(Bella szemszöge)

Edward kinyitotta nekem az ajtót, azonban Alice „félrelökte”, és megfogva a karomat, húzni kezdett az épület felé, miközben arról csacsogott, hogy látott egy ruhát, amit feltétlenül meg kell vennünk nekem. Miután beértünk az épületbe, látni véltem a rengeteg üzletet, és magamban máris bosszankodtam, mert, ahogy Alice-t ismerem, mindegyikbe be akar majd rángatni. Mondjuk az is biztos, hogy akkor legalább három napig ki sem megyünk innen, ami ugye lehetetlen, hisz a boltok is bezárnak, szóval azért reménykedtem, hogy néhány üzlet végigjárását megúszom. Edward már az ajtónál elvált tőlünk, mondván, hogy neki nem ruhaüzletre van szüksége, és nem is nagyon szeretne egy olyan igazi Alice-féle vásárlást, majd elköszönt, mire egy elég csúnya pillantást küldtem felé, hogy képes itt hagyni Alice-szel, mert bár a legjobb barátnőm, de ilyen helyzetekben hajlamos túlzásba esni és nem akarok korai halált halni azzal, hogy belefulladok egy ruha halomba. Mindenesetre azért követtem Alice-t az első üzletbe.  Először nekem akart levenni egy combközépig érő halványnarancs ruhát, aminek kivágása meglehetősen nagy, de mielőtt beletörődően – mivel úgysem hagyta volna, hogy legalább ne próbáljam fel – elvettem volna azt, nagy meglepetésemre visszarakta a polcra, majd egy kék pólót – bár megjegyzem ez is eléggé kivágott volt – és egy farmert adott a kezembe. Furcsállón néztem rá, mire megadóan sóhajtott és megszólalt.
- Most az egyszer hagyom, hogy ilyenekbe öltözz. Na, menj, próbáld fel – mosolygott rám. Miután túl lettem az első „sokkon”, elindultam abba az irányba, ahol a próbafülkét sejtettem. – Naná, hogy pont az ellenkező irányban volt, így végül is tíz perc keresés után megtaláltam. Magamra húztam a függönyt, majd felvettem a pólót és a nadrágot, aztán belenéztem a tükörbe. Végül is nem nézett ki rosszul egyik se, de különösképpen nem hiszem, hogy jól állt volna.
Alice ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy széthúzza a függönyömet, biztosan tudta, hogy már kész vagyok.
- Hmmm… Ezt megvesszük! Öltözz vissza! – parancsolt rám. – Már alig van időnk – motyogta, de mégis sikerült meghallanom. Nem igazán értettem, hogy a zárásig miért lenne olyan kevés idő, de végül gondolatban csak legyintettem.
Mielőtt még elmehetett volna, hirtelen megláttam a kezében egy igazán gyönyörű ruhát. Halványzöld mivolta csodaszépen passzolt a derekán lévő vékony szintén zöld, de sötétebb árnyalatú masnihoz. A szoknya résznél pedig az anyagot, egy szinte teljesen átlátszó másik anyaggal vonták be, amelyen zöld csillám volt látható. A tetején pedig szintén nagyon szép minták futottak – amik olyan színűek voltak, mint a masni – a kivágás mentén.
Bár összességében tényleg nagyon tetszett, de az bizonyos volt, hogy én sosem vennék fel ilyet, ezért félve kérdeztem meg Alice-től.
- Az ugye neked lesz? – mutattam a kezében lévő öltözetre. Bólintott, így immár megkönnyebbültem tettem fel a következő kérdést.
- És ezt te iskolába akarod felvenni? – Újabb bólintás.
- De hát… - folytattam volna még, de Alice a további beszélgetést elvágta egy legyintéssel, majd azzal a mondattal magamra hagyott, hogy „Öt perc múlva visszajövök, addig legyél kész.”
Gyorsan lekapkodtam magamról a ruhákat, majd visszavettem azokat, amikben jöttem, majd kiléptem a fülkéből. Alice már ott állt, és mikor meglátott nyújtotta a kezét a holmikért. Átadtam neki, mert felesleges lett volna vele szembeszegülni, így csak sóhajtva mentem barátnőm után a kassza felé. Miután kifizetett mindent, átmentünk egy másik üzletbe, bár a hat szatyorral nem volt valami könnyű, noha Alice vitte őket, hiába mondtam, hogy egy szatyorral azért még megbirkózok.
Még két üzletben voltunk ezután, így összesen négyet jártunk be. A kezében lévő szatyrok száma rohamosan nőtt minden üzlettel. Miután a negyedikből is kijöttünk, megengedte végre, hogy vigyek néhány szatyrot, ugyanis hiába bírt volna el még sokkal többet is, kicsit furcsa lett volna az embereknek azt látni, hogy a pöttöm kis Alice huszonöt szatyorral táncikál végig a plázán, úgy, hogy egy picit se erőlteti meg magát. Már épp azon gondolkoztam, hogy most vajon melyik üzletben kell végigszenvednem további húsz percet. Alice szimplán csak megállt egy padnál, majd intett, hogy üljek le. Én kérdőn néztem rá, mire megvonta a vállát.
- Most nem vásárolunk többet – mondta, bár azért a hangjából egy kis szomorúság kihallatszott. Még mindig értetlenkedtem, mire ennyit mondott. – Edward. – Gondolom nem akarta, hogy barátnőm egész nap rángasson egyik boltba be, a másikból meg ki.
Viszont nem szerettem volna, ha Alice boldogtalan lesz, így számomra talán elég meggondolatlan dolgot mondtam.
- Majd legközelebb. – Legszívesebben fejen vertem volna magam ezért, de mikor megláttam Alice arcán a hatalmas vigyort, rájöttem, hogy végül is ennyit megtehetek érte, hogy egyszer – hangsúlyozom egyszer – eljövök vele egy egész napos vásárlásra önszántamból.
- Edward nemsokára idejön – közölte, majd csendbe burkolóztunk.
Gondolkozni kezdtem. Idefelé jövet elég furcsán viselkedtek a kocsiban, most meg Alice saját magától hagyta abba a vásárlást. Annyira különös volt ez az egész. Aztán, végül arra jutottam, hogy lesz, ami lesz, rákérdezek. Talán csak én képzelődöm.
- Alice, valami itt nem stimmel. Olyan furcsán viselkedtetek az úton. Mondd el, hogy akkor most mi van. – Mikor nem válaszolt, hozzátettem. – Kérlek! – Ő csak felsóhajtott.
- Nincs semmi... Igazán – fűzte hozzá a meggyőzésem kedvéért. – Tudod, rémeket látsz – mondta immár mosolyogva, azonban mielőtt megbizonyosodhattam volna az állítása igaz mivoltáról még néhány kérdés formájában, Edward odaért hozzánk.
- Indulhatunk? – kérdezte, mire legjobb barátnőm bólintott, én pedig még mindig azon csodálkoztam, hogy Edward hogyan tudta őt rávenni, hogy ma kivételesen "csak" egy órát vásároljon az eredetileg eltervezett egész nap helyett.
Azonban mikor kiértünk a kocsihoz már egészen másfajta gondolatok kerítettek hatalmukba. Ha Alice igazat mondott – És hát miért is hazudott volna? – futott át az agyamon a gondolat, miközben beültem a kocsiba, mivel Edward nem hagyta, hogy segítsek bepakolni a csomagokat. -, akkor valószínűleg csak paranoiás lettem így hirtelenjében. Hátranéztem Alice-ékre, mire eszembe jutott valami, aminek hatására belemarkoltam az üléshuzatba. Mikor legutóbb titkolóztak, akkor a vámpírrá válásom ügyéről volt szó. Mi van, ha most is…? – Nem bírtam befejezni a kérdést, mert bevillant az a kép, amit már egy ideje sikeresen elzártam. Az a baljóslatú kép, ami akkor született meg az elmémben, amikor Tanya megpróbált minél előbb eltávolítani Leo közeléből.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés