Úgy vágódtam ki az ajtón, mint egy vadállat. Alice még csak szólni sem tudott, nem is hagytam neki időt rá. A
hosszú beállt csend a házban tapintható volt, hiszen mindenkinek jó hallása van, kizárt, hogy csak anya és Alice
tudta volna…

Először azt gondoltam: majd később gondolkodom ezen. De aztán ránéztem Alice-re, aki félve várt a
reakciómra, mire elgondolkoztam. Sue-nak és Charlie-nak gyereke lesz…
Anya kitudja milyen sokkos állapotban, lehet most, hogy már én is tudom miért vágott olyan képet...
De éppen most?
Persze nem tudhatják, hogy vámpírok vagyunk és apám régi barátját, vendégeljük, de…

Túl sok volt, ezért minél hamarabb akartam anyához érni. Tőle akartam hallani… Látni akartam!

Egyenesen végigfutottam a 2. Emeleti folyósón, és lerobogtam a csigalépcsőn, egészen a földszintig.
Elviharzottam Emmett és Jasper páros mellett, akik nevetgélve néztek utánam.
- Azért ilyen gyorsan nem kell apuci ölébe szaladni – nevetett Emmett, mire Jasper is bekapcsolódott.

- Oda nem, csak a… - de a mondatát nem tudta befejezni, mert érzékelte a belőlem áradó érzéseket. Igen, eddig
csöndben voltak. Mi ütött beléjük?

Rögtön a kanapéhoz rohantam, amint egy csúnya pillantást követően elfordultam Emmettéktől.

Az érzelmeim a tetőfokukra hágtak, többnyire csak zavaros felfogások voltak, még nem teljesen ért el a
sokkhatás, de az iménti kirohanásom arról árulkodott, hogy beszélnem kell.
- Anya! – hebegtem hadarva. Anya háttal ült nekem, apa átkarolta és valamit mormolt neki, amit kivételesen
hallottam.
Nyugtató szavak voltak, vámpír frekvencián. Ezt bárhonnan meghallanám.
Mikor nem fordult meg, és apa is jól elfoglalt volt, topogva eléjük léptem és letérdeltem anya elé.
Nehézkesen emelte rám tekintetét.
Azonnal belenéztem a szemeibe.

- Anya! – ismételtem sírósan. Beszélnem kellett! Ha túlbuzgó létemre nem beszéltem ki magam, egyszerűen
felpörögtem, és nem tudtam egyhelyben megmaradni.
Apa csak szorongatta és szorongatta, de egyikük sem szólt. Olyannyira csend volt, hogy azt hittem az anyám
megnémult.
- Mondj valamit – kértem magas hangon. Éreztem, hogy a könnyeim eláztatják az arcomat, és szinte azonnal

meg is illetődtem, amikor rájöttem, hogy sírok. Semmi okom nem volt rá, kivéve, azt hogy az anyám fátyolos
tekintettel mered rám, és nem szól hozzám. Ennyire lesokkolta volna a hír? Igen… talán…

Anya amint észrevette, hogy sírok kibontakozott apa öleléséből, aki csak is őt nézte, karjait körém fonta, és
habár nem volt jobb állapotban, mint én mégis nyugtásképpen ringatni kezdett. Én is átkaroltam és soha ennyire
nem örültem még az anyai ölelésnek. Talán a pár nap hiánya jött most ki rajtam, vagy a hír… nem tudtam, de
most anyázni akartam.
Nagyon…

Anya szorosan ölelt, olyan erősen, ahogyan egy anya öleli a gyermekét, aki miután elesett hozzá rohan, hogy
megvigasztalja.
- Ne sírj drágaságom! – simogatott.

Őszintén, ebben a puha ölelésben olyan jól éreztem magam, hogy teljesen bután éreztem magam a miatt, mert
elkezdtem sírni, a semmiért! Még csak azt sem mondhatom, hogy annyira felzaklatott a hír, hiszen nem sok
közöm van a nagyapám éltéhez, annak ellenére mintha forró vízzel öntöttek volna le. Anyának már több oka van
rá, hiszen lesz egy testvére, és ez által a Quilettek a családtagjaink lesznek…
Nem mondom, hogy nem örültem neki, nagyon is… de ebben az egy és fél hétben kicsit már túl sok információ
van a fejemben…
- Nem tudom miért sírok! – mondtam neki, és felröhögtem. Teljesen idiótán viselkedtem. Szinte már láttam anya
értetlen tekintetét, és apa fejcsóválását, amikor megjelent Emmett.
- Mi van itt? Összeborultatok? – kérdezte és megérintette anya vállát.
Elengedtem anyát és a könnyeimet letörölve, kissé még Piroskás szemmel meredtem rá.
- Jól vagy? – kérdezte Emmett elkomolyodva.
- Igen – bólogattam.
- Akkor miért sírtál? – kérdezte.
Megvontam a vállam.
- Nem tudom.

Apa kétkedve nézett rám, és ő is furcsállta ezt, de nem szólt rá semmit. Legalább anya szemei már nem
révetegek. Állapítottam meg megkönnyebbülten.

- Ezt nem értem – mondta anya miután megvontam a vállam.
- Én se, csak… gondolom a feszültség… én…

Anya együtt érzően meredt rám, mint aki tudja, miről beszélek.
Valójában tényleg tudta és ismerete is az érzést, és habár nem tudom miért tört rám a sírás majd a nevetés saját
magamon, ez valami kusza érzelemkitörés volt.

- Igen, bizonyára – vágta rá anya és miután meggyőződött róla, hogy jól vagyok, lehajtotta a fejét.
- Szóval igaz? – kérdeztem. Anya felkapta a fejét, és bólintott.
- És ez baj? – kérdeztem, erre apa válaszolt.

- Nem, de jelen helyzetben nem is örömhír – húzta el a száját, mire visszapillantottam anyára, és ő is pont ekkor
nézett rám.
- Igen… apádnak igaza van. Túlságosan is nyakon öntött… mégis… kistesóm lesz… ez… ezt nem lehet
elhinni… - rázta a fejét.

Magam részéről inkább csak érdekes volt, hiszen Sue már nem fiatal…
- Igen… azt szeretnék, ha Carlise lenne az orvosa – mondta apa, mire lehúztam a szemöldököm.
- Sue már nem mai csirke, mi garantálja, hogy a szülésnél minden rendben fog menni? – kérdezte Emmett.
Apa úgy nézett rá, mint aki azt mondja: Idióta, nem csak természetes szüléssel lehet világra hozni egy gyereket.
- Mi van? És ha meghal miközben a gyereket, szüli? – kérdezte Emmett megint, mire csak felsóhajtottam.
Neki vannak a legjobb kérdései a világon, bemehetne velük egy kvízjátékba…
De ha Sue Carlise-t akarja… mit fognak szólni hozzá a többiek? Egy farkas falka egyik tagjának az anyját fogja
kezelni… bár már jóban vagyunk, a szagok még mindig nem kellemesek egyik félnek sem. Carlise-ról pedig
köztudott, hogy a legjobb orvos, de ha valami nem sikerül és valahogyan meg kell menteni Sue életét mit fog,
tenni?

Morfondírozásomat Alice dobogása a lépcsőn szakította félbe.
- Megvárhattál volna – mondta miközben kecses természetességgel lépkedett lefelé.
- Bocs, siettem.
Legyintett, majd anya mellé araszolt.
- Túl leszel rajta, meglásd… én mondom neked, a legjobb dolog egy kistestvér – bíztatta Alice anyát, aki
savanyúan tekintett rá vissza.
Megértem. Én sem vagyok túl lelkes, ha testvér kerül szóba – néztem apára, aki lemondóan nézett rám.
Bár az igaz, hogy anyának emberi tesója lesz, ami kicsit más, mégis ugyanaz. Hiszen csak félig a testvére. Bár

kétségkívül az ő helyzete jobb, mivel a tesójának a szülei remek emberek. Kivéve az én tesómnak, annak az
anyja egy…
Apa pillantása még a szót is belém fojtotta, de nem adtam fel, hogy borsot törjek az orra alá, addig teszem,
míg…
…össze nem veszünk megint? Erre tartok?
Azért ezt nem akartam, mégis úgy érztem ez lesz a vége.
Visszanéztem anyára, aki már kicsit jobban festett, ezért felálltam és beleültem apa ölébe. Most nem velem

foglalkozott, amit ki is kértem magamnak gondolatban, de csak egy nyugodj meg, később dögönyözlek válasszal

felelt, azt is csak félvállról. Úgy látszott, most nem vevő a vicceimre.
De nem akartam, hogy ilyen legyen a hangulat, ezért átmásztam anya ölébe és, még ha 17 évesnek is néztem ki
nem voltam több, mint 9.
Elkezdtem anya arcát cirógatni, mire apró puszit adott kézfejemre. Ebben a helyzetben el kéne húznom a

kezemet, mert egy vámpír harapása nagyon veszélyes, főleg az emberi lényeknek.
Elmosolyodott a gondolatomon és még egyszer megpuszilta az ereimet.
- Csak egy testvér anya, ráadásul… ember. Teljes mértékben. Ha Charlie és Sue ezt akarják, örülj velük –
mondtam neki, miközben kezemet arcára szorítottam.

Helyeslően nézett rám, arcán gyengédség játszott. Teljesen a hatásom alatt volt. De ennek most nem a
megszokott értelemben örültem, hanem inkább hogy végre segíthetek neki átlendülni a korláton.

- Igazad van… csak ledöbbentem. Annyi minden történt, hogy ez a kicsi hír is sokkolt, később mikor már
felfogtam valójában már jó lesz – mosolyodott el halványan és kezét az enyémre rakta.

Valamiért az volt az érzésem, hogy kamuzik, de nem folytattam a győzködést, mert nála nem ért semmit. Nem
úgy, mint Emmett-nél, vagy Rose néninél.

Szorosan hozzábújtam az anyukámhoz, mire jóleső dorombolása biztosított a felől, hogy már jobban van.

A kezemet időközben elvettem anya arcáról és megfogtam helyette a kezét.

Nem tudom, hogy más gyermekek milyen kapcsolatban vannak a szüleikkel, de az enyém meglehetősen intim.
Mégis melyik 17 éves gyerek mászna be a szülei ágyába hajnalok hajnalán?
Hát persze, hogy Nessie Cullen!

Apa kuncogása térített észhez, ami azt bizonyította, hogy elkalandoztam. De mint általában mindig most is
kizártam a dolgot, miszerint hallja mit gondolok. Nem nagyon érdekelt mit hall meg és mit nem. Ami neki nem
tetszik úgy is hangot ad neki, vagy nem veszi figyelembe.
Például amikor megcsókoltam Jacobot a hegyen… Olyan jó csók volt, hogy a szám még most is bizsereg
utána…

- Nessie – nyögte apa, mire csak gonoszul elmosolyodtam, és hogy ne törjön fel belőlem a nevetés anya

mellkasába rejtettem az arcomat. Ezzel egy időben megéreztem a kezeket a hátamon, és már nem a nevetés
rázott, hanem a borzongás.
A meleg újjak csiklandósan szaladtak körbe a hátamon, a lapockámon, köröket írva le rá. Imádtam!
Anya már nem nagyon figyelt a mi kis párbeszédünkre, megszokta már. Bár kíváncsian várta elmondjuk-e.
Ez most sem volt másképpen, miközben simogatott, feltette a már hagyománnyá vált kérdést.
- Mi ilyen vicces?
- Nessie elkalandozott… – árult el apa, mire megfordultam és az ölébe vágva magam befogtam a száját.
Ha elmondod, nem menekülsz!

Láttam a szemén és éreztem a kezem alatt vigyorát, és a következő pillanatban már a kezemet harapta.
- Hééé – rántottam el a kezemet, mire kihasználta az alkalmat.

-… Jacob felé – fejezte be a mondatot, mire csak lemondóan és durcásan kimásztam – volna – az öléből, ha nem
kap utánam ezzel visszaszorítva magához.

Keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt és miután egy másodpercig töprengtem, mit tehetnék diadalittas
vigyorára visszavágva és elterelni anya figyelmét Emmett-re kalandozott a tekintetem, aki éppen a távirányító
felé nyúlt.
Miért ne? Kérdeztem magamtól.

- Tudod, Emmett. Nem értem most miért nem akartál beszállni… - mondtam neki nemtörődöm hangon, mire
értetlenül nézett rám.

- Nem láttad? – böktem apa felé, mire azonnal leeset neki, miről beszélek.
- Azt akarod, hogy segítsek kicsi lány? –kérdezte kaján vigyorral az arcán, miközben felállt.
Apa hitetlenül elsóhajtotta magát és szorosabban ölelt magához.

Én csak két szót mondtam, mielőtt Alice megszólalt volna.
- Szia apa…

- Jönnek! – mondta Alice. Azonnal megáll minden a levegőben.
Apa szorítása lazult, Emmett dohogva megtorpant, anya pedig vett egy mély lélegzetet.
- Halljátok? Most kanyarodnak be! – mondta Alice és egy bíztató mosolyt küldve anya felé, majd felállt és
beszólt a konyhába Esme-nek, aki mindenképpen meg akart lepni engem és Charliekat egy kis desszerttel.
Szigorúan egyedül akarta elkészíteni.
Esme válasza csak annyi volt, hogy hallja és mire ajtót nyitunk kint lesz.
Az én szívem gyorsabban vert a szokottnál, és míg anya ideges arcát néztem elfogott az izgatottság.
Te jó ég! Unokahúgom lesz! Vagy öcsém… ezt még nem tudni! Még ha lehet veszélyes is… nem lehet olyan
rossz… hiszen Alice-éknek is itt vagyok…
Anya vajon miért aggódhat?

Eközben a kocsi már a házunk ösvényének az elején járt, vészesen hallottuk a járőrkocsi jellegzetes
motorzúgását.

Emmett leült, míg Alice pattogva álldogált hol a lépcsőnél, hol az ablakon lesett kifelé.
Akár egy kukkolló…
Anya látszólag nyugodtan tördelte a kezeit az ölében, miközben Alice mozdulatait leste.
Apa egyszer csak odahajolt anyához és a fülébe súgott.
- Minden rendben drágám, apád itt van. És egy kistesó… hidd el biztosan jó lesz – mondta neki, mire anya
felolvadt és nyugodtabban, felállt és a bejárati ajtóhoz sétált, ahonnan már hallottuk is, hogy csukódik a kocsi

ajtaja. Egy nehézkes és egy lassú, félénk lábdobogás hallatszódott odakintről, majd három lassú kopogás az

ajtón. Alice kilőtt, mint egy rakéta és kivágva az ajtót szélesre tárta azt.
Ragyogó mosollyal arcán üdvözölte a kicsit döbbent Charlie-t és Sue-t.
Miután beljebb léptek én is és apa is felálltunk. Én egy puszival és öleléssel üdvözöltem nagyapámat, akinek az
illata isteni volt, Sue-t pedig egy mosolyban részesítettem.
- Szia apa – lépett oda anya nagyapához és megölelték egymást. Mintha Charlie nem akarta volna elengedni.
A szeme ragyogott, és biztosan a hír miatt ilyen izgatott. Ha ennyire akarja azt a gyereket, akkor azt anyának is
tudnia kéne.
Sue kissé óvatosan nézett körbe a házban, habár nem egyszer volt már itt. Még mindig nem bízott bennünk,

ami részemről elég idegesítő volt de nem szólhattam, mert meg kell értenünk őt, mivel vámpírok vagyunk…

blablablabla…
Sue haja most is kontyba volt fogva, akárcsak a szeme azok is sötét barnán vizslatták körbe a házat, testtartása

felkészült minden eshető pillanatra. Charlie nem változott, és az utóbbi pár hónapban sem mondanám, hogy

öregedett volna. Csupán sötét szemein látszottak meg az idő múlásai, és így 47 évesen is fittnek nézett ki.
- Jól nézel ki apa – mondta anya könnyedén mosolyogva, miközben helyet foglaltunk a kanapén. Charlie-k
velünk szemben ültek, éppen az ablak mellett.

Én inkább a tévével átlósan fekvő kanapén ültem, hiszen innen be lehetett látni az egész helységet, és nem kellett
kitekerni a nyakamat, ha látni akartam ki jött.

És emellett pont szemben voltam az üveges ablakkal, ami remek kilátást biztosított az erdő felé.

Jólesően dőltem hátra, miközben Charlie mesélt valamit, amikor a nem is tudom milyen országban valami ember
felfalta 5 társát…
Nem mondanám, hogy érdekelt, de az, hogy beszélt, az már jobban tetszett. Kellemes hangja volt, mély, de igazi
apa hangja volt. Ezt szerettem.

Mindenki érdeklődve hallgatta, és míg Esme is megjelent és üdvözölte a vendégeket, Rose is lejött az emeletről,
Carlise-al az oldalán. Csak tudnám, mit csináltak…
- Á, Charlie. Hogy vagy? – kérdezte Carlise miközben leült Esme mellé.

- Remekül, és te? Hallom meghalt Mr. Watson – mondta Charlie megértően. Nagyapa bólintott.

- Nem tudom, miért nem engedte a műtétet… - rázta a fejét elkeseredetten. Számmára egy emberi élet felért egy

kudarccal. Bár nekem nem számítottak, mégis megvisel, hogy egy emberi élet, így elmúlhat. Az az idős ember

biztosan nem ezt érdemelte volna, de ő nem akarta műtétet…
- Mr. Watson makacs és büszke ember volt, mindenki tudta, hogy nem megy bele. De a rák… nem lehetett volna
amúgy se megmenteni – mondta Charlie sajnálkozóan, és már azon voltam, hogy elalszok a sok kórházi sztoritól,
amikor nagyi megszólalt.

- Az edéd ki fog hűlni. Charlie, Sue. Nem vagytok éhesek? – kérdezte kedves mosollyal ajkain.
Olyan szeretetteljes volt!

Ezzel egy időben Charlie Sue-ra nézett, aki bólintott. Kedves arcán csendesség honolt, és ha leplezni is próbálta,
akkor sem tagadhatta, hogy az egyik kezével a hasát fogja…
Tutira biztos, hogy terhes…
Apa összeráncolt szemöldökkel meredt rám, mire csak meg rántottam a vállamat.

Nem feltűnő? Mintha ki akarnánk venni belőle…

Apa azt tátogta nekem, hogy viselkedj, majd mindenkivel az ebédlőbe sétáltak.
- Mintha nem szoktam volna – morogtam és én is felpattanva beviharzottam utánuk.
Ekkorra már mindenki helyet foglalt.

Egy pillanatra azt hittem, hogy ők is enni fognak és már vigyorogtam, amikor Esme éppen azt magyarázta miért
nem eszünk.

- Tudjátok, a titokhoz kapcsolódik, miért nem eszünk – nézett Sue-ra, aki összerándult. Ő tudta, hogy vámpírok
vagyunk, és mivel Charlie maga kért minket, hogy ne mondjunk semmit, csak az okokat mondtuk el a miértekre.
Többnyire minden furcsaságra, ami nálunk történt ezzel a válasszal feleltünk. És bár Charlie többször is
kérdezte, hogy a titokkal kapcsolatban akkor mégis miért nem ehetünk, nem mondtuk el neki.
Charlie a szokásos, uhum-t választotta és nekifogott az ételnek.
Látszólag ízlett neki, mert minden falat után hümmögött. Én is nekiláttam a sajátomnak, és közben apát
bámultam. Arcán teljes nyugalom honolt, olyan szép volt…
Nem is tudom, hogyan nézhetett ki ember korában… de így, vámpír létére… tökéletesen összeillettek anyával.

Mint két mágnes, úgy is voltak összenőve.
Senki nem beszélt, csak néztek engem és Charlie-t, ahogyan eszünk. Vajon várják már, hogy mikor mondja el a
látogatásának okát? Hát én már elég türelmetlen voltam… meddig húzzák még? Bár az igaz, hogy evés közben

is szoktak társalogni, de egy ilyen ügyben illendő lenne?
Kedvem támadt megszólalni, mikor apa rám nézett. Óvatos pillantása óva intett, nehogy mondjak valamit, mire
én csak azért is megszólaltam.

- Na és Charlie… minek köszönhetjük a látogatást? – kérdeztem mit sem törődve anya intő tekintetével. Tudtam,
hogy nem szabad a mélyvízbe beleugranom, én mégis megtettem.

Előbb utóbb el kell mondaniuk… itt az alkalom.

Charlie összenézett Sue-val, és látszott rajta, hogy izgatott. Erről a gyorsuló szívdobogása is igazat adott, és
hogy a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Ha más helyzetben kérdeztem volna, és nem úgy hogy már

tudom, miért jöttek, azt mondtam volna, hogy forró a kaja, de ez egyik okból sem lett volna igaz.
Mivel azért vannak itt, hogy bejelentsenek valamit, és pedig az étel kellemesen meleg volt, se nem túl meleg, se

nem kihűlt.
Charlie zavartan nyelt egyet és láttam, amint a kezébe veszi felesége kezét az asztal alatt.
Sue-n nem látszott semmi, ezért is volt furcsa, csupán a szívdobogása volt nagyon gyors. Mindig is remek volt a
nyugodság színlelésében.

- Hát… - kezdte Charlie. Mindenki egy emberként nézett rá, mire ő csak pipacs vörös lett.
- Igen, Charlie? – kérdezte Alice vakító fogsorát rávillantva.
- Szóval, Sue és én valamit szeretnénk bejelenteni – mondta végül kicsi szünet után.
Láttam a szemem sarkából, hogy anya egyre feszültebb és azt is, ahogyan körülöttem mindenki nagyon nyugodt,
mintha csak beszélgetnénk.

Alice csevegően nézett Charlie-ra, Carlise türelmesen, akár amikor a kórházról beszéltek, apa várakozóan,
Emmett meg alig várja, hogy miután elmentek elszórjon egy sor poént. Rosalie különösen jókedvében volt,
ami betett annak, hogy újra lesz egy kisbaba a háznál… Jasper pedig… szegénynek el kell viselnie az érzelem
köteget…
- És mi lenne az? – kérdezte anya álcázott könnyedséggel. Apa gyöngéden nézett rá.

Áradt belőle a szerelem… de azt még nem tudja kié a szíve…
Erre a mondatra rám kapta a tekintetét, mire hazugul elmosolyodtam… a tiltott gyümölcs a legédesebb, mégis…
imádom!
Erre megforgatta a szemeit.

Charlie-ék ebből mit sem vettek észre, ezért folytatta.
- Sue és én szülök, leszünk! – mondta majd a végén félénken lányára majd rám mosolygott. Alice nem hazudott,
inkább nekünk szánta a hírt.

Hátrahőköltem.
Nem, azért mert meglepett… vagyis igen, de nem úgy! Nem számítottam rá, hogy ezt ilyen hamar kimondja!
Mióta lett ilyen bátor az én nagyapám?

Anya fújta a levegőt, és míg ő megkönnyebbült én addig szorongtam. Nem hiszem el, hogy kimondta…
Charlie szótlanul nézett és várt.
A családtagjaim már régen odasétáltak és gratuláltak nekik csak én, apa és anya ültünk ott.

Mozdulatlanul. Látszott Charlie-n, hogy arra vár mi is szívélyesen köszöntsük őket, és mikor látta, hogy nem
épp azt, hatást váltotta ki, amit szeretett volna, szomorúan és amint láttam kínosan kezdett el helyezkedni
ültében.
Rákaptam a tekintetemet, és szinte magamtól repültem oda és öleltem meg.

- Gratulálok! Nagyszerű apa leszel, pont olyan, mint amilyen nagyapa – mondtam neki mosolyogva.
Szerettem volna, ha anya is mosolyog, de mikor odanéztem fura csillogás ült a szemeiben.
Kezdtem összezavarodni… Most örül a gyereknek vagy nem?
Unszolóan néztem rá mire felállt és immár töprengés nélkül, szorította magához apja testét.

Apja és lánya. A megtestesült szeretet. Charlie szívéről hatalmas kő koppanhatott, mert úgy szorította lányát,
olyan boldogsággal az arcán, mint még soha. Addig ölelték egymást, ameddig én is az apukámra néztem, akinek

ismerős értelem csillogott a szemeiben.
Tudta mit akarok, és szinte azonnal meg is adta nekem azt.
Felállt és odasétálva hozzám, átölelt. Azonnal a nyakába csimpaszkodtam.
A többiek elmosolyodtak, Charlie-k pedig elváltak egymástól, nehezen, de megtették. Míg anya szemében
könny csillogott, talán mert meghatotta, hogy az apját öleli, vagy mert látja, milyen szenvedélyesen ölelem az
én apukámat. Charlie furán nézett minket és ugyan tudta, hogy nem éppen a testvérének a lány vagyok, és azt is,

hogy szoros rokoni szálak fűznek Edward Cullenhez, nem igazán értette meg a jelenet érzelemdússágát. Így csak
mindenki bámult, én pedig kezdtem zavarba jönni, elvégre ez Charlie és Sue pillanata lett volna, és pedig pont
most akartam apázni…
Nessie, megint megcsinálta, remek…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés