5. fejezet

Az új ”családtag”

(Alec szemszöge) 
 

Jane, egyszerűen tombolt, amikor meglátott belépni a kapun.

• Te meg hol a francba jártál megint? Mindenki csak rád vár! Nagyon furcsa vagy mostanában, és mi ez a nagy zenei rajongásod? – csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Az égnek emeltem a szememet, és elindultam a szobám felé. Megfogta a karomat és visszarántott.
• Most meg hová mész? – sziszegte, és tudtam mire készül. Kis mosoly jelent meg a szája szélén és ebből tudtam, hogy a képességét akarja használni rajtam. Nagyon ritkán csinált ilyet, úgyhogy most nagyon dühös lehetett. De mielőtt bármit is tehetett volna megelőztem és kiterjesztettem rá a ködömet. Ugyanis ez volt az én képességem. A bénító köd. Ha ezt kiterjesztem a vámpírokra, gyakorlatilag olyan mintha megvakultak volna. Ezért is vagyok olyan fontos Aronak. Én és Jane vagyunk, a csapatja gyöngyszemei.
• Alec, hagyd abba! – kiáltotta.
• Csak akkor, ha nem használod rajtam a képességedet – válaszoltam neki hűvösen.
• Jó, nem használom, csak vedd le rólam a ködöt – hisztizett. Nagyon rossz érzés lehet, ha nem látsz semmit sem.
• Ígérd meg! – folytattam.
• Megígérem! – szinte már visított. Lassan visszahúztam a ködöt és néztem Jane reakcióját. Dühösen fújtatott.
• Figyelmeztetlek, bármikor vissza tudom csinálni – szóltam előre, mert nagyon úgy nézett ki, mint aki mindjárt a falnak ken. Erre csak fújt még egyet és megragadta a karomat.
• Gyere! – morogta és a trónterem felé húzott. Ott kinyitotta az ajtót és szó szerint belökött rajta.
• Á, végre itt a mi kis vegetáriánusunk! – hallottam meg Aro hangját, aki az emelvényen állt és mellette pedig egy alacsony alakot pillantottam meg. Kirántottam a karomat Jane kezei közül, ugyanis még mindig azt szorongatta és félek olyan ideges most, hogy le is szedné azt.
• Alec, kedvesem! Hadd mutassam be neked Jennát. Az új családtagunkat – mondta ünnepélyesen és a kis alak felé intett. Az pedig felém fordult. Egy alacsony, ezüst szőke hajú lány volt. Mondható szépnek is, bár Stellához fel sem ért a szememben. Emlékszem mennyire megvetettem Edward Cullent, amikor idejött és halálért könyörgött, mert meghalt a szerelme, aki egy halandó volt. Nem tudtam felfogni, hogy szerethet egy halandó lányt, és hogy képes érte meghalni. És tessék. Most én ugyan ebben a cipőben járok. Én is egy halandót szeretek és bármire képes lennék érte. Gondolatmenetemet egy csilingelő hang szakította félbe.
• Szia, a nevem Jenna.  – nyújtott kezet, és úgy nézett rám, mintha most kapta volna meg élete legjobb karácsonyi ajándékát. Eléggé megrémisztett.
• Hello, én meg Alec vagyok – ráztam vele kezet, de hamar el is húztam. Bár ahogy láttam ő úgy tervezte tovább fogja a kezemet.
• Örvendek – mosolygott csábosan.
• Szóval, mostmár mehetek? – fordultam Aro felé.
• Na de Alec, mi lehet olyan sietős! Gondolom, Jenna örülne, ha megmutatnád neki a szobáját – mosolygott Aro, de én kiolvastam a szeméből a fenyegetést.
• Igen, nagyon örülnék – mondta Jenna, csillogó szemekkel. Komolyan ez a lány a frászt hozza rám.
• Okkéé – mondtam elnyújtottan és megforgattam a szememet. Jenna erre elmosolyodott, és ha jól láttam összenéztek Janenel. Valami készül itt, és én nem tudok róla –futott át az agyamon. Jenná-val az oldalamon kimentem az ajtón és elvezettem a szobájáig. Egész úton egy szót sem szóltam, de mindig olyan érzésem volt, hogy figyel engem. Ijesztő.
• Ez a te szobád – mutattam rá egy kis faajtóra a folyosó végén. Nehezen elfordította a szemét az arcomról, és ránézett a szobájára. Kinyitotta az ajtót és bement. Úgy láttam jobb, ha én most óvatosan lelépek, úgyhogy lassan elkezdtem hátrafelé araszolni, majd vámpírsebességgel elsuhantam a szobámba. Ott aztán bezártam az ajtót és amióta itt vagyok, most először, lefeküdtem az ágyra. Nem tudom miért raktak ágyat a szobákba, hiszen a vámpírok sosem alszanak, de most tényleg jól jött. Hanyatt feküdtem, és a plafont bámultam. Közben Stellán járt az eszem. Tudja, hogy mi vagyok, mégis velem van és szeret engem. Elég bátor csajszi az biztos.  De ha Aro és legfőképpen Jane tudomást szerez róla, akkor megölik, és én abba belehalok. Mostantól ő az életem. Hm…furcsa, egy évvel ezelőtt ha valaki azt mondja hogy egy halandó lányba szeretek bele, kiröhögöm és lehet még szét is szedtem volna darabokra, és most tessék. Tényleg szeretem Stellát. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra.  Visszaemlékeztem, milyen volt amikor megcsókoltam. Soha életemben nem éreztem még így. Felfoghatatlan érzés volt ott tartani a karomban, és érezni a teste melegét. Ekkor óriásit csattant az ajtóm. Akkorát hogy még én is megijedtem, pedig vámpír vagyok. Ijedtemben felugrottam az ágyról.
• Hogy lehetsz ekkora bunkó? – ordibált Jane. Felsóhajtottam és az égnek emeltem a szemet. Hát sehol sincs már nyugtom?
• Otthagyod, egyedül? Már megbocsáss, de ez nem úriemberhez való viselkedés - folytatta egy oktávval feljebb.
• Megmutattam neki a szobáját. Nem ez volt a dolgom? – kérdeztem unottan.
• Hogy te mekkora egy marha vagy! – fújtatott és hallottam, hogy sűrven átkozva engem  eltrappol. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg elment, kinyitottam az ajtót és kikukucskáltam. Tényleg nyoma sem volt. Fellélegeztem és elindultam kifelé. De valaki az utamba állt.
• Te meg hová settenkedsz? – kérdezte mosolyogva Jenna. Gondolatban felnyögtem. Miért pont vele kellett összefutnom. Megint olyan hülyén néz rám. A hideg kiráz tőle.
• Öhm… Csak ki a levegőre – magyaráztam. Felcsillant a szeme.
• Mehetnék én is veled?  Mutathatnál pár érdekes helyet – mondta reménykedve, és közelebb araszolt hozzám, úgy hogy a kezünk összeért.
• Azt hiszem majd máskor – húztam ki magamat és elhúztam mellette. Amikor kiértem a kapun, megálltam. Valami itt nem stimmel. Janet sosem érdekli senki sem. Akkor most miért kapta így fel a vizet. Valamire készül, és meg kell tudnom hogy mire. Megkerültem az óratornyot és a hátsó ajtón át mentem be, hogy még véletlenül se fussak össze Jennával. Egyenesen Jane szobája felé vettem az irányt. Meg kell tudnom mi folyik itt. Az ajtó előtt megtorpantam. Beszélgetés foszlányok ütötték meg a fülemet.
• Annyira csökönyös és bunkó, hogy nem ismerek rá – háborgott Jane. Valahogy sejtettem kiről lehet szó. Hát persze hogy rólam.
• Hagyd már Jane! Idő kell neki. Az idő mindig segít. Majd feloldódik – ez pedig Demetri volt. Mostanság sokat van Janel. De vajon mi a francról beszélnek?
• Azért kértem Arot, hogy fogadja be Jennát, hogy hátha Alecnek megtetszik és Jenna majd visszatéríti az emberi vérre. Amióta állati véren él, nagyon fura - szóval erről van szó. Nem tudják elviselni, hogy megváltoztam és nem vagyok gyilkos. Rettentő dühös lettem. Összeszorítottam az öklömet.
• Tudom Jane, tudom – sóhajtott Dem is.
• Vissza akarom kapni a régi bátyámat – sziszegte Jane. Mindig csak dühös tudott lenni, de ha nem volt az, akkor talán még rosszabb volt.
• Nem tudom, hogy valaha is a régi lesz e – mondta Demetri. Nekem elég volt ennyit hallanom. Elhúztam onnan, ki az ajtón, el messze az óratoronytól, be az erdőbe. A dühömet vadászatban éltem ki. Két szarvas és egy medve után nyugodtabbnak éreztem magamat. Tisztán tudtam gondolkodni. Vissza kell mennem és úgy tenni mintha nem hallottam volna semmit sem. Folytatni a szerepjátékot, hiszen nincs más választásom. De közben van valaki, aki erőt ad ehhez az őrülethez. Valaki, aki miatt el tudom viselni ezt. És ez a valaki az Stella. Így ezzel a gondolattal mentem vissza. Persze, miért is ne lettek volna a kapuban, amikor visszamentem. Demetri és Felix álltak ott.
• Héj haver, láttad már az új csajt? – emelgette a szemöldökét Felix.  – Igazi kis bombázó.
• Akkor miért nem hajtasz rá? – kérdeztem hidegen és elmentem mellettük.
• Mert te jössz be neki – kiáltott utánam, de én nem foglalkoztam vele. Az előcsarnokban ott volt az új recepciós Stacy. Az előzővel Gianna-val történt egy kis baleset. Felix nem tudott uralkodni magán és hát… rossz vége lett.
• Hello, Stacy – köszöntem rá. Kicsit megugrott.
• Szia, Alec. – köszönt és elpirult. Mindig ez történik, ha a közelében vagyok. Vagy ha bármelyikünk a közelében van.
• Megtennél nekem egy szívességet? – kérdeztem és felvettem a legszebb mosolyomat. Bevált. A szíve őrült tempóban kezdett verni. Igaz, ritkán látni engem mosolyogni.
• Persze, bármit – makogta.
• Megmondanád Jane-nek, ha erre jár, hogy elmentem vadászni? – kérdeztem lágy hangon.
• Ho… hogyne – dadogta.
• Köszönöm – mondtam és ismét a kijárat felé vettem az irányt.  Útközben ledobtam magamról azt a hülye flancos egyenruhát. Már elegem volt abból, hogy mindig csak köpeny és egyenruha. Mint valami szerzetes, komolyan. Mivel olyan hajnali három körül lehetett, így még nem kelt fel a nap. Gyorsan elmehetek Stellához. De muszáj volt valami ürügyet kitalálnom és a vadászat pont megfelelő volt. Jó gyorsan elszaladt az idő – elmélkedtem, miközben a város másik vége felé futottam.

(Stella szemszöge) 
 

A szobámban ülök, és a plafont bámulom. Tudom nem nagy időtöltés, de nem tudok aludni. Pedig én megpróbáltam, nem is egyszer, de valahogy sehogy sem sikerült. Anya már fél kilenckor bevágta a szunyát. De érthető is hiszen mostanság sokat dolgozik. Amikor Alec elment, még sokáig álltam ott és néztem magam elé. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a csókot. És az agyam egyik része azon gondolkodott, mi lett volna, ha nem zavarnak meg minket. De ezt a gondolatot mindig kiűztem a fejemből, hiszen Alec egy vámpír. És gondolom ez nem lehetséges… vagy igen? Ki tudja. Átfordultam a másik oldalamra és megpróbáltam aludni, ugyanis hajnali három volt, és én még nem is aludtam. Egyre nehezebb lett a szemhéjam. Még kómásan érzékeltem egy hűvös fuvallatot, de már annyira elnyelt az álmok világa, hogy nem volt erőm kinyitni a szememet és megnézni, hogy mi volt az. Álmomban ismét egy erdőben jártam, csak most teljesen egyedül bolyongtam. Kerestem a kiutat, de mindenhol csak feketeség honolt. Valami figyelt engem a bokrok közül. Éreztem. Gyorsabban szedtem a lábaimat, de megbotlottam egy kidőlt fa ágában és a földre estem. A hátam mögött hallottam egy ág reccsenését, és ezt egy hang is követte.

- Jobban tetted volna, ha a közelébe sem mész! – sziszegte dühösen a hang, és kilépett a fák közül. Egy alacsony alakot láttam, de az arcát homály fedte.

- Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél – szólaltam meg félelemtől remegő  hangon.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek! Ne add itt az ártatlant! Miattad változott meg… - szinte már ordított. – De semmi baj –folytatta mézes mázosan – Ennek mostmár vége! – fejezte be a beszédet és rám is ugrott volna, de Alec elém ugrott. Nem tudtam honnan került oda, de örültem neki.

- Nem nyúlhatsz hozzá!  – morgott az előtte álló személyre. Mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna egy óriási szürke farkas, vagy medve vagy… mit tudom én mi, rávetette magát Alecre. Arra ébredtem fel, hogy torkom szakadtából sikítozom, és két hűvös kar fonódik körém.

- Csss, nyugodj meg! Csak álmodtad – nyugtatott egy dallamos lágy hang.  Ránéztem.

- Istenem, Alec! –  borultam a nyakába zokogva.

- Stella, mi van veled? Megrémítesz – hallottam aggodalomtól csengő hangját. Tényleg itt volt, és egy karcolás sem volt rajta. Jól van.

- Semmi bajom, csak rosszat álmodtam – szipogtam bele fekete ingébe. Észrevettem, hogy nincs rajta se a köpeny se az a hülye egyenruhaszerű izé.

- Héj, meguntad a díszhuszár  öltözékedet? – böktem fekete ingére. Elvigyorodott de az aggodalom még mindig ott égett aranyszínű szemében.

- Ja, elegem lett belőle – mosolygott le rám.

- Amúgy hogy hogy itt vagy? Nem mintha nem örülnék neked, mert nem is tudod hogy mennyire örülök, csak nem értem. Azt hittem a hugod életfogytiglanra ítél –  nevettem el magamat.

- Hát, nem sokat tud tenni ellene, hogy eljöjjek. Amúgyis azt hiszi, vadászaton vagyok – vonta meg a vállát.

- Olyan jó hogy itt vagy – bújtam szorosan hozzá. Átölelt hideg karjaival.

- Örülök, hogy itt vagyok veled – suttogta a fülembe. Hozzásimultam márványsima mellkasához, és belélegeztem mámorítóan édeskés illatát. A karjai között hamar elnyomott az álom. 
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés