(Edward szemszöge)

„Who am I this time, where's my name?
I guess it crept away.

Now what do I do?
can I change my mind?
did I think things through?”

Nem hiszek bennük. Nem, nem és nem. Nem szabad, csak egy fantázia, veled van baj! Szellemek, szörnyetegek és más természetfeletti lények nem léteznek. Mégis valóságosak, ahogyan a vámpírok is. Annyi különbséggel, hogy e lények bennem élnek, csak egy szellem…

Talán keveset vadásztam mostanság, vagy az is lehet, hogy nagyon bezárkóztam, még a családom előtt is. Talán a levertség miatt képzelődök állandóan. Be akartam magamnak beszélni, amit még magam sem értettem. Hasogatott a fejem. De mégis hogyan? Ezt az érzést is régen éreztem. Ahogyan mindent mást.

Észre sem vettem, mikor beléptem a szobám ajtaján. Esküdni mertem volna, hogy mikor oda fordítottam a fejem, még nem állt ott senki sem. Mégis miután feldúltan bevágtam az ajtót magam mögött, addigra ott volt. Ott állt és kíváncsi, nagy, barna szemeit az enyémbe fúrta. Annyira valóságos volt… de nem ez a lényege a szellemnek? Hogy elhitesse a gyöngébbik féllel, hogy minden valóság, miközben csak egyre jobban az őrület felé sodor… 

Igéző szemei voltak, valami olyan, amiről tudod, hogy magához vonzhat, még ha tudaton kívül is. Veszélyes, mégis varázslatosan igézőek.

Becsuktam egyszer, aztán kétszer, majd újra. Mégis ott állt, nem tűnt el, ahogy reméltem. Mély levegőt vettem, de csak nézett. Szája aprót rándult, majd egyre szélesebbre húzódott.

-          Még mindig nem hiszed el, igaz? – kérdezte óvatosan, mintha bármelyik percben kitörne belőle a nevetés. Tréfásnak találta a dolgot, én viszont cseppet sem.

-          Nem, nem, nem! Fárassz mást, ha kérhetlek. – a kanapémhoz kullogtam és ledobtam magam rá.

-          Figyelj, én most komolyan társalogni próbálok. Kezdjük elölről az egészet. – behunytam a szemem és próbáltam nem rá figyelni, de aztán mégis felültem és kíváncsian ránéztem.

-          Rendben. Hogy hívnak? – kérdeztem tőle, mire nyitotta is a száját, de aztán azon hang nem jött ki. Mégis csak igazam lesz…

-          Na, látod? Nincs neved, mert te nem is létezel. Ez az én szobám, az én házam, itt lakok… - folytatni akartam még, de aztán nem bírtam.

Haragosan rám pillantott, közelebb lépett hozzám, és még a vér is megfagyott az ereimben, ahogy rám nézett, mármint képletesen értve. Azt hittem, hogy ott helyben felfal a szemeivel… kezét felemelte, majd a mellkasomat kezdte el bökdösni. Csiklandozott, ahogy végig szántott rajtam, vagyis bennem… az egész tiszta abszurd.  Egy pillanatra ő is – ahogy én is – megrökönyödve figyelte, majd aprót rázott a fején és újra haragosan pillantott rám.

-          Na, ide figyelj! Van nevem, csak nem tudom, hogy mi…

-          Csak azt ne mond, h…

-          De igen mondom, elfelejtettem. És ez tényleg az én házam, tudom, hogy itt laktam. Én… nem értem ezt az egészet. – beletúrt a hajába és fel-alá kezdett járkálni.

-          Ahogy én, sem és most ha megbocsájtasz… - leültem a kanapéra, kezeimet a tarkómra, lábaimat keresztbetéve próbáltam nem tudomást szerezni idegesítően idegen látogatómról. Még pár percig hallgattam, ahogy képtelennél képtelenebb szavak hagyják el a száját, aztán újra csend volt. Viszont még akkor sem mertem kinyitni a szemem…

***

A hét rettentő gyorsan eltelt, szinte észre sem vettem, ahogy egybefolytak a napok.

Még most sem éreztem magam olyan jól, hogy iskolába menjek, így legtöbbnyire inkább csak a szobámban gubbasztottam, vagy vadásztam.  A titokzatos szellem azóta egyre többször jelent meg, olyankor is, mikor a többiek itthon voltak.

Épp lent ültünk a nappaliban - egy amolyan családi estét tartottunk - és beszélgettünk. Carlisle arról mesélt, hogy lassan áthozatja forksi betegét, már csak a papírok hiányoznak. Felettébb érdekes eset lehet, ha még apám gondolatait is így lekötötte.

-          Miről van szó? Lemaradtam az elején. – jelent meg Ő épp a fotel karfáján, amin ülök. Majdnem frászt kaptam tőle, és már csak ettől is teljesen meglepődtem.

-          Fiam minden rendben van? Olyan furán néztél az előbb. – kérdezte anyám. Olyan jótét lélek mindig mindenkiért aggódik, pedig tudja, hogy semmi bajunk sem eshet.

-          Semmi csak kicsit elbambultam. Kérlek, folytasd apa. – fordultam Carlisle-hoz, mit sem véve a „van nevem, csak elfelejtettem” lányról.

-          Jó, de ha már ő nem kezdi újra, attól még te nyugodtan elmondhatod, hogy mi a történet eleje, olyan kíváncsi vagyok. Mind olyan áhítattal figyelitek őt. Hogy is mondtad, az apád? Egy kicsit fiatalnak tűnik, egy ilyen idős gyerekhez, meg persze nem is hasonlítotok. Kivéve, hogy sápadt az arcotok, és a szemetek színe is egyforma… – és csak mondta és mondta be nem állt a szája egész végig míg Carlisle beszélt.

-          Nos, Edward mi a véleményed? – fordult felém apám.

-          Igaz… - Áhá, szóval Edwardnak hívnak. De ez a név egy kicsit régimódi nem? Jó értem attól még lehet ez a neved. – hát még egy mondatot sem tudok befejezni anélkül, hogy bele nem szólna?  A többiek csak értetlenül bámultak rám ezalatt a pár másodperc alatt, amíg a titokzatos idegen a fülembe csicsergett. De mért csak én látom? Pedig most itt vannak a többiek is. „Edward mi ez a túlzott kíváncsiság és most már döbbenet?” Jött a kérdés Jaspertől de igazából nem én éreztem ezt tehát akkor Ő volt. Az Ő érzéseit érezné? Ezt nem hiszem el. Egy szellem tud érezni? Bármilyen érzelmet? Miféle játék ez? -… gazán érdekes, szerintem ez egy kiváló ötlet. Tedd, ahogy a legjobb belátásod szerint gondolod.

-          Edward minden rendben veled? – most már hangosan is kimondta a gondolatban feltett kérdését bátyám.

-          Persze, mi bajom lenne? – néztem rá értetlenül.

-          Én tudnék sorolni párat. Például elég udvariatlan tudsz lenni, főleg velem. Aztán ott van, hogy az ÉN szobámban tengeted a napjaid és még sorolhatnám igazán, de az nem lenne egy nőhöz illendő.  – majd fogta magát és elkezdett sétálgatni körülöttünk.

-          Csak mert olyan megmagyarázhatatlanok az érzéseid mostanában, meg persze most is és olyan mintha fáziskésésben lennél. Most is egyszerre vagy öt féle érzést érzek, de ezek fele olyan, mintha nem is te éreznéd, pedig felőled jönnek. – ilyen hosszú monológot nagyon ritkán mondd Jasper, ezzel meglepve mindenkit.

-          Milyen furcsa, hogy szinte mindent úgy hagytatok. Ezek még anyám vázái voltak itt – mutatott az ablak előtti vázákra a földön – ez meg anyám egyik kedvenc festménye. De rá nem emlékszem. – szomorodott el – Edward mondd, miért nem emlékszem rá és egyáltalán semmi másra sem? – hirtelen mellettem termett. Most olyan, mint egy ártatlan kisgyerek, aki segítségre szorul és ezt mind tőlem várja el. – Ja, és várjunk csak! – egyenesedett ki és csípőre tette a kezét. – Mi az, hogy vagy őt féle érzelmet érzek felőled? Heh? – vonta fel kecses ívbe a szemöldökét.

-          Nem tudom, hidd el én is ezt szeretném. – mondtam ki hangosan is, amit csak gondoltam, ezzel magamra vonva hat kíváncsi szempárt. Hát ezt jól elbaltáztam.

-          Mit nem tudsz öcsi? Mi meg sem szólaltunk. Nem tán van egy képzelt barátod? Vagy talán barátnő? – húzogatta a szemöldökét és még hozzá az a kaján vigyor is megjelent a képén. – Na és hogy hívják??

-          Te, ennek a nagy macinak mi baja vagy? Mi ez a képzelt barátnő? Tán megbolondultál? Te meg ne vigyorogj úgy, mint nyúl a birsalmára. – mutatott Emmettre – Nem hallod? Hozzád beszélek! – közelebb ment hozzá és a szeme előtt legyezett a kezével de Emmett meg sem látta. Elég vicces volt, ahogy próbálja magára vonni Emmett figyelmét. – Nem igaz hogy nem látsz, itt vagyok előtted!  - dühöngött, de még így is olyan édes volt. Uram isten – kaptam a számhoz – ezt most tényleg én mondtam? – miket nem gondolok. Emmett eközben tovább röhögött saját poénján, amiért Rose-tól kapott is egy nagy taslit ajándékba.

-          Héé, bébi ezt most miért kellett? Csak az öcskössel beszéltem. – látványosan bevágta a durcit.

-          Mert megérdemelted. – felelte felesége.

-          Edward miért nem látnak és hallanak, csak te? – termett hirtelen előttem.

-          „Fiam ugye ő az? Most is itt van köztünk?”- kérdezte apám gondolatban. Erre csak bólintottam, mert ha megint hangosan válaszolnék, akkor újra olyan értetlen arcot vágna mindenki. – „Mit akar? Mondott valamit?” – erre csak a fejemet ráztam.

-          Hát jó, ha már itt nem figyel rám senki én el is mentem. – majd elindult az ablak felé, de már nem ment át rajta mivel egyszerűen köddé vált.

-          Ha most megbocsájtotok, akkor felmennék a szobámba. – már indultam volna fel a lépcsőn mikor Emmett már megint nem bírta tartani a száját.

-          Aztán csak óvatosan a cicababával nem huncutkodni, amíg nem vagyok ott egy kamerával és jó pár fényképezővel. – majd egy olyan vigyort vett fel az arca, hogy mind a harminckét foga is kilátszott. Mintha meg sem hallottam volna, sétáltam felfelé a lépcsőn.

Gondolkoztam. Vajon most mit kéne tennem? Segítsek neki? Vagy valahogy űzzem el? De ahhoz kellene valamiféle segítség is… mondjuk pap? Ne azt inkább ne, mégis csak vámpírok vagyunk. Vagy esetleg a szellemirtók? – Normális vagy Edward? Szellemirtók nincsenek! – szólt rám egy hang a fejemben. Jó, jó akkor őket sem. Akkor marad az a változat, hogy megpróbálom egyedül. Majd ha nem sikerül, akkor tényleg szólok valakinek. Gondolatmenetemet apám halk, de számomra mégis jól hallható kopogása szakította félbe.

-          Fiam! Minden rendben? Most is itt van? – jött be Carlisle egy „szabad”után.

-          Nem most nincs. Mielőtt feljöttem volna eltűnt. Carlisle, én ezt nem értem. Miért pont én? - fogtam a fejemet.

-          Nem tudom, de mit mondott? Hogy hívják? Beszélgettetek egyáltalán? – ült le mellém a fekete bőrkanapémra.

-          Nem tudja kicsoda, nem emlékszik semmire még a nevére sem. De mondott valamit mikor lent voltunk a nappaliban. Hogy azok a vázák, tudod az ablak előtt, hogy azok az anyjáé voltak. Meg, hogy az a festmény a falon az meg az anyja kedvenc festménye volt. Ő sem érti, hogy miért csak én látom és hallom őt. Próbált Emmettel is kommunikálni elég vicces volt, mikor előtte hadonászott a kezeivel.

-          Ettől nem lettünk okosabbak. Addig is, gyere el velünk vadászni. A többiekkel egy hosszú vadászatot terveztünk a hétvégére. Kapcsolódj ki egy picit, talán az segít. – javasolta, de aztán a fejemmel nemet intettem.

-          Köszönöm, de menjetek csak. Azt hiszem, én itthon maradok.

-          Biztos vagy benne? – kérdezte.

-          Persze. – mosolyogtam. Némi habozás után, de felállt és elköszönt tőlem. Még hallottam, ahogy a többiek is felkiáltanak köszönésül, majd cipőjük halk puffanását a kinti természet puha földjén, ahogy távolodnak…

Nem vagyok normális! Idióta! Elment az eszem! Abnormális! – még egy ideig kerestem magamban a rám illő szavakat, de még ezen gondolkozás sem jött. A zuhany csapját még melegebbre állítottam, s hagytam, hogy lepörögjön rajtam. Néhány másodpercig éreztem a vízforró hatását, de aztán ugyanolyan langyos, majd hideg lett a víz. Csak áztattam magam. Lazultam. Kellett az efféle kikapcsolódás, mégis egy idő után még ezt is meguntam, mert észrevettem, hogy agyam újra és újra akörül a téma körül forog, mint mindig. Ő rajta. Ki ő? Csak egy képzelet, vagy tényleg igazi? Elég, majd kiderül később. Hiszen ezért hívtam fel azokat a szellemirtókat, nem? Hülye vagyok! Hiszen én nem is hiszek az ilyesmikben. Ha ezt látná majd Emmett… - kiszálltam a zuhanyzóból és a törölköző után nyúltam. A pára egyből felcsapódott a tükörre, s még a szagát is éreztem. Mintha fullasztana… A derekam köré csavartam a törülközőt, s sétáltam volna vissza a szobámba egy normális göncért… de csak sétáltam volna.

Időzítése megint teljesítmény felüli. Mindig olyankor jelenik meg, amikor a legkevésbé kellene. Élvezi? Tök ciki ez az egész. Először meglepődtem, majd idegesen a hajamba túrtam. Vagy talán a zavaromban?

-          Milyen volt a víz? – kérdezte, s végig nézett rajtam, majd alsó ajkát megnyalta a nyelvével. Nagyot nyeltem, s próbáltam nem azon gondolkozni, hogy miket lehet művelni azokkal a szép, veszélyes ajkakkal…

-          Kellemes. – nyeltem egy nagyot. – Mit keresel itt? Talán újabb ötlet, hogy hogyan vidd az őrületbe Edwardot? – kérdeztem tőle flegmán.

-          Bunkó. – mondta halkan. – Nem, én csak a segítségedet kérném. De talán lehet, hogy akad időm arra is, ha annyira szeretnéd. – megfordultam, de addigra már nem volt ott. Nagyot sóhajtottam, majd inkább felöltöztem. Lehetetlen helyzet…

Már elmúlt délután is, mikor a bizonyos szellemirtók megérkeztek. Először úgy gondoltam, hogy nem nyitom ki, hagyom az egészet, mert hülyeség. Mert az volt! Tudtam, mégis beengedtem őket. Hiszen ugyan mit veszthetek rajta?

Körbejártak mindent, az egész házat, jó alaposan. A szobámban hosszabban elidőztek, és már úgy voltam vele, hogy hagyom az egészet, s kirúgom őket az ablakon, mikor elővettek egy is vödröt. Felvontam a szemöldököm, s keresztbe tett kézzel dőltem neki az ajtófélfának. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak-e? Lassan, óvatosan a kis kanapéra helyezték, fejjel lefelé, majd csúsztatni kezdték a kanapé széléra, s az aljára egy kis fém lapot helyeztek, miközben az egyik az mondta:

-          Igen, megvan, Elkaptuk! – Még jobban felvontam a szemöldököm, miközben mellettem hangos nevetés ütötte meg a fülem.

-          Valóban? – kérdezte keresztbe font karokkal. – Nekik, vagy neked mentek el otthonról? – s újra nevetni kezdett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés