon, és a vészcsengőim azt kiabálják hogy veszélyben vagyok, van egy olyan érzésem hogy kerülnöm kellene őket, ahogy az összes többi gyerek teszi a sulibol. Eddig, ahogy én láttam, egyikük sem ment oda Cullenekhez hogy beszéljen velük, mégcsak rájuk sem köszöntek mikor ide költöztek, peddig itt igazi csoda ha valaki aki olyan mint ők ide költözzik, és a sulibol a lányok is meg a fiúk is szinte láttom magam előtt hogy miket gondolnak róluk, mert ilyen szépek. Szerencséjük van hogy őket megsem szolitják, nem úgy mint engem, nem tellik el nap hogy valamelyk lány megne kérdezzné hogy ulhett-e mellém, mire persze én udvarisan le próbállom vakarni magamrol, de mikor túl sokáig nem akarnak leszállni rólam, gorombán oda vágom hogy nem, és akkor békén hagynak. De ha így sem megy, kivágom a vezér dillit, és fél évig hozzám sem szólnak. Néha olyan jeleneteket szoktam rendezni, a suli folyosólyán, hogy még a tanárok is megszégyelik magukat, mert ők is sokszor álmodoznak rólam, vagy Rose-rol. Hogy honnan tudom? Látszik rajtuk. Mondjuk van egy óra, a tanár add nekünk valami felladatot, aztán leül a székre, majd mindig a hugomat vagy engem nézz, és mikor megszólitjuk hogy valamit nem értünk azt sem tudja honnan szedje össze magát, és látszik az emberen mikor jár a Holdon és mikor a Foldon.
Ezzeken mosolyogva aludtam el. Reggel arra ébredtem fel hogy valaki nagyon huzzigálja a kezemet. Nagy nehezen kitisztitottam a gondolataimat, majd a fejemet a párnába temettem, mert tudtam hogy ki huzzigál anyira, és szinte láttam hogy ennek rossz vége lesz.
- Gyere már! - mondta hugom, majd egy utolsó rántással, kihúzott az ágybol, minnek következtében rá estem, és mindketten elterűltünk a földön.
- Istenem Rose! Ennel jobb módot nem tudsz kitalálni a felébresztesemhez? - kérdeztem felháborodva miközben lemásztam róla.
- Bocs, de nem - felelt nevetve, majd felált. Hihetetlen hogy minden héten legalább egyszer kell legyen egy ilyen reggel. Miert nem tudd békén hagyni?

Elvégeztem emberi teendőimet, majd elmentünk az iskolaba. Első órám irodalom volt, Nessie jó sokkat fecsegett arrol hogy milyen jó volt a vásárlás, meg hogy még csinálhatnánk ilyet, és az ő ör ömme engem is jobb kedvre derített, mert eléggé elvoltam kenődve, Rosalie kis ébresztő magánakciója miatt. A többi óra lassan telt, mikor a menzára mentem, egy lány nekem jött, és rám öntötte a káveját, rögtön elkezdett mentegetőzni, persze én nem haragudtam csak kedvesen rámosolyogtam, amitöl majdnem elájult.

 Nem tudom miért van ilyen hatásom a lányokra. Akárkire rámosolygott, legyen az fiatal, öreg, kicsi, nagy, rögtön elkábulnak tőlem, peddig én nem igazán szerettem ezt. Miért nem lehettek én is egy átlagos fiu? Miért, Istenem? Miért büntetsz? Ha valaki ezt hallaná biztos kiröhögne, vagy minimum azt hinné bolond vagyok. Mássok bármit megadnának azért hogy azt megkapják azt ami nekem van, de én semminek sem tudok örülni.
 Ahogy batyogtam befele a menzára, és ezzekre gondoltam, egy nem messziröl jövő, hangos nevetésre lettem figyelmes. Rögtön oda néztem, és lám, mit láttam? Edward Cullen nevettet, mint aki egy jópofa viccet hallot, peddig a többiek nem nevettek, sőt, értetlen kifejezéssel bámulták testvérüket, én meg nem is hallotam őket beszélni, peddig pont akkor mentem el az asztaluk mellet. Fura. Az utóbbi pár nappban többször gondoltam ezt a szót mint két hónapban. Igen, nem sok furcsa dolog ér engem, kivéve azt hogy érzem és tudom manipulálni az emberek érzelmeit. Igaz hogy egyszerre csak egy embert tudok manipulálni. Nem tudom miért, vagy hogyan lehetséges ez, de már kiskorom óta képes vagyok rá. Az egyetlen aki tudott róla, az Brittany volt, a réggebbi legjobb barátom meg Rosalie. Anya sokszor vette észre hogy furán viselkedek az emberek közelébben, és sokszor rá is kérdezett, de nem mondtam el neki. Tudom, nem szép tőlem, és utállok titkolózni vagy hazudni, de ha a szüleim megtudnák akkor biztos megijednének, vagy pszihológushoz küldenének, azt hinnék hogy őrült vagyok, főleg hogy nem igazán vagyunk babonások. Vagyis hogy én igen, én hiszek a természetfelletiben vagy az ilyesmikben, de a többi családtagom nem, és azt sem tudják hogy én igen. Csak Rosalie, és neki is van egyfajta képessége. Érzi az emberek akaratát.

Na szóval, a menzánál tartottam. Ott nem volt semmi érdekes, kivéve azt hogy Alice Cullen elég sokszor nézett ide, nem kizárt hogy észrevette hogy én is néztem őt. Persze amikor ide nézett, én rögtön Rose-hoz meg Mariahoz fordultam, és próbáltam úgy tenni mint akit érdekel hogy ők miröl beszélnek, vagy mint aki érti hogy mi a téma, persze egy mukkot sem értettem belőle, de nem is érdekelt. A nap lassan letelt, mikor haza értem ugyanúgy levetettem magam az ágyra, mint mindig, és egy pár óra után, elaludtam.