KÖZÖS NYELVEN

(Jacob)

-Az erdő lombzuhatagára még nem ereszkedett rá a sötétség. Egyelőre uralkodott a Napnélküli
félhomály, ami magától a fényes csillagtól nyerte tompa fényét – az utolsó sugarak még szántották az
égbolt peremét. A szürkület füstködként töltötte be a fénysáv által elérhetetlen távlatokat, az erdő
zöldes territóriumát keretként fogta körül az alkonyat derengése. S míg a Derengés megtört csendbe
burkolózott, addig a Zöld Tenger élőlényeinek késői moraját aranyszínbe öltöztették az égbolt
peremén nyújtózkodó Napkarok.
- De a lány csak táncolt. Egyre közelebb és közelebb a karok felé.
- Míg végül befedte csont fehér testét az aranyló napsugár.
- Te kívülről tudod az egész könyvet?
- Csak a kedvenc részeimet memorizáltam, a többit… elraktároztam. Ez az idézet pontosan illik a
mostani tájhoz, innen jutott eszembe. – somolygott magában, miközben visszavett a tempójából, és
hozzám igazodott. Még jobban lelassítottam magam, elvégre eszem ágában sem volt siettetni az
elkerülhetetlen elvállást. Biztosan előttünk vár rá valaki egy kocsival, így a sétánk nem nyúlik túl
hosszúra majd.
- Szóval, kívülről tudod az egész könyvet.
- Hát, mégiscsak fontos ajándékként kaptam egy fontos embertől. Az a legkevesebb, hogy forgatom.
De vajon neked milyen kibúvód van rá?
- Hm? Mire? – kicsit elkalandoztam a „fontos ember” résznél.
- Hát, arra, hogy fújod kívülről a szöveget.
- Te mondtad. Fontos ajándék egy fontos embertől. Legkevesebb, hogy forgatom. –a kíváncsiság csak
úgy sütött a tekintetéből, magyarázatra várva emelte fel fejét. Kiélveztem egy kicsit a helyzetet, végül
megadtam magam. – Az édesanyámtól.
- Oh!
- Eredetileg az övé volt. Néha olvasott belőle a testvéreimnek, de persze azért én is odafigyeltem egy
kicsit. Így akaratlanul és forgatás nélkül rám ragadt az egész. – vontam vállat lazán.
- Azért elég gyakran lehetett az a néha. Veséből kivágtad az egészet.
- Mindennap. – eresztettem egy megadó mosolyt. – Végül én kaptam meg ajándékként. Meg is
lepődtem akkor, de a közelmúltban minden világosabbá vált.
- Egy könyv a természet erőiről, a környezet csodáiról, mágiáról és farkasokról. Elmés. Igazán
agyafúrt.
- Bevallom, azelőtt is sokat lapoztam.
- Szóval „néha”?
- Heh. Néha.
- Úgy látszik ez a szó farkas nyelven mindennapot jelent.
Egymás mellett, lassú tempóban lépkedtünk. Én sehová sem siettem és a sürgős hazajutás ellenére,
Nessie sem tűnt túl idegesnek a lábvonszolás miatt.
Már vagy 1 órája lehet annak, hogy újra találkoztam bevésődésem tárgyával, ennek ellenére csak
most tűnt fel, hogy mennyit változott igazán. A váratlan sokk, amit a küszöbön kaptam még a
legszembetűnőbb dolgokról is elvonta a figyelmemet, de itt volt az alkalom, hogy jobban megnézzem
magamnak.
Amikor elutaztak Nessie kb. 12 éves lehetett a gyors növekedésének köszönhetően, nyurga alakja
volt, kislányos tekintete kíváncsiságról árulkodott szinte mindig. Most olyan, mintha egy 16 vagy egy
17 éves tinédzser szedné mellettem a lábát, aki testileg minden tekintetben… szóval felnőtt. Alakja
megnyúlt, magasabb lett, haja barnás és vöröses tincsekben zuhant lefelé egészen a derekáig, a teste
pedig fittnek és rugalmasnak látszott. Igazi női test képét adta vissza, ami a kellő helyeken
domborodott vagy éppen nem. És azok a lábak!
Egy percre abbahagytam a mustrát, mert a gondolataim lassan túl messzire szaladtak. Még szerencse,

hogy Edward nincs hallótávolságon belül és nem figyeli, ahogy gondolatban már
vetkőztetem a lányát. Jézus! Inkább feljebb folytatom a dolgot.
Az arca lenyűgöző, egy igazi angyal arca volt. Hiába tudtam, hogy a bőre keményebb, mint egy
átlagemberé, mégis meggyőző puhaságot sugárzott a fehér lepel. Talán az az oka, hogy Nessie szíve
dobog, vagyis keringet egy kis vért az ereiben, így a csontfehérség feltöltődik némi színanyaggal is. Az
arcán pír ült, ami rettentően kiemelte a Bellára emlékeztető csokoládébarna csodákat a szeme
helyén. Hosszú szempillák fogták körbe őket, mintha érzékelhető súlyuk lett volna azoknak a
pilláknak, úgy emelgette őket Ness a nagyvilág felé. Az összképet a halvány száj tökéletesítette ki. Az
ajkak, melyekről nem tudhatom, hogy valaha az enyémek lesznek. Az ajkak, amelyek eddig még
sosem tűntek ennyire csábítónak a számomra. Az ajkak, amelyek most beszélnek. Beszélnek. Kihez?
- Hahó! Jacob Blacket szólítja a természetfölötti. Hall engem valaki?
- Mi? Hát persze. Én csak… gyönyörködtem a tájban és elkalandoztam. Amúgy, hogy telt az elmúlt két
éved? Valami említésre méltó változás?
- Hát… ami azt illeti elég sok minden történt, amíg távol voltam itthonról. Először is Dél-Amerikába
mentünk meglátogatni az Amazonokat. Látnod kellett volna Zafrina arcát! El sem akarta hinni, hogy
néhány év alatt annyira megnőttem. Utána meg, amikor csak tehettük, képeket cserélgettünk. Ő
megmutatta az összes gyönyörű helyet, ahol az elvállásunk óta járt, és én is megmutattam neki, amit
csak tudtam. Képzeld! Annyira tetszett neki La Push. Amikor megmondtam neki, hogy ez a Ti
területetek, akkor eléggé elcsüggedt. Mondtam neki, hogy talán majd egyszer lesz alkalma közelről is
megnézni. Esetleg…
Hah, még mit nem! Egy vámpír, ráadásul egy vad őserdei vérszívó a mi területünkön! Még elképzelni
is rossz érzés. De ezt mégsem mondhattam Nessie-nek, mert láttam rajta már régebben is, hogy
mennyire szereti azt a barbár nőt.
- Esetleg… talán.
- Hazudós. – mosolyodott el elég furán. Ha átlát rajtam, akkor mégis min nevet? – Szóval ott
töltöttünk kb. 2 hónapot, aztán apa engedélyt kért az őserdei hármas kolóniától, hogy át mehetünk-e
a területükön. Elég vicces helyzet volt, mert a kolónia 3 tagjának egyike sem beszélte az általunk
ismert nyelveket. Pedig elhiheted, hogy apa aztán otthon van a nyelvekben. Végül az én
képességemmel próbálkoztunk. Megmutattam nekik, hogy mi a szándékunk. Nem mondhatnám,
hogy szívesen engedtek a közelükbe. Mindössze egy ujjal érinthettem meg az egyiküket. Nagyon nem
tetszettünk nekik, mintha féltek volna tőlünk. Végül nem vághattunk át a fenségterületükön. Zafrina
szerint a szemünk aranyszíne miatt riadtak meg tőlünk, mert azon a területen több legenda is élt
bizonyos „aranyszemű tisztítókról”.
- Aranyszemű tisztítók? Ez azért elég bénán hangzik. – forgatott egyet a szemén, majd folytatta.
- Szóval kerülőutat kellett tennünk. Az őserdő egyszerűen varázslatos volt. Annyira zöld minden és
annyira párás a levegő, és annyira napos, és annyira hangos, és…
- Forks. 90% zöld terület, az év 90%-ában esik, ezért van pára dögivel.
- Na és a nappal meg a zajjal mit kezd a képletben, Mr. Geo?
- 100%, hogy az év 365 napján beragyogják az idelátogató szerencsések napját az erdőben őrködő
farkasok.
- Akik persze, zajosak. – nevetett fel.
- Neked kellett a hangoskodás. – dobtam felé egy, amolyan Jabobos mosolyt, amit az anyja régen
annyira szeretett. Látszólag a lányának sem volt ellene kifogása. – Folytasd!
- Szóval felfedeztük az erdőt, és kiderült, hogy több magányos vámpír is éldegél benne. – Micsoda jó
hír! Nem elég a világnak pár darab? Nálam már az is sok, akiket eddigi pályafutásom alatt láttam.
Arcomon nem tükröződtek a gondolataim. Gondolom. – Az egyik olyan alkalommal, amikor egy
kisebb házféleséget láttunk meg, anya úgy döntött, hogy felfedez. Képzelheted apa mennyire volt
boldog, amikor anya csak úgy bevágott egy másik ismeretlen vámpír területére. Szerencsére csak egy
idős asszonyvámpír kezében volt a hely. Először azt hittem, hogy Ő is képtelen lesz velünk beszélgetni,
de ismerte a portugál nyelvet, ráadásul nem akart megtámadni minket. Elég sokat dumált a
szüleimmel. Nem voltam ott végig, de úgy tűnt valami érdekes lehetett, mert apa szinte egyből utána
felhívta nagyapát és hosszasan ecsetelte, hogy majd lesz miről beszélniük később. Amikor

rákérdeztem, hogy mégis miről volt szó, akkor anya csak annyit mondott, hogy az asszony régi
mondákat mesélt nekik, amikről eddig még maga Edward se hallott. De furcsa is volt az egész, mert
ezután odajött hozzám a nő és a kezembe nyomott egy üvegcsét. Fogalmam sincs róla, hogy mi lehet
az. Apa meg nem beszél, csak annyit mondogat, hogy mindenképpen tartsam meg, mert egyszer
hasznomra válhat.
- Bizarr.
- Az. Teljesen úgy kezel, mint valami fogyatékost, aki imádja a rejtvényeket.
- Kivételesen az üvegcsés nőre értettem, de ami az apádat illeti, hát. Szerintem egyszerűen csak ilyen.
- Micsoda?
- Hát, ne érts félre, de Edward mindig is ilyen volt. Szerette megtartani a gondolatait. Idegesítő
tulajdonság egy olyantól, aki mindenki máséban turkál.
- Hát… vannak kivételek.
- Najah. Az olyan bonyolult természet csodái, mint Bella.
- Hé! Miféle gúnyolódó hangnemben beszélsz róla? Úgy tudtam, hogy régebben még áhítattal
mondtad ki ezt a nevet, nem pedig ironizálva.
- Hogy… hogy mondtad? – Mi van? Most azt mondta, amire gondolok, hogy mondta?
- Háát. Az úgy volt, hogy. Jaj, könyörgök, ne vágj ilyen arcot! – vett egy mély lélegzetet és
belekezdett. – Tehát az úgy volt, hogy… még mindig azt csinálod!
- Mit?
- Tisztára kétségbeesett képet vágsz. Bár van rá okod, hisz nem minden csaj mondhatja el magáról,
hogy a vele egyidős barátja régen szerelmes volt az anyjába. Várjunk csak. Ez azért morbid is lehetne.
Lehetne? Uramisten, mit műveltél Bella? Hogy mondhattad el neki, hogy a múltban szerelmes voltam
beléd? Megtorpantam, és valóban. Kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés. Hogy gondolhatta,
hogy ez baromira nyerő lesz nálam? Hát rohadtul nem. Szeretném, ha Renesmee-vel minden
klappolna kettőnk között, és még a legrosszabb esetben is mellette maradhassak. De… ha ilyeneket
művel, azzal csak azt éri el, hogy…
- Héj, nyugi már! Ne aggódj, egyáltalán nem zavar, hogy régen bele voltál zúgva az édesanyámba. Sőt,
ez sok mindent megmagyaráz.
- Hogyan?
- Hát például sosem értettem, hogy mégis miért voltál mindvégig anyu mellett a terhessége alatt,
miközben a legnagyobb ősellenséged gyerekét várta. Ráadásul azzal, hogy védted őt, azzal együtt az
ellenségeidet is.
- Már nem az ellenségeim.
- Ennek örülök. De akkor még azoknak tartottad őket. De így, hogy véletlenül megtudtam a dolgokat,
már minden világos lett. Védted őt és szembeszálltál a családoddal csakis Érte.
„… csakis Érte.” És ez lett az egyik legnagyobb hibám az életemben, amit mindig is bánni fogok. Az,
hogy akkor annyira hülye és képtelen voltam felfogni azt, hogy Bellának mennyire fontos a gyereke.
Az, hogy képtelen voltam legyűrni magamban a dühöt és a gyűlöletet, amit a benne fejlődő
ismeretlen iránt éreztem. Az, hogy Bella halála után tehetetlenül hagytam, hogy ez a méreg elárassza
a testem, és gyilkos terveket szövögettem bármiféle megbánás vagy szégyenérzet nélkül. Az, hogy
csak egy pillantás választott el attól, hogy gyilkos és öngyilkos váljon belőlem. Mert, ha akkor
megtettem volna azt, amire készültem, akkor azzal a tettel együtt a saját torkomat is elharaptam
volna. Nem menthetett volna meg senki sem. De te megmentettél.
- Most komolyan. Ennyire zavar, hogy kifaggattam anyát kettőtökről? Én azt hittem, jót nevetünk
majd a régi sztorikon, de szinte süt az arcodról, hogy legszívesebben kifutnál a világból.
- Ez csak… csak arról van szó, hogy szerettem volna, ha te inkább nem tudsz ezekről a dolgokról.
- De miért?
- Miért? Nessie, könyörgöm!
- Igenis, miért! Nem tettél semmi megbocsájthatatlant. Szerelembe esni sosem bűn!
- Ezt meg honnan veszed? Tapasztalatok? – kezdtem megadni magam, láthatólag feladtam a csatát,
és egy gyatra mosollyal beletörődtem abba, hogy kénytelen leszek mégiscsak kiirtani a Cullen-klánt,
kezdve Bellával.

- Nem, de én állítom, hogy igazat mondok! Eddig még sosem voltam szerelmes, de a családom
bármelyik tagját elnézve - ahogy órákig képesek egymás szemében merengni – magabiztosan állítom,
hogy az élet értelme szerelembe esés!
- Ezt te nem érted, akkor minden más volt. Bella… másra vágyott, egy olyan másra, aki miatt mássá
kellett válnia. És ez nem illett bele az én világnézetembe.
- Más? Úgy érted, vámpír?
- Ah, Ness!. Látod ezért nem akartam, hogy tudj ezekről a dolgokról! „Vámpír és ember. Két külön faj,
akik ellentétei egymásnak. Nem történhet meg, hogy szerelembe essenek!” Így gondolkoztam,
természetellenesnek tartottam.
- Természetellenesnek. – suttogta utánam a szavakat, fejét lefelé biccentve.
- De az régen volt, és elmúlt már. Fiatal voltam és egyszerűen csak nem akartam megérteni a
dolgokat, mert azt hittem igazán szerelmes vagyok Bellába.
- „Fiatal”, mondja. Nem volt az olyan régen ám. Szóval, akkor nem is voltál szerelemes belé? De hát a
terhességekor akkora áldozatokat hoztál.
- Ne értsd félre. Szerelmet éreztem iránta, de én azt mondtam, hogy nem voltam igazán szerelmes
belé. – Hogy is lehettem volna? Nekem, Téged szánt a sors.
- Oh, hát. Vajon mi lett volna akkor, ha ő lett volna az igazi?
- Sosem tudjuk meg. És nem is bánom. Ha végig olyan ostoba maradtam volna, akkor most nem
sétálgatnál velem itt és most. – arca felvidult, mosolya beragyogta testem. Ezt a képet akarom látni
minden pillanatban, azt, hogy mosolyogsz mellettem. Azzal, hogy Bella nem lett az enyém, egyben
megtalálhattam az igazit is, Benned.
Pár percig némaságban lépkedtünk tovább, társam magában gondolkodva valamin. Már elég közel
voltunk a házunkhoz, a nagy beszélgetésben ki is ment a fejemből a tervem, miszerint „véletlenül”
rossz felé kanyarodok az egyik elágazásnál. Nyerhettem volna némi extra időt, de hát ez… így alakult.
- Figyelj, Jake. Én akkor is úgy gondolom, hogy a szerelembe esés sosem lehet bűn, vagy
természetellenes, ahogy te fogalmaztál. Még akkor sem, ha két teljesen különböző lény szeret is
egymásba.
- Nessie, azóta már tanultam a dolgokból, és el sem hinnéd, mennyire nem érdekelnek már a
különbözőségek!
- Ember, vámpír, vérfarkas. Nekem egyre megy! Ha majd szerelmes leszek, akkor úgysem fog
számítani az egész.
- Hm, remélem is. – elég halkan, szinte hallhatatlanul ejtettem el ezt a megjegyzést, de tudtam, hogy
éles füleit elérték a szavaim.
- Szóval mondjuk, ha valakin megakad, majd a szemem itt La Pushban, akkor legalább most már tudni
fogod, hogy miként gondolkodom. Bár a tanács gyomra biztos nem venné be egy bakfis félvámpír
teóriáit a szerelemről, mi?
- Mit nem vesz majd be a tanács gyomra? – szólalt meg apám reszelős hangja az ajtónkból. Észre sem
vettem, hogy már megérkeztünk.
- Semmi különöset, csak azt, hogy mostantól egyre többet fogok felétek mászkálni. De remélem, te a
segítségemre leszel és fedezed majd a hátam, Billy! – szinte kacarászva kiabált apámnak, aki erre csak
visszanevetett. A tény, miszerint sok időt akar nálunk tölteni, az én mimikámat is megtornásztatta.
- Számíthattok rám, gyerekek!
- Hát, akkor én el is tűnök. Jake… nekem… vagyis… én…
- Igen? – Tudtam, hogy valamit akart mondani nekem. Még Saméknél belekezdett, de az az
istenverte Quil éppen rosszkor lépett be.
-… én… - sóhaj -… köszönöm a sétát. Már majdnem elfeledkeztem róla, hogy milyen szép is itt
minden. – Nem nyert! Inkább kerüli a témát. Lassan elindult egy…
- Porsche? – Azt gondoltam, hogy egyszer majd Nessie is beszerez egy méregdrága autót, de azt
hittem az még egy kicsit odébb lesz. Ráadásul egy ilyen bazi gyors modellt! Edward vajon mennyire
rajongott az ötletért?
- Igen! Apától kaptam ajándékba. – szóval tőle kapta, akkor valahol lemaradhattam „Mr.
Megóvomalányommindentől” logikájában.

- Szép kis darab, mintha hasonlítana Alice kocsijára. A színe kicsit világosabb, de mindenképpen
hasonló.
- Pontosan. Én kértem. Imádom a nénikém autóját, mert irtó gyorsak. Vele tanultam vezetni, és
persze a Porschéjével.
- Egy újabb sebességmániás a családban, mi?
- Ez csak természetes. – húzta fel az orrát színpadiasan. – De majd úgyis meglátod. – fordult a kocsi
felé, de nem szállt be. – Jacob!
- Igen, Nessie?
- Szóval igazából csak azt akartam mondani az előbb, hogy… nekem szörnyen hiányoztál ebben a 2
évben. – A mondatot már a nyakamat átölelve fejezte be. Ekkor éreztem csak igazán azt, hogy eddig
mennyire üres voltam legbelül. Most mindenem a helyére kattant, teljesnek éreztem magam.
- Valóban? – terült elégedett mosoly az arcomra.
- Hát persze, hogy hiányoztál. Mindenki hiányzott, de te mégiscsak Jacob vagy! Az én farkasom. Még
szép, hogy néha eszembe jutottál. – bokszolt gyengén a vállamba, bár feleslegesen.
- Néha? Mit is mondtál, mit jelent ez a szó a farkasok nyelvén? – arca felvidult, szemeit lehunyva
huppant a kocsi ülésére és bestartolta a sárga csodát.
- Mindennap. – mormolta, majd a motort felpörgetve, egy utolsó féloldalas mosolyt villantva,
elindult hazafelé.
- Néha. Hm. Szeretem ezt a szót! – indultam el a ház felé, ahol Billy kíváncsian figyelte a
somolygásomat.
– Ezek szerint a farkasok és a vámpírok nyelve nem is különbözik annyira, mint azt gondoltam volna!
- majd hagytam, hogy a boldogág érzése végre egészen elöntsön.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés