(Rosalie szemszöge)



Már lassan egy éve vámpírként tengetem a napjaimat, de nem igazán lett könnyebb. Tennessee kellemes hely, de nem nagyon vagyok oda ezért a nagyon is vidéki életért. Bár teljesen mindegy, mivel emberek közé úgy sem mehetek, tehát a városi séta eleve ki van zárva az életemből, a hegyi bolyongást pedig már unom. Carlisle, Esme, és Edward már hónapok óta az önuralmam fejlesztésén dolgoznak több-kevesebb sikerrel. Igazából nem is nagyon akarok emberek közé menni. Minek? A társaságtól még nem változik meg a helyzetem. Miért nézném a sok bolondot, akik boldogok, és azt hiszik, hogy azok is maradnak örökre. Eljegyzés, házasság, gyerek, örök boldogság… az egész csak tündérmese. Mi értelme az életnek, hogyha nincs semmid? Nem is értem, hogy Carlisle miért nem hagyott a sorsomra. Mindenkinek jobb lenne. Nekik is csak a bajuk van velem. Esme próbál felvidítani, és mindenféle csodálatos ruhakölteményekkel, és szebbnél szebb ékszerekkel megajándékozni, de ezek sem pótolhatják az emberi létemet. Tudom, hogy hálásnak kellene lennem, hiszen a segítségük nélkül már régen a föld alatt lennék. Vajon az jobb lenne, vagy rosszabb lenne? Mi a rosszabb, hogyha valaki teljesen megszűnik létezni, vagy ha csak egy más formáját választja a létezésnek, de a lénye megmarad.

- Rose, mi lenne, hogyha megpróbálnál együttműködni velünk, és akkor nem kéne itt kuksolnod a házban örökké – morgolódott megint Edward. Na, ő az egyetlen, aki egyáltalán nem próbálja pátyolgatni a „törékeny kis lelkemet”, ahogy ő szokott fogalmazni. Egy ideig még kísérletezett, aztán úgy volt vele, hogyha én nem akarok újra normálisan élni, akkor nem fog kényszeríteni.

- Mert máshol mit csináljak? – morogtam én is.

- Nos, máshol tudsz vásárolni, ezen felül szórakozni, táncolni, esetleg énekelni, mert amennyire emlékszem gyönyörű énekhangod volt már emberként is. Eljöhetnél velünk a következő bálra, ami két hét múlva lesz, hogy táncoljunk. Sok lehetőség áll a rendelkezésedre, hogy megtaláld az új léted értelmét – magyarázta, mintha egy ötéves gyerekhez beszélne.

- Vajon miért fontos neked ennyire ez a bál? – húztam fel a szemöldököm. Tuti, hogy valamilyen önös érdek is vezérli, különben nem érdekelné a dolog.

- Azért olyan fontos, mert azt ünnepeljük, hogy Esme és Carlisle vadonatúj szárnnyal ajándékozta meg az árvaházat, ráadásul egy külön orvosi rendelőt is adományoztak a gyerekeknek. Ez itt nagyon is jelentős esemény, mert a helyieknek egy vasuk sincs, hogy támogassanak bárkit, legfeljebb élelemmel, de gyógyszerekkel nem. Tiszteletbeli polgárrá avatják anyát, ami neki nagyon fontos, te pedig itt fogsz ülni, és fájdalmat okozol neki azzal, hogy nem jelensz meg egy ilyen jelentős társadalmi eseményen, amit velünk szeretne megünnepelni. A bál után pedig elutaznak, anya és Carlisle Párizsba, hogy egy kicsit lazítsanak, de miattad le akarják mondani. Ha egy kicsit is szereted őket, akkor összekaparod a romjaidat, és felállsz végre. Miért akarsz ennyire depressziós maradni egy életen át? Ha hagynád, hogy segítsünk, akkor begyógyítanánk a sebeidet.

- Miért akartok ennyire segíteni? Nem mindegy nektek? – kérdeztem csendesen.

- Egyáltalán nem. A családhoz tartozol, és nálunk a család mindennél fontosabb. Szeretnénk látni, hogy boldog vagy, és újra élni kezdesz. Mindenkinek rossz, hogy így bezárkóztál. Egy zombi vagy. Fekszel, táplálkozol… fekszel. Ennyi vagy. Gondolt át azt, amit mondtam. Egyébként pedig boldogan táncba vinném végre a húgomat, tudom, hogy szeretsz táncolni, mert a múltkor lebuktál, amikor zongoráztam. Láttam, hogy a lábaid automatikusan megmozdultak a zene ütemére. Jól szórakoznánk, hogyha hajlandó lennél végre megtanulni kezelni az illatokat – ajánlotta újfent az önuralomra szoktatást.

Végül is, van igazság abban, amit mondott. Táncolni tényleg szeretek, és talán jót tenne egy kis levegőváltozás. Lehet, hogy Edwardnak igaza van? Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még ezt mondom, de előfordulhat, hogy hallgatnom kéne a tanácsára. Már egy éve dagonyázom az önsajnálatban, bár nem is érdemlek meg mást. Gyilkoltam, még akkor is, hogyha nem bántam meg. Mondjuk, pont itt van a bökkenő, meg kellett volna bánnom, de mégsem tettem.

- Jaj, ne kezdjük ezt elölről. Hogyha megint dagonyázni kezdesz a bűntudatban, akkor én inkább elmenekülök innen – termett előttem Edward dühös arccal. Milyen harapós ma. Ennyire nem szokott morcos lenni. Egyébként is ő az önsajnálat bajnoka a házban.

- Megjöttem, kedveseim – nyitott be a házba Esme boldogan. – Nem fogjátok elhinni, hogy mi történt. A gyerekek egy hatalmas vászonra festettek nekem mindenféle gyönyörű dolgot. Virágokat, kék eget, meg gyümölcsfákat. A nagyobbak pedig ráfestették, hogy „Sok szeretettel Esmének”. Elvittem bekereteztetni, annyira csodálatos lett. Két hét múlva a bálon ki fogom állítani, hogy mindenki lássa. Hahó, itthon vagytok egyáltalán? – kérdezte miután még mindig nem mentünk le. Na jó, itt az ideje változtatni a dolgokon. Élni fogok, már legalábbis amennyire a körülményekhez képest lehetséges. Amint ezt kigondoltam, már fel is pattantam, majd lesiettem Esméhez a földszintre.

- Gratulálok, biztosan tényleg nagyon szép a kép, és csodás bál lesz a tiszteletedre – öleltem meg. Esme egy pillanatra lefagyott, de ahogy feleszmélt az első döbbenetből azonnal visszaölelt.

- Jaj, kincsem, végre kezdesz magadhoz térni. Ennél nagyobb boldogság nem is érhetne – suttogta a fülembe.

- Igyekezni fogok, ígérem – mondtam komolyan. – Szeretnék megtanulni, emberek közé menni, ha még áll az ajánlat. Edward azt mondta, hogy szívesen elvinne táncolni - mosolyogtam rá miután elengedtük egymást.

- Hát persze, drágám. Amint Carlisle hazaér már mehetünk is, hogy szokd a helyzetet. Nagyon ügyes leszel, ebben biztos vagyok – simogatta meg az arcomat.

Sokáig beszélgettünk, illetve főleg Esme beszélt, mert nagyon izgatott volt az egész dolog miatt. Nem igazán a bál hozta ennyire lázba, hanem az, hogy ilyen sokat tehetett a gyerekekért, akiket imád. Igazán kivételes a szeretete. Bár én is képes lennék ilyen önzetlen, és jó lélek lenni.

- Köszi – súgta Edward halkan. Hogy csak én halljam, majd rám mosolygott. – Akarsz egy kicsit gyakorolni a bálra? Itt egy kicsit másmilyen a tánc, mint amihez szoktál. Intenzívebb, gyorsabb. Figyeld az ütemet, azután pedig megmutatom a lépéseket. Sok jó kis partiból maradtál ki, pedig Esme még csizmát is vett neked, és fiatalos ruhákat. Bár most felavathatod valamelyiket.

- Te csak add a ritmust a lábam alá, a többit meg csak bízd rám, cowboy – álltam fel kihívóan a kanapéról.

- Majd meglátjuk, Rose – vigyorodott el gonoszan.

Majd gyors ütemben zongorázni kezdett. Először egy kicsit furcsa volt a ritmus, és tényleg nem tudtam, hogy mit kéne kezdenem magammal a zene ütemére, de nem adtam fel. Edward csak jót mosolygott rajtam, de néhány perccel később megjelent Esme, és elkezdte mutatni nekem, hogy mikor hova, hogyan kell lépkednem. Már legalább egy órája gyakoroltuk a dolgot, és én egyre jobban élveztem a furcsa a táncot, amikor megérkezett Carlisle is.

- Hát ti? – mosolyodott el, ahogy meglátott minket.

- Rose szeretne eljönni a bálba, hogyha lesz elég önuralma, és Edwarddal éppen megtanítjuk az itteni táncra – sietett férje elé Esme. Majd gyors puszit nyomott a szájára.

- Ez nagyszerű – csillant fel Carlisle szeme is. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire rosszul esik nekik a lelki állapotom. Látszott rajtuk, hogy mind megkönnyebbültek, hogy már nem dugom homokba a fejemet. – Ha gondolod, Rose, akkor már ma este is kezdhetjük a gyakorlást. Sötétedés után – fordult felém Carlisle.

- Rendben – bólintottam rá azonnal.

- Most pedig felkérhetem a szép hölgyeket egy táncra? – nyújtotta Carlisle a kezét felém, és Esme felé is.

- Örömmel – pukedlizett Esme.

- Szívesen – csúsztattam a kezem én is fogadott apám felajánlott tenyerébe.

Carlisle nagyszerű táncos volt. Sokkal jobb, mint ahogy képzeltem. Gond nélkül táncolta végig a hatalmas nappalit úgy, hogy engem is, és Esmét is folyamatosan pörgette, és vezette. Edward pedig megállíthatatlanul zongorázott. Nem is emlékszem már, hogy mikor éreztem ennyire jól magam utoljára. Miután pedig besötétedett elindultunk az első igazi próbámra az önuralomhoz vezető úton. Eléggé ideges voltam, de Carlisle szerint ez teljesen természetes. Már egészen közel jártunk a városhoz, amikor Edward a derekamra csúsztatta hátulról a kezeit, és így sétáltunk tovább. Biztosan azért, hogy meg tudja akadályozni a támadásomat a város ellen, hogyha elveszteném az irányítást a testem felett.

- Talán ez mégsem olyan jó ötlet – szabadkoztam. Nem akarom megtudni, hogy micsoda szörnyeteg vagyok. Jó volt nekem a házban is. Jó nekem a házban. Nem is akarok igazán kijönni onnan.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Menni fog – bíztatott Esme, miközben a karomat simogatta.

- Kezdődik az éjszakai élet, a férfiak elkezdtek szálingózni a bár felé. Figyelj rá, Edward – adta ki az utasítást Carlisle. – Rose, kedvesem, most vegyél egy jó mély levegőt – kért meg, de én csak makacsul megráztam a fejem. Rossz ötlet volt ez az egész. Bármikor próbáltuk eddig, még sosem tudtam megtartani az igazi valómat, a vámpír mindig utat tört magának.

- Itt vagyunk veled, minden rendben lesz – kúszott be Esme arca a látóterembe. – Mély levegő, és gondolj arra, hogy senkit sem akarsz bántani. Gyerünk – adta ki az utasítást, én pedig engedelmeskedtem neki.

Olyan nagy lélegzetet vettem, amekkorát csak tudtam, és éreztem, ahogy az édes illatok bekúsznak az orromba, és a tűz az egekig szökik a torkomban.

- Túl jó az illatuk – ziháltam. – Ezt nem fogom kibírni, eddig sem ment – néztem könyörgőn Carlisle felé. Azt hittem, hogy majd azt mondja, hogy jó, akkor menjünk haza, de nem így lett.

- Nagyon ügyes vagy, Rosalie. Még egyszer, mély levegő, gyerünk – adta ki az utasítást fogadott apám. – Ne félj, vigyázunk rád – szorította meg a kezem. – Edward meg tudod tartani egyedül? – kérdezte fiától.

- Igen, menjetek arrébb, hogy intenzívebben érezhesse az illatot, nem lesz semmi baj – mondta Edward határozottan. Én viszont nem voltam olyan biztos benne, hogy ez jó ötlet. – Rose, vegyél nagy levegőt, ne félj, foglak – suttogta Edward a fülembe. Én viszont makacsul megráztam a fejem. – Sosem fogod megtanulni, hogyha meg sem próbálod, már több hónapja próbálgatjuk. Ráadásul már egy-kétszer sikerült ellenállnod, amikor vadászat után sétáltunk a város környékén. Egyszer sem kellett lefognom téged. Hogyha akarod, hogy egy kicsit is normálisabb legyen az életed, akkor most erőt veszel magadon, és elkezdesz komolyan gyakorolni. Segítünk neked, minden nap, és két hét múlva táncolunk a bálon, és nagyon jól érezzük magunkat. Gyerünk, nagy levegő.

- Jól van, igazad van – sóhajtottam fel.

Majd elkezdtem mély lélegzeteket venni. Minden egyes nagy levegőnél fellángolt a torkom, de annyira nem is volt rossz, mint eddig. Talán eddig csak a félelem volt túl nagy bennem, hogy bántani fogok valakit, de ha nem is akarok igazán próbálkozni, akkor soha nem fog sikerülni újra emberek közé mennem.

- Jól van, mára elég lesz. Nagyon ügyes voltál, Rosalie. Holnap újra megpróbáljuk – tette a vállamra a kezét Carlisle.

- Jaj, kicsim, olyan büszke vagyok rád – ölelt át Esme.

- Menjünk haza – mondta Edward. Mi pedig azonnal rábólintottunk.

Miután hazaértünk azonnal felmentem a szobámba, de úgy éreztem, hogy tartozom Edwardnak egy köszönömmel. Végül is igaza van, és hónapok óta mindig csak elhajtottam mindenkit, ők mégis elviseltek engem. Na jó, a bátyám néha elég nehezen, de tényleg nem volt velem egy sétagalopp az élet. Mostantól viszont mindent el fogok követni, hogy megszokjam az emberek közötti életet. Gondolatmenetemet halk kopogtatás szakította félbe.

- Szabad – szóltam ki. A következő pillanatban pedig Edward már bent is volt a szobámban.

- Nézd, sajnálom, hogy durva voltam veled, néha, de tényleg nem szeretném, hogyha állandóan csak itt rostokolnál, mert abba garantáltan beleőrülsz. Gondolkodj el egy kicsit az életeden. Biztosan van valami, amit szeretsz csinálni. Nekem is sokáig tartott, míg rájöttem, hogy a zongorázás boldoggá tesz. Esmét a gyerekek, és a család teszi elégedetté, és kiegyensúlyozottá, míg Carlisle az orvoslással van így. Találd meg a célodat, és akkor minden könnyebb lesz. Eleinte talán jobb, ha kisebb célokat tűzöl ki magad elé. Mint például, hogy bemész a városba egy-két órára. Azután már egyre több időre, és így tovább. Én is így kezdtem, ahogy mindenki más is.

- Igen, megértettem – bólintottam rá. – Csak tudod, nem könnyű. Mármint, tudom, hogy hálás lehetek, amiért még létezem, de sok mindent magam mögött kellett hagynom azzal, hogy vámpír lettem. A családom, a barátaim. Mindenki számára halott vagyok, még a testem is eltűnt. Nem tudnak semmit rólam, és soha nem is fognak tudni. Nem segíthetek nekik, ha szükségük van rám, és nem tudom, hogy mit is akarok valójában.

- Nos, azzal kapcsolatban, hogy nem tehetsz értük semmit, tudnék mit mesélni. Meglestem még egyszer a barátnődet, és az összegből, amit küldtél neki, sikerült egy egész télre való tüzelőt vételeznie, meleg holmikat vett a kisbabájának, és bőséges étel is jut az asztalra mostantól, főleg, hogy a férje továbbra is két állásban is dolgozik. Többé nem fognak nélkülözni. Egyetlen gesztusoddal megváltoztattad három ember életét. Ez több, mint amit bárki is tett volna értük egész életükben. Ne becsüld alá magad, és a tetteidet.

- Miért nem mondtam ezt eddig? – kérdeztem kissé dühösen.

- Úgy rémlik, hogy mindenkit kizavartál a szobádból, vagy be sem engedted, nemhogy társalgásba kezdtél volna – állapította meg.

- Szörnyű voltam, igaz? – hajtottam le a fejem.

- Újszülött voltál. Most, hogy letelt az első éved már nem lesznek dühkitöréseid, és lassan megnyugszol. Tudom, hogy milyen érzés, amikor nem vagy ura sem a testednek, sem az elmédnek. Innentől kezdve már egyre jobb lesz minden. Mindenesetre nagyon hálás vagyok azért, amit ma tettél Esme és Carlisle kedvéért. Sajnáltam volna, hogyha mégsem tudnak elutazni a bál után egy kis romantikázásra. Néha ki kell mozdulniuk egy kicsit.

- Szeretem őket, nem akarok gondot okozni – sütöttem le a szemeimet. – Pár hétig csak elvisellek téged is – vigyorodtam el egy pillanatra.

- Mint már mondtam egy párszor, én is szeretlek – nevetett fel Edward. – Holnap délelőtt elmegyünk vadászni, és délután, estefelé pedig közelebb merészkedünk a városhoz – mondta komolyan.

- Rendben, próbáljuk meg – bólintottam rá félve.

- Ez a beszéd – mosolyodott el. – Akkor most hagylak is pihenni. Tudom, hogy aludni te nem tudsz, de azért szellemileg nem árt, hogyha kipihened magad. Nehéz dolog az önuralom fejlesztése. Szia, Rose.

- Edward? – szóltam utána gyorsan.

- Igen? – fordult vissza.

- Köszönöm – motyogtam halkan.

- Nincs mit – legyintett, majd eltűnt a szobámból. Az igazság azonban az volt, hogy nagyon is van miért hálásnak lennem. Új életet fogok kezdeni, amiben nincs fájdalom, szenvedés, és önsajnálat, legfeljebb csak hiány. Valami mindig hiányozni fog az életemből, viszont talán egyszer még egy társat találhatok. Ki tudja? A lényeg, hogy kitartsak valahogy, még akkor is, hogyha nagyon nehéz. Bármi is történjék, legalább abban biztos lehetek, hogy Esme, Carlisle és Edward a családja részének tekint, én pedig nem élhetek vissza azzal a szeretettel, amit tőlük kapok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés