35. fejezet

Kathrine

A fejem úgy remegett akár a kocsonya, a szemem pedig nem akart sehová sem fókuszálni.
Mereven néztem előre felé és egy pontot bámultam, de azt sem láttam igazán. A fogaimat
összeszorítottam, és azt kívántam: Ne mozdulj meg, add, hogy ne mozduljak meg!
A légzésemet leállítottam és már csak arra vártam, hogy az őrjítő kín, ami a torkomat
ostromolta elmúljon. Ne kínozzon tovább, de már késő volt.
Mindent elvesztettem.
Már csak azt láttam, ahogyan Edward felordít, és felém veti magát…
A vadászat ösztöne bekerített, irányított, megszállt, és nem engedett. Nem tudva semmit
hagytam fel az erőlködéssel, hogy megfosszam az ördögöt az éltető erejétől. Kiszabadult…
Üvöltve vetette áldozata felé magát, majd hatalmas karjaival megragadva a finomat,
megszorította. Gyenge lökések a karomon… de én ellököm őket, és újra az áldozatot
nézem…
Majd egy erősebb, keményebb, egyre több…
Mindent megteszek annak érdekében, hogy a zsákmány az enyém, legyen, a vadállat
küzd bennem, marcangolja égő torkomat, és felszakítja a lelkem varratait. Elkéstem, ha
akarnám se tudnám megfékezni, mert már kitört. Most sajnálnom kéne az embert, kinek
vére hamarosan az enyém lesz, de túlságosan is szomjas voltam ahhoz, hogy törődjek a
következményekkel. Az ördög én magam vagyok… és senki nem menekül el, mert mindenki,
aki utamat állja: meghal. Győzni fogok, enyém lesz ennek a nőnek élete nedve, és utána a
férjéé. Már javában nyaltam a számat, és a szörnyeteg ujjongva ugrált a még kötelek mögött
tartott béklyó mögött. Már nem sok kellett hozzá, hogy hatalmas fogaival elrágja a kötelet, és
végre kiszabaduljon. De ha kiszabadul, nem fogom tudni, visszazárni. Most nem is számít,
csak a vér az, ami életet, minden más csak melléklet. Az egész, mintha egy szerencsejáték
lenne, ha az egyik győz a másik, veszít. Ebben az esetben, a démon, mely testemet uralja,
most már nem lesz könyörületes. Több évszázadot várt arra, hogy végre megkapja jutalmát.
Miért is állítanám meg? Hiszen eleget rostokolt már bennem, hadd törjön ki és vegye el azt,
ami jár neki…
Még szorosabban fontam tenyeremet az embernő nyakára, amikor…

Bella

Hangos csattanással vágódtam neki Kathrinenek. Megragadva a nyakánál fogva cibáltam le
a kezét Sue nyakáról, aki teljesen elkékült. Még Edward, sem a többiek nem tudták leszedni
róla. Emmettet félrelökte, Edwardnak meg behúzott egyet. Nem tehettem mást. Minden
erőmet össze kellett szednem hozzá, hogy meg tudjam ragadni.
Szerencsémre éppen készült volna megharapni Sue-t, amikor elrántottam. Az egész nappali
egy nagy zsivaj volt. Mindenki ordított, és az asztalok összetörtek. Kathrine a plazmatévének
csapódott, ami hátraesett, és kitörte az ablakot, persze Kathrine bent maradt. Vicsorítva
és vámpír sebességgel rohantam Nessie elé, aki már apával egyetemben állt a lépcső
aljánál. Közvetlenül előttük álltam meg és hátra fordulva, rá se nézve egyikre se felvettem a
védelmező pozíciót.
Kathrine nem mozdult. Úgy feküdt a padlón, mint ahogyan leesett. Arccal lefelé.
A dühöm és a kétségbeesettségem csalta elő belőlem a morgást, ami a szoba zsivaját is
túlharsogta. Annyira elborult az elmém, hogy csak a nagyobb dolgokra figyeltem fel, de azt
3x felnagyítva.
Edward szaladt felénk és egy pillantást küldve felém letérdelt Sue-hoz, akit nem láttam, mert
a hátam mögött volt. Nem is igazán akartam látni a testét, amint levegőért kapkod. Mögötte
Esme szaladt rémült arccal, valamit a kezében tartva.
Ezzel egy időben Carlise is segítségükre sietett, míg Emmett és Jasper Kathrine-t halászták
fel a földről. Alice mindenre elszánt arca sietett Carlise mellé és sürgetően hadonászott
valamit a kezével.

Carlise bólintott és még ilyen kétségbeesett arcot nem láttam, csak akkor mikor én voltam
ilyen állapotban, egy teljesen más szituációban.
- Mi lesz már? – kérdezte ingerülten az eszméletlen Sue testét nyomogatva.
Ebben a szent pillanatban abbahagytam a morgást és végre teljes fókuszolással, néztem
meg mi folyik tőlem 1 méterre a földön.
Carlise Sue összetrancsírozott nyakát vizsgálta, és eközben mesterséges légzéssel próbálja
helyreállítani légzését, ami kevés sikert eredményez. Sue lassú, nehézkes lélegzetei
fájdalmasak, gyengék voltak.
Most túlságosan is be voltak kapcsolva az érzékeim, melyek minden egyes neszt hallottak,
még azt is, ahogyan Nessie mögöttem ijedten szisszen egyet.
Rögtön felé néztem, és ő egyenesen maga elé révedt. Időm sem volt többet gondolkodni,
mert Jasper és Emmett hangosakat kiabálva próbáltak visszatartani valakit mögöttem.
Megfordultam és nem akartam elhinni, amit látok.
Kathrine nem önmaga ként morgott, akár az álltok, és szája undorító grimaszba fordult. Erőt
vettem magamon és a két küzdő fiú felé igyekeztem, vámpírtempóval.
Megragadtam Kathrine haját és szinte a képébe másztam.
- Nyugodj meg, te idióta! – üvöltöttem, és még magam is meglepődtem indulatos
hangnememen. Kathrine kicsit hőkölt meg, mégis tovább folytatta küzdelmét, hogy
kiszabaduljon.
Dühösen rántottam egyet a fején, mely hatalmasat rándult.
- Azt mondtam, nyugodj meg! – ismételtem most már csak kiabálva.
Rájöttem, ha én nem mutatom meg, mennyire nyugodt vagyok, neki nem sikerül visszazárnia
a ketrecbe a szörnyeteget, és még véresebb tragédiába torkollhat mindez.
- Kathrine, senki nem fog bántani! Semmi okod rá, hogy küzdj, csak engedd, hogy segítsünk!
– mondtam erélyesen. A szavaim, megakasztották, és mintha egy vérengző film gyilkolását,
úgy vágtuk el nála is a cérnát, Kathrine mint egy élőhalott esett össze Jasper és Emmett
karjaiban és meg elengedtem a hosszú lobboncát, mely most össze volt kócolódva.
Kínlódva fordultam vissza a többiek felé, de már csak Edward állt a lépcső aljánál, Nessiet
ölelve és valamit támasztva.
Odarohantam Edwardhoz és megfogtam a lapockáját, azonnal kaptak el kezei és ölelt
engem is magához.
- Jól vagytok? – kérdezte aggodalmasan, enyhe szomorúsággal a hangjában.
- Igen – mondtam tömören és elengedtem.
Apa lépcső alján állt, ledermedve. Olyan volt, mint aki éppen hányi, sírni, üvölteni és valami
őrültséget akarna, csinálni egyszerre.
Odaléptem hozzá és erősen megszorítottam a vállát, csakhogy tudja, itt vagyok.
Könnyes szemmel nézett rám, de nem bírt megszólalni, tudtam miért. A sokk, ami érte elég
kemény volt, egyszerre több nézőpontból is.
Rögtön eluralkodott rajtam a pánik. Felférkőzött a tudatomba, a szívembe és a lelkembe is.
- Semmi baj apa, ami…
- Mi ez az egész? – szegezte nekem a kérdést. A hangja fuldokló volt, alig állt lábán.
A könnyeimet visszatartva néztem rá, majd Edwardra, aki beleegyezően bólintott.
- Nem most kéne megbeszélni… - húztam el a számat.
- De, elég, ebből, Bella! Éppen most néztem végig, ahogyan a feleségemet, egy mit tudom
én milyen lény, akarja megölni! Mi folyik itt? – kérdezte köpve a szavakat.
A tüdőm nem engedelmeskedett, a fájdalom mély leple zúdult rá. Bekebelezett és elkezdte
marni a számat. A gyűlölet és a keserű megbánás gombócot küldött a szájüregembe. Nem
voltam képes rá, hogy én mondjam el a tikunkat. A saját apám fog gyűlölni, ha elmondom,
hogy egy vérivó szörnyeteg vagyok!
- Nem vagyunk emberek – mondta Nessie rekedten, átvállalva a feladatot, Edward még
mindig védelmezően kissé körültekintve nézett végig a szétroncsolódott nappalin.
Emmett és Jasper kivitték Kathrine-t időközben, aki eszméletlenül fekszik most
valahol, nem nagyon érdekel, hiszen ha belegondolok, hogy mindezt ő okozta…!
- Mik vagytok? – kérdezte Charlie összeszorított fogakkal.
- Vámpírok – mondta ki Edward szemrebbenés nélkül. Charlie nem mutatta jelét

megdöbbenésnek, csak bólintott.
Nyeltem egyet és megpróbáltam megérinteni apát, de ellökte a kezemet.
- Sajnálom apa! – mondtam sírva immár. A keserű könnyek próbálták áztatni az arcomat, de
helyette csak a szememet csípték.
A fájdalom, nem is fájdalom, hanem inkább elvesztettség, ólomsúllyal ereszkedett le rám. Az
agyam már nem érezte mi is folyik körülötte… annyira zsibbadtnak és elveszettnek éreztem
magam, hogy azt hittem innen már nincs vissza út. Ameddig Charlie vissza nem rángatott a
valóságba…
- Tudtam, hogy valami nem stimmel veletek, valahol tudtam, hogy nem vagytok átlagosak…
mégis… miét nem lepődöm meg ezen? Persze én magam kértem, hogy ne mondjatok
semmit… de ez… mégis hogyan élhettek így? – kérdezte szemrehányóan.
Éppen felelni akartam, amikor Edward megszólalt.
- Mi nem bántunk embereket, ismered Carlise-t, egyetlen embernek sem tudna ártani,
ahogyan mi sem. Persze vannak a fajtánkból, akik előszeretettel eszik az embereket, de
azok nem mi vagyunk, és ha nem hiszed, akkor nem – mondta csípősen.
A belőle áradó megbántottság leplezetlen volt. Valóban…
- És ezt mivel magyarázzátok? – mutatott végig a nappalin.
- Legyen elég annyi, hogy a mi fajtánkból vannak, akik hamar elvesztik az önuralmukat –
szólalt meg Jasper az ajtóból.
Charlie magán kívül volt. Én is hasonlóan éreztem magam, hiszen az apám nem akart
hozzám érni, és Sue odafönt fekszik… talán nem is kell fel többé… Ami valljuk be, valakinek
a hibája, aki nem tudott uralkodni magán… A fájdalom érzése mellett, ott volt a harag is
és csak apám zavaros szavai tekertek vissza a jelenbe, hogy szembesüljek a szomorú
tényekkel. Meg persze a végtelent látó dühömmel…
- Sue… Sue… meg fog…
- Nem – mondta Edward mereven. Az arca túlságosan is merev volt, biztos voltam benne,
hogy valamin emészti magát.
Charlie sóhajtott egyet, majd arcát a kezébe temette.
Szörnyű volt látni, ahogyan az apám ilyen állapotban van, főleg úgy hogy mindez miattam,
van. Ha megállítottam volna mielőtt…
- Semmi baj, Bella! Kahtinre már nem okoz problémát – mondta Jasper és közelebb jött.
Rávillantottam a szememet. Bár biztos vagyok benne, hogy Kathrine eszméletlen és él,
mégis érdekelt hogyan ütötte ki.
- A képességed? – kérdeztem színtelen hangon, lesunyva szemeimet, egy jelentéktelen
pontot bámulva.
- Igen, hamarosan elmúlik, bármikor felébredhet… Emmett kint van és figyeli – mondta.
Bólintottam, de nem érdekelt mi van vele, hol van. Egy dolgot akartam ebben a pillanatban:
megölni. Ha bemeri tenni a lábát ide, én esküszöm, hogy megölöm! Hogyan tehette ezt? Már
régebb óta vámpír… volt ideje megfékezni a szörnyet… hogyan tudta tönkretenni az egész
család életét és most az apámét is?
Remegve, félve a reakciótól fordultam apa felé, aki lehajtott fejjel ült a lépcső utolsó
lépcsőfokán. Ő nem hallhatta Jasperhez intézett kérdésemet, és remélhetőleg olyan keveset
is fog megtudni, amennyit csak lehet!
Újra megpróbáltam apával kapcsolatot létesíteni, de megrázta a fejét. Nem fogadva el a
nemet, újra és újra próbáltam megérinteni, de ő hangosabban adta tudtomra, hogy most nem
vágyik arra, hogy itt legyek.
Úgy viharzottam ki a nappaliból, akár egy szélvész. Nem akartam tovább itt maradni! Nem
akartam végignézni, ahogyan az apám szenved! Ahogyan undorodik tőlem, azért ami
vagyok!
Éreztem Emmett illatát a hátsókertből, és azonnal odamentem – de előtte beugrottam a
konyhába egy lavór vízért -. Indulatos, inkább dühös léptekkel mentem az ösvényen és meg
is láttam haragom okát.
Olyan erővel borítottam ki a vizet a tálból Kathrine fejére, hogy még a lavórt is a fejére
csaptam. Kathrine köhögve emelte fel kómás fejét a fűről és nézett rám fel.
Arcomat színtelen maszkba torzítottam, ami nem sok jót ígért neki.

Kis időbe tellett, mire felállt, ahhoz képest, hogy vámpír. Miközben „felébredt” Edward és
Nessie is kijöttek, megnézni hová tűntem. Mikor Edward meglátta, mit csinálok azonnal
aggodalmasan próbált nyugtatni, hogy ne csináljak butaságot. Valahogyan ez sértett… én
butaságot? Legkevésbé sem érdekelt, most milyen rosszat teszek! Rettentő dühös voltam,
amit csak egy valakin tudtam levezetni. És még ő mondja, hogy ne bántsam? Az aggodalom
és a feszültség egyszerre csattant szerelmemen, amit valószínűleg később meg fogok bánni,
de a szavaimat visszatartani már nem tudtam.
- Ne legyek dühös? Menj a francba te is és Kathrine is! Tudod mit? Nem csinálok semmit!
Maradj itt vele és vedd el feleségül! – mondtam neki halál nyugodtan azzal nem törődve
bűnbánó arcával, fogtam magam és betrappoltam a házba. Még Emmett sem szólt semmit,
pedig általában mindig elvicceli a dolgot, de csak próbálta volna meg még jobbá tenni a
hangulatomat…
A felgyülemlett feszültséget azzal vezettem le, hogy elkezdtem összerugdosni egy kupacba
a nappaliban lévő szemetet, a dühömet minden egyes széttörött bútordarabon kipróbáltam.
Sue megtámadása nyilván véletlen volt… igen… vannak elgyengüléseink és nem is tudta,
hogy ők kik, de mégis hogyan merte ezt tenni? Egy önző és gyenge nő! Nem érdemli meg,
hogy Edward itt tartsa… én meg tűzszünetet akartam vele kötni? Buta voltam…
Miközben egy ablakdarabot szedtem fel a földről valaki jelenlétét, éreztem meg a szobában.
Az illat alapján egy olyan személy, aki az életet jelenti számomra.
Nem fordultam meg, mert attól tartottam, hogy labilis állapotomban őt is megbántom,
ahogyan az apját is. Már most bántott, amit mondtam neki, de abban a pillanatban, abban
az elkeseredett dühömben nem tudtam mást mondani. Nyilvánvaló, hogy nem tudtam volna
rosszabbat mondani, de nagyon fájt, hogy még képes volt azt mondani, hogy ne tegyek
semmit Kathrine-vel…
És ott volt Charlie elutasítása is… mégis hogyan tudnám elviselni, ha az apám már soha
többé nem akarna látni? És Sue? Meg tud bocsátani? Már eddig sem kedvelt… most aztán
soha többé nem jön ide… a farkasok pedig szinte háborút fognak indítani ellenünk…
- Anya… - szólalt meg Nessie.
Megálltam, hiszen a hangja akár egy nyugtató. Keservesen bántam a viselkedésemet, és
legszívesebben önostoroztam volna magam.
Nem szóltam hozzá, mert még nem voltam kellőképpen lenyugodva. Nem bántom meg! Nem
bántom meg! Nem!!
- Anya… jól vagy? – kérdezte, hangja már közelebbről csengett, és éreztem a testéből áradó
meleget.
- Nem! – mondtam őszintén. A hangom őszinte suttogás volt, a világ össze fájdalmával.
Nessie a pár lépést alig 1 másodperc alatt tettem meg és maga felé fordítva a szemembe
nézett. A két karomat fogta, tekintetével fogva tartott.
- Nézd, anya… ez nagyon… sőt rettenetesen sokkoló volt… Nagyapa meg fog bocsátani!
Hidd el, csak időre van szüksége! Meglásd! – mondta szomorúan.
Bárcsak igaz lenne, amit mondana! Bárcsak…
- Én is azt kívánom, de ennek az esélye egyenlő a nullával…
- Nem! Ki tudja mi lesz később? – kérdezte meg költőien és nekem azonnal eszembe jutott
Alice.
- Senki, csak ha döntünk… valahogy. Most szüksége van rád, és ha hagyod, hogy ellökjön
magától, soha nem tudod, meg mit érez most, hogy tudja mi vagy! – mondta.
A hangja túl határozott, és túl magabiztos volt! Annyira látszott rajta milyen érett és mellesleg
gyönyörű.
Velejéig büszke voltam arra, hogy ő az enyém és senki másé. Ő volt számomra az élet!
Nélküle egy zombi lennék!
Sírós arrcal emeltem fel a kezemet és simítottam végig arccsontját ujjbegyeimmel.
A szemei könyörgők voltak, félelemmel teliket. Tudtam mitől fél, de ettől igazán nem kell
tartania, hiszen sosem hagynám el.
- Ha attól félsz, hogy elmegyek, az nem most lesz! Soha nem mennék el nélküled! Érted?
Tudom, hogy most te is éppoly rosszul vagy int én… kell valaki, aki példát mutat, és igazad
van… nem adom fel – mondtam neki.

Az arca ellazult és felemelve a kezét megölelt. A gondolatai, mint egy megnyitott gát
zúdultak a fejembe, elöntve a saját gondolataimat, majd teljesen elnyomva.
Attól félt, hogy az apjával megint külön leszünk és ez a nő rosszat, hoz ránk. Nos, az első
fele nem igaz, de a második annál inkább.
Nem sokáig ácsorogtunk ott egymást ölelve, hiszen, amikor Nessie rá gondolt, elöntött a düh
és újra törni és zúzni akartam.
Ahelyett, hogy mondtam volna valamit elindultam a lépcsők felé, ahol legutóbb apámat
hagytam.
Még mindig ott ült, és nem nézett fel, mikor leültem mellé.
- Apa – szóltam halkan.
- Egyedül szeretnék most lenni, kicsim – válaszolta, mielőtt mondhattam volna bármit is.
- Gyűlölsz. – állapítottam meg mit sem törődve a megjegyzéssel. Azonnal felkapta a fejét,
arca könnyektől áztatott volt és piros.
A félelem, hogy igazat ad, nőtt bennem, minden egyes másodperccel, amíg nem szólt.
- Nem, csak Sue miatt aggódom… nem tudom… túléli-e… nem bírnám, ki ha elveszteném…
- mondta nehezen.
A kő mely szívemet nyomta engedett, és helyét apával együtt aggodalom vette át, Sue iránt.
És a még több, ami a következményeket illeti.
- És itt van ez az egész… vámpíros… - mondta ki külön hangsúlyozva a szavakat. Én
is nehezen mondtam ki az elején, de ma már természetesen jött. Egyet tudtam: mi nem
vagyunk veszélyesek, és ha már tudja, nem is kell többe beavatnunk.
- Én itt vagyok apa, és itt is leszek! Sajnálom, ami történt… nem is tudod…
- Tudod, ismerlek. Tudom, hogy nem a te vagy a többiek hibája! Ez mind az enyém! Ha nem
engedtelek volna el, nem mentél volna hozzá és most nem lennél vámpír – mondta és kis
düh is keveredett hangjában.
- Nem ő a hibás, ha nem a nő… teljesen bekebelezi… de ezzel ne törődj! A lényeg, hogy
Sue meg fog gyógyulni – mondtam neki és megöleltem. Most, most először éreztem, hogy
Charlie tétlen. Pont olyan tétlen mikor élő zombiként éltem, amikor Edward elhagyott.
De ez más volt. Most egy férjként aggódott, aki attól fél, már nem látja többé kedvesét. Az
igazság az volt, hogy én is így voltam vele. Ha Kathrine elveszi Edwardot, semmi nem lesz,
ami értelmet adjon ennek a világnak… belepusztulnék a fájdalomba…

Carlise késő este jött le, a ruhája véres volt, amitől mindenki nagyon feszültem várta mi
legyen. Charlie a kezemet szorongatta, úgy várta a hírt.
- Szerencsére, nem volt belső vérzése, csak a légzése volt nehézkes, de vissza tudtam
állítani úgy, hogy felvágtam a nyakán egy pontot. Most alszik, fel lehet menni hozzá – fordult
Charlie felé, aki azon nyomban felpattant és az orvost követve, mint egy hulla, úgy követte.
Én egész nap nem néztem rá Edwardra. Akárhányszor próbált meg beszélni velem,
elküldtem oda, ahol eddig volt. Nessie kesergő tekintete elszomorított, és újra elgyengültem.
Persze szerettem az apját, de legszívesebben most… felszaggattam volna…
Alice szemrebbenés nélkül nézett maga elé, és még csak nem is szólt semmit sem. Délután
volt alkalmam még beszélni vele és azt mondta, nem látott semmit. A látomásai ki kihagytak
és nem tudott figyelmeztetni minket a bajra.
Rosalie és Esme feltakarítottak, míg a többiek önsanyargatásba kezdtek, Emmett meg
kint veszekedett a nővel, aki váltig állította, hogy tud segíteni. Egész nap tanúja volt az
apám ábrázatának, és szerinte tudna valakit, aki segíthetne neki, kárpótlásul, amiért megint
elrontott valamit,
A gond csak az volt, hogy már így is túlságosan sok volt belőle, és ha Emmett jót akar
magának, akkor nem engedi be…
De pejemre, Emmett nem bírta visszafogni, mert mint egy kis pióca addig győzködte, amíg
ész érvekkel be nem jöhetett.
Dohogva ültem a kanapén, Edward mellett.
- Sajnálom… én… én… nem akartam… nem akartam bántani… olyan gyorsan történt
minden… én… Tudom, mit gondoltok…
- Nem érdekel a kifogásod, inkább mond meg, hogyan segíthetünk az apámon, utána ne

lássalak – mondtam ellenségesen.
Esme lehajtotta fejét undok viselkedésem miatt, de nem szólt. Őt sajnáltam. Neki mindig
nehéz volt látni, ahogyan más rosszul érzi magát, de most nem voltam jobb kedvemben.
- Lucien, ő tudta segíteni… ha idehiv…
- Felejsd el! Nem kell ide több vámpír! – csattantam fel.
- Meghallgatnál? – kérdezte megbántottan, erre visszavettem, de csak, azért mert a
családból többen is csúnyán néztek rám. Ők is aggódtak Sue-ért és, ha valami megoldást
tudnak a helyzetre, talán mindez eltusolható lenne.
Rendben talán túlzás volt…
- Szóval, Lucien, ő eltudná felejtetni a férfival ezt az egész történteket… semmire nem
emlékezne és a nőn is, segítene – mondta.
A családon érdeklődő moraj futott végig.
- A férfi Charlie a nő pedig Sue – mondtam hangtalanul. Bevallom, nem tudom mire képes
ez a Lucien, de ha Charlie-val eltudja felejtetni ezt, akkor a szívem könnyebb lenne, ha pedig
Suenak segítene, a farkasoknak sem kellene tudniuk róla. Talán aljasság, de nem hiányzik
egy ujjbab bonyodalom. Mindenki beleegyezett abba, hogy Lucien idejöjjön. Túl hamar, és az
események vészesen felgyorsultak.
Míg Carlise Sue-t ápolgatta és Charliet. Mikor Charlie lefeküdt nekem haza kellett mennem,
Nessievel és Edwarddal. A többiek is elfoglalták magukat, és Kahtinre elment telefonálni
Lucien-nek, aki a hírek szerint holnap reggel már itt is lesz. Kiderült hogy nem is laknak
messze, vámpírtávolságban mérve. Úgy gondoltam, ha idehívja és segít az apámon és Sue-
n akkor jó pontot, kap, de még mindig mérges voltam rá, amiért megint tönkretett egy napot.
És kin fogom levezetni?
Kelletlenül hagytam magára Charlie-t az emeleti vendégszobában, Sue szobája mellett. Nem
akarta itt hagyni, ezért inkább itt helyeztük el.
Miután elvittem Nessiet aludni, a nappaliba sétáltam és elkezdtem a parázst piszkálgatni.
Nem volt erőm semmire gondolni, úgyhogy többnyire csak néztem ki a fejemből. Ez a mai
nap túl sok volt, túl sok rossz történt, amit meg kell emésztenem, de emellett azt a tényt sem
szabad elfelejtenem, hogy Edward is itt van.
Tudhattam volna, hogy újra bepróbálkozik, ami már nem volt idegzetem visszautasítani.
Egyszerre akartam megcsókolni és felpofozni, egyszerre vágytam rá és szaggattam volna
cafatokra. De ezek az érzések, hogy hatnak most ki rám?
- Bella – szólt lágy hangon a kanapéról. Felálltam és rá se nézve leültem mellé. A vasrudat
letettem a kanapé mellé, hogy később ott folytassam tevékenységemet, ahol abbahagytam.
- Nem gyűlöllek… - mondtam ránézve.
A szemeit most nem néztem, mert féltem, hogy megint látnám benne a fájdalmat.
Helyette az ajkait néztem, melyek most szomorkásan görbültek le.
- Amit mondtál… sose venném el… nekem te vagy minden, és ilyet jó lenne, ha nem is
mondanál – csapott bele a közepébe, amitől felment bennem a pumpa.
Láthatta hirtelen jött dühömet, amitől rögtön szabadkozni kezdett, hogy mennyire sajnálja, de
most nem érdekelt a szövege. Meg akartam verni!
Az ingje gallérjánál fogtam meg és húztam fel.
- Fogd be! – mondtam neki halkan. – Nem kéne folyton önbírálkodni. Unom! Igen, rettentően
mérges vagyok. Most per pillanat megvernélek, de helyette sokkal jobb ötletem van! –
vezettem a hálószobába és egy picit se gyengéden, löktem le az ágyra, mely ettől hangosan
huppant.
Mellkasára csúsztatva a kezemet, hajoltam oda hozzá.
- Ne… mond… nekem… még… egyszer… hogy… hagyjam…őt… nem… éri… meg…
mert… akkor… rosszabb… lesz… - hangsúlyoztam minden szót külön. A szemében
megértés csillant, és bólintott.
- De mi lett volna jobb akkor, ha megtámadod? Te jobb vagy ennél – simította meg a
hajamat, de ellöktem a kezét, amitől elszontyolodott.
- Most kegyetlenül megbánod! – fortyogtam, és mint egy idióta, lassan csúsztattam kezemet
az ingje alá, két oldalról majd egy hirtelen mozdulattal széttéptem. Kibújtattam – bár jobb szó
lenne ár, hogy rángattam – belőle mindkét kezét, majd a nadrágját ráncigáltam le róla, amitől

kicsit felszisszent, de ennyit szadizmust megérdemlek!
Már csak az alsógatyája volt rajta, amikor megcsókoltam. Látszott rajta, már az első
tépésnél, mennyire akar, így meg, nadrág nélkül jobban látszik, mint valaha.
Kívánósan nyaltam meg a száját, majd erősen megharaptam az ajkát, amitől fájdalmasan
felnyögött.
- Fájt? – kérdeztem elhúzódva. Tudtam, hogy mérges vagyok, és hogy erőszakos leszek, de
akkora fájdalmat nem akartam neki okozni.
- Semmiség – legyintett és ajkaim felé hajolt.
Nem engedtem.
- Most azért vagyok ilyen durva, mert megérdemled, nem haragszom rád… de most erre van
szükségem, sajnálom, ha fáj… azt nem akarom! – simogattam meg az arcát.
- Nem baj! Megérdemlem! – mondta és már sürgetően hajolt felém.
Kegyetlenül durván tapadtak ajkain egymáséra és már nem voltunk gyengédek. Próbáltam
én irányítani, de néhol Edward kerekedett felül…
Amikor először rontottunk neki a falnak, szinte beleremegett a ház. Durván csíptem meg a
vállát, amikor ő a combomat, de nem nyüszítettem fel, helyette az ajkába haraptam.
Ott csókoltam, ahol értem, és olyan vadul, akárcsak Rosalie Emmettet. Nem érdekelt, hogy
a hálószobában minden szét van már törve, a párnák tollai szanaszét szállnak és azt sem,
hogy az ágy kettérepedt.
Meg akartam mutatni Edwardnak, hogy ha elmegy, ha még egyszer védelmébe veszi
Kathrine-t nagyon, megbánja. Ő az enyém volt, és semmi pénzért nem engedtem volna el őt
magam mellől.
Tisztában voltam vele, hogy most úgy viselkedek, mint egy olcsó szajha, de évszázadok
tömkelegében ez az első, de nem az utolsó. Nem csak a rombolásunk volt földet rengető,
hanem a lökések is, amivel Edward viszonozta vadságomat. Kellemes volt.
Már értettem miről beszélt Emmett, amikor arról mesélt, milyen felemelő érzés lenne, ha
közben mindent szétvágnánk. Igazi vámpír-módra „szeretkeztünk”, ami a mi esetünkben
a véget jelentette. Nem tudom, hogy ha Nessie nem aludt volna a másik szobában, akkor
hogyan csináltuk volna, de már ez is éppen katasztrofális. Ha ezt valaki meglátja, azt fogják
hinni, hogy atombomba puszított, csak az a kár, hogy nem egy…
Minden dühömet beleadtam ebbe az orgazmusba, és még akkor sem álltam le, amikor
Edward alattam kimerülten fújtatott. Még nincs itt a vége, szóval, jobb lesz, ha felkészül a
következő menetre!
Már éppen húztam volna fel, amikor megfogta a tarkómat és lehúzott magához.
- Nem gondolod, hogy már eleget kaptam? – kérdezte mézédes, fáradt hangon.
Apró csókot adtam a felső ajkára és én is vissza, suttogtam. Csak tudnám, honnan…
- Honnan tudod? – kérdeztem, mire azonnal leesett, hogy talán a pajzsomat, lent hagytam.
Teljesen elfeledkeztem róla! Remek…
Edward bólogatott, apró mosollyal száján.
- Akkor, nem, még nincs vége – emeltem fel felsőtestemet, és újból nyomni kezdtem.
Edward nem lankadt le, tiltakozás nélkül ült fel és velem egyszerre pumpált.
Már nem a dühöm hajtott, mint kiderült, hanem az édes bosszú…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés