Amikor végre sikerült kinyitnom a szemem, a fájdalom megint visszatért, és én legszívesebben ordítottam volna. Lehet, hogy meg is tettem, mert hirtelen több arc is megjelent a fejem fölött, az első, amit tisztán ki tudtam venni, az Evan zöld szeme volt.

- Evan – mormoltam kiszáradt ajkakkal. – Fáj!
- Nyugi kislány, itt vagyunk, és mindent megteszünk, hogy jobb legyen – felelte ő gyengéd hangon, de ekkor valami halk morajlást hallottam. Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam őt, aranyszín szemei drágakőként ragyogtak, és tele voltak bűntudattal.
- Menj el… - sírtam fel, a fájdalom felerősödött, és éreztem, hogy a torkom kiszárad, majd meleg folyadék kúszik fel rajta.
A bordáim sajogtak, én mégis felültem, és kiadtam magamból, de majdnem elájultam, amikor megláttam, hogy a fehér lepedő teljesen átázik, méghozzá, piros folyadékkal. Vérrel, az én vérem ez vajon? Nem bírtam magam tartani, ezért visszadőltem a párnára, és zokogtam. Féltem, rettegtem, és nem akartam, hogy Emmett itt legyen.
- Lizzy – Edward mindig kellemes hangja csendült fel közvetlenül a fülem mellett. – Mit szeretnél? – kérdezte olyan halkan, hogy magam is alig hallottam.
- Nem akart engem, most sem kell, hogy itt legyen – suttogtam sírva, a hangom folyamatosan elakadt, s éreztem, a vér kellemetlen, kesernyés ízét a számban.
- Lizzy, kérlek, ne tedd ezt velem – szólalt meg Emmett könyörgő hangon, mire én hangosan felzokogtam, mondott még valamit, de nem hallottam.
- Nem akarlak látni – kiáltottam sírós hangon, és összepréseltem a számat. Halk morajlást halottam, és eszméletlen gyors beszédet, majd egy ajtócsapódást.

A szemem még mindig csukva volt, amikor megéreztem a homlokomon egy hideg kezet. Kinyitottam a szemem, és felpislogtam a dokira, aki aggódó arccal nézett le rám.

- Csak annyit kérek, hogy hadd segítsek – mondta nyugodt hangon. – Elvégre a lányom vagy, ha te nem is így gondolod, nem karom, hogy meghalj. – fejezte be halványan mosolyogva, mire én csak bólintani tudtam, mert éreztem, ha kinyitom a szám, abból semmi jó nem jön ki. Szó szerint, nem.
Csendesen szinte mozdulatlanul feküdtem, míg Carlisle megvizsgál, majd elfordul tőlem, és megint csak a számomra érthetetlen gyorsasággal beszélni kezd, közben pedig egy pillanatra sem engedi el a kezem. A testi fájdalom egy kicsit alább hagy ugyan a hideg érintés hatására, de a lelki sérelmek, még mindig nyomják a szívemet. Miért van itt, miért nem hagyta, hogy egyszerűen, csak meghaljak? Mit akar még tőlem? Hát nem kínzott eleget? Megint csak halk morgásra lettem figyelmes, de most mintha távolibb lenne. Evan arca jelent meg a fejem fölött, ami egy kicsit megnyugtatott. A szép zöld szemébe nézve, észreveszem a fájdalmat, és a bűnbánást, megszólalni nem merek, de a szabad kezemmel felé nyúltam, ő azonnal meleg kezei közé veszi az enyémet, és az arcához érinti. Mennyire más az ő, és a doki érintése. A két világ közt vagyok, és sehogy sem tudok szabadulni, de talán nem is akarok.
- Lizzy, kérlek, figyelj rám – fordult felém végre Carlisle. A szemei teljesen feketék voltak, de nem olyan éhes feketék. Éreztem, hogy aggódik valami miatt.
- Valami baj van doki? – kérdeztem reszelős hangon. – Ugye nem a babával van a baj? – rémültem meg.
- Egyszerűen nem tudom, hogy most mi legyen – vallotta be végül, a hangja teljesen elveszett volt, és a rettegés színtisztán kihallatszott belőle. – Nem érzem a babád, olyan, mintha egy fémplacentában lenne.
- Nem értem – ráztam meg a fejem, bár ne tettem volna, megint elöntött a fájdalom, a baba rúgott egyet, majd újabb reccsenést halottam. Vérfagyasztó sikoly hagyta el a számat, majd azt hiszem, hogy elájultam.
A fájdalom, most már tényleg elviselhetetlen volt, és tudtam, hogy nem élhetem túl, utolsó megmaradt erőmmel csak annyit tudtam kipréselni magamból, hogy mentsék meg a babát. Majd engedtem, hogy a halál, vagy bármi, ami annyira meg akar kaparintani, körém zárja a karmait, elragadva magával…



(Emmett szemszöge)

- Mond már, mi a baj? – kiabáltam kikelve magamból. – A fenébe is Pam, mi történt, Lizzy jól van ugye?
- Emmett, Lizzyt elrabolták, és nem tudom, hogy hol lehet – szólalt meg végül Pam, olyan volt, mintha zokogna.
- Mi történt? – kérdezte Bella, ő volt, aki először oda ért mellém. Kezét a karomra tette, és maga felé fordítva nézett a szemeimbe.
- Alice otthon van? – hallottam meg Levy hangját a telefon túloldalán.
- Igen, itt van – feleltem még mindig az utolsó mondat hatása alatt. Elrabolták, és nem tudják, hogy hol van. Istenem, mi tévő legyek?
- Add oda neki, kérlek – hallottam meg apám hangját, és akkor jöttem rá, hogy görcsösen szorítottam a telefont, ami recsegve akar szétesni a kezemben.
Átnyújtottam a húgomnak a készüléket, és feszültem figyeltem Alice minden szavát. Annyira akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek, hogy Lizzy végre a karomba legyen, és újra érezhessem azt a csodás illatát. Annyira vágytam arra, hogy az elmúlt pár hónapot eltöröljem az életünkből, és megint minden a régi legyen. Nem akartam, hogy életem szerelme szenvedjen, azt pedig főleg nem, hogy miattam. De megtörtént, és én nem tudok mit tenni, ha most megmenekül, minden erőmön azon leszek, hogy valahogy megbékítsem. Tudom, hogy már késő, hogy meg nem történtté tegyek pár dolgot, de az időm végtelen, és nem akarom ugyan, de szerintem Lizzy ideje is az lesz. Alice letette a telefont és felénk fordult, nem figyeltem, a fenébe, mit mondott?
- Utazunk – jelentette ki komolyan.
- Mi az úti cél? – érdeklődött Bella lelkesen.
- Alaszka – szólalt meg Edward Alice helyett. – Nem gondoltam volna, hogy ott van, és mégis – gondolkodott el az öcsém.
- Akkor spuri – mondtam, és már futásnak is eredtem. Ha jól saccolom, akkor körülbelül öt óra múlva odaérünk.
- És a ruhák? – kiáltotta, mire én visszakiabáltam.
- Majd veszel ott, hugi.
Az út, valóban csak pár óráig tartott, észre sem vettem, hogy jóformán a fél kontinensen végigfutottunk. A szemem előtt csak Lizzy lebegett, és az, hogy talán ennyi idő után viszontláthatom őt. Alaszkába érve Alice volt a kalauz, az ő látomása segített eljutni ahhoz a külvárosinak mondható, kisebb palotához. Nem hiszem el, hogy Lizzy egy ilyen puccos kégliben képes volt élni. Hiszen sokszor a mi házunk is túl proccosnak hatott neki. Kicsapódik a díszes bejárati ajtó, és Pam lép ki rajta, azonnal a nyakamba veti magát, az egész testét rázza az eddig visszafojtott sírás. Átölelem, és próbálom vigasztalni, de közben bosszús is vagyok, amiért nem tudtak rendesen vigyázni a szerelmemre. Levy, és Evan is kijöttek már, Pam pedig már nyugodtabban fordult a család többi tagjához, de remegő hangon ugyanazt kántálja.
- Sajnálom, annyira sajnálom – mondja bűnbánó hangon.
- Evan – fordulok a felé a nyikhaj felé. – Nem tudod, hogy hol lehet?
- Nem – hajtja le ő a fejét. – Dominic beszélni akart vele, és utána eltűnt, de van egy sejtésem.
- Ki az a Dominic? – kérdezte Bella, és Esme egyszerre.
- Menjünk be a házba – javasolja Levy, és mindenki bevonul a hatalmas villába.
- Vityilló, gazdagoknak – dörmögtem az orrom alatt, mire Evan felém kapja a fejét, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. Kérdőn nézek rá, de ő csak megrázza a fejét.
- El sem hiszem, hogy ennyire hasonlítotok – mondta végül, és a nappaliba kalauzolt minket. Nem értettem ugyan, hogy kire kéne hasonlítanom, de ráhagytam, most nem ez a legfontosabb.
Leültünk a kanapéra, és Evan elkezdett beszélni, valami tanácsról, meg a hallhatatlan erőkről, és még valami olyasmi is volt benne, amit egyrészt nem értettem, és másrészt annyira nem érdekelt, hogy megfejtsem. Körbenéztem a nappaliban, ami ízlésesen volt berendezve, mégis olyan volt, mint egy múzeum. Vajon Lizzy, hogy érezte itt magát? Ekkor megéreztem azt az illatot, amire már oly rég vártam, feltűnés nélkül felálltam, és követni kezdtem. Végigsétáltam a számomra megint csak túl giccses folyosón, és megálltam egy tömörfa ajtó alatt, ahol felerősödött az illat. Haboztam ugyan pár pillanatig, de aztán benyitottam, azt hiszem, hogy még Forksban is hallották az állam koppanását. Az ajtó mögött Lizzy Forksi szobájának pontos mása volt. Beléptem, de egyszerre meg is torpantam, mivel azaz édes vanília illat elemi erővel csapta meg az orrom, és ködösítette be az elmém. Haragos morgás hagyta el a torkom, amikor rájöttem, hogy tétlenül állok szerelmem szobájában ahelyett, hogy minden követ megmozgatnék, csakhogy megtaláljam őt. Már indultam volna vissza a nappaliba, amikor a szemem megakadt az ágyán, pontosabban a hatalmas plüssmacin. Hát nem dobta ki? Odaléptem, és magamhoz szorítottam a plüssállatot. Az illata annyira intenzív volt, hogy a méreg azonnal termelődni kezdett a számban, de visszanyeltem, és letéve az állatot visszasiettem a nappaliba, ahol már mindenki talpon volt. Oké, Emmett, már megint lemaradtál a javáról, de nem is igazán érdekelt. Edward lépett elém, és mosolyogva nézett rám, kiolvashatta a fejemből, hogy éppen merre jártam. Én visszamosolyogtam rá, majd megrántottam a vállam.
- Tudom, hogy ez most nagyon nem a legjobb kérdés – kezdte komolyan -, de hogy lehet elpusztítani egy hallhatatlant? – kérdezte végül apám.
- Nos – Evan nagyon megfontolta, hogy egyáltalán válaszoljon e, de végignézett a családomon. Mindegyikük arcán a mérhetetlen aggódást vélte felfedezni, tehát folytatta -, egy halhatatlan csak egyképpen lehet megölni.
- Mi az-az egy mód? – kérdeztem én.
- A szívünkbe egy tör – felelte végül mosolyogva. Milyen nevetségesen banális megoldás. Elnevettem magam, mire ő is elmosolyodott. – Tudom, nevetséges, de ki gondolná, hogy a számotokra kitalált, nevetséges megoldás, a mi halálunkat okozza. Persze nem ilyen egyszerű, hogy letöröd a szék lábát, és a szívembe döföd, semmi Buffy, meg ilyenek – vigyorodott el. – A karót bele kell mártani az Ambróziába, csak az képes minket teljesen elpusztítani.
- De az tart életben, nem? – kérdezte Pam, olyan tipikus szőke fejet vágott.
- Igen, életben tart minket, de meg is tud ölni, ha a fával keveredve, közvetlenül hatol a szervezetünkbe.
- Akkor már csak azt kell megtudnunk, hogy hol tartja fogva Lizzyt, az a Dominic – mondtam határozottan.
- Azt hiszem, hogy én sejtem, hogy merre van, de… - kezdte Evan, de hirtelen megdermedt, a szemei üvegesek lettek.
- Evan, Evan – lépett elé Pam, de nem reagált, mintha transzba esett volna.
- Bella – állt Edward a felesége mellé -, lökd ki a pajzsod – utasította azonnal, mire ő behunyta a szemét, rá pár pillanatra éreztem a láthatatlan védelmet, amint Bella mentális pajzsa körém tekeredik.
- Nem, nem, nem – kiáltott fel Evan, mikor már ő is bent volt, majd rettegve pillantott körbe. – Mi történt? – kérdezte remegve, majd a húgomra nézett, aki még mindig csukott szemmel állt. – Ja, igen, a képességed.
- Veled, mi történt? – kérdezte Alice. – Olyan voltál, mint egy zombi.

Megint, egy érdekes, kis esti mese következett, ami ezt a Domini képességét mutatta be. Annyira érdekes volt, mint egy vakbélműtét. Egyre türelmetlenebb lettem. Minek ez a sok duma? Miután Evan valami raktárépületet kezdett mondogatni, becsatlakoztam a társalgásba, és azonnal kérdeztem is.

- Merre van az a raktárépület?
- Északra, vagy hetven mérföldre innen – felelte ő azonnal. – De nem hiszem, hogy Dominic olyan ostoba, hogy pont oda vigye Lizzyt.
- Várjatok – kiáltott fel Alice, mire mindenki szó szerint szoborrá vált, őt figyeltük. – Egy szépen berendezett szoba, egy kanapé, Lizzy, szenved, fáj neki, és egy fekete hajú férfi, akit már láttam, és… - sorolta leállíthatatlanul.
- Ez a raktárbeli szobák egyikének a pontos mása – vágott a szavába Evan.
- Akkor mire várunk még? – kérdeztem mérgesen, és már meg is indultam a kijárat felé, tudtam, hogy a többiek úgy is követnek majd.
- Bella, egy percre, se ereszd le a pajzsod – szólalt meg Pam. – Csak szólj, és segítek.
- Rendben – felelte ő, majd kiérve futásnak eredtünk.
Evant követve, alig pár perc alatt ott voltunk egy lerobbant épület előtt. Tud futni ez a kis ficsúr, az biztos – ismertem el magamban.
- Ez az? – kérdezte Alice hitetlenkedve.
- Majd nézd meg belülről – vigyorodott el Evan, majd az ajtóhoz lépett, és bedugta a kezét egészen csuklóig, egy, a falban lévő nyílásba, mire az ajtó kinyílt.
Beléptünk rajta, és valóban meglepődve néztünk körül. Ki gondolta volna, hogy ennyire más bent. Majdnem olyan giccses, mint Evan házában, de valamennyire megnyerő, viszont a múzeumfeeling itt is megvan. Azonnal Lizzy illatát kezdtem el keresni, de nem jártam sikerrel. Ránéztem a családomra, akik szemlátomást ugyanazt tették. De ők sem éreztek semmit.

- Nincs itt – állapítottam meg komoran, mire Evan előre lódult.
- Még nem biztos – jelentette ki magabiztosan. Végigmentünk egy végeláthatatlan folyosón, majd megálltunk egy teljesen hétköznapi ajtó előtt.
- Hamarosan már az enyém leszel, és az a… a korcs pedig halott lesz – hallottunk meg egy mély férfihangot az ajtó másik feléről.

Egy határozott mozdulattal betörtem az ajtót. Az első, akit megpillantottam az Lizzy volt, amint a kanapén fekszik, és a sírástól maszatos arccal néz körbe. Előtte pedig egy sötéthajú férfi állt, aki azonnal menekülőre fogta, amint meglátott minket. A bátyáim azonnal elkapták, én pedig Lizzyhez siettem. A karjaimba vettem, és erősen magamhoz szorítottam. Ő felnézett rám azokkal a gyönyörű barna szemeivel, majd megszólalt, hangja ugyanolyan érdes, és csodálatos volt, mint amilyenre emlékeztem.

- Emmett – suttogta, majd a szavába vágva, a nevét kezdtem el kántálni, de ő kicsit elhúzódott tőlem. – Te mit keresel itt? – kérdezte a sírástól remegő hangon. – Nem akartál minket, menj el – zokogta keservesen, majd elájulhatott, mert élettelenül rogyott össze a kezemben.
- Emmett, segíts – kiáltott oda nekem Edward, mire én átadtam a hátam mögött álló Bellának Lizzyt, majd csatlakoztam a fivéreimhez.
- Te lennél az a Dominic? – kérdeztem, miközben elé álltam. Edward, és Jasper kétoldalt lefogták, így nyugodt szívvel beverhettem neki egyet, amitől eleredt az orra vére. Az illata borzalmas volt, fintorogva léptem hátrébb pár lépést, beleütközve egy székbe.
- Ti mocskos vérszívók, megkeserülitek, hogy ellenem szegültetek – ordította teli torokból. – Georg, Max, Kevin, Paul segítsetek – kiáltotta végül, mire két férfi, és egy alig tizenöt éves fiú jelentek meg az ajtóban.
- Fiúk, ne – állt eléjük Evan. – Tudjátok, hogy mit akart?
- Nem, de azt tudjuk, hogy ti mit akartok – jelentette ki a legidősebbnek tűnő pasi, habár mind fiatalnak tűntek. – Menj az utunkból, nem akarunk bántani – szólt rá mérgesen Evanre, és a szemei hirtelen élénksárgák lettek. Evan egy pillanatra lefagyott, majd határozott léptekkel megindult a férfi felé, és a vállára tette a kezét.
- Érted már, Paul? – kérdezte alig pár másodperc elteltével, mikor a férfinek újra barna volt a szeme. A többiek felé fordult, mintha mondani akarna valamit, de nem szólalt meg.
- Dominic, megérdemled a sorsod – nézett rá a tajtékzó férfi. – Mi csak megfigyelünk, de te gyilkolni akartál – mondta végül, majd elment a többiekkel együtt.
- Ezt megbánjátok – kiáltott utánuk. – Mind meghaltok - az ő szemei is sárgák voltak.
- Bella - kiáltotta Edward figyelmeztetően. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha teljesen megvakultam volna, az agyam eltompult, és az egyensúlyomat is elvesztettem, és seggre huppantam. De ez éppen hogy csak egy pillanatig tartott, kitisztult a fejem, és a futásnak eredt Dominic után vetettem magam. Edward és Jasper azonnal mellettem termett, hogy újra lefogják. Én pedig felkaptam a közelembe eső széket, és lazán letörtem az egyik lábát.
- Tiszta Buffy – vigyorodtam el, majd Carlisle, és Evan felé fordultam. – Na, hol az-az Ambrózia?
- Nem, nem tehetitek ezt velem – tiltakozott Dominic. Érződött a hangján a félelem. Késő bánat hapsikám.
- A könyvespolc mögött kell, hogy legyen egy széf – kezdte Evan, és az említett polchoz lépett, majd elkezdte elmozdítani a könyveket.
- Ugyan már – mordultam fel türelmetlenül, a botot Levy kezébe dobtam, majd Evan mellé lépve megragadtam a könyvespolcot, és kiszabtam a falból. – Gyorsabb nem? – kérdeztem végül, amikor már a széf ajtaja is nyitva volt.
- Ambrózia koncentrátum – mondta Evan, és kiemelt egy fiolát, majd a Levy kezében lévő fadarabért nyúlt. – Egy cseppje is halálos – mondta, mielőtt az egészet rá nem borította a karóra.
- Majd én – mondtam gyorsan, és kivettem Evan kezéből, majd egy határozott mozdulattal egyenesen Dominic szívébe döftem a fakarót.
- Ne… - csak erre futott neki, majd szép lassan elhalt a halálsikolya, és a szemünk előtt vált porrá.
Megint csak Lizzyhez siettem, és a karjaimba véve futni kezdtem vele. Vissza a házhoz, csak hogy biztonságba legyen. Míg futottam, ő kinyitotta a szemét, és az enyémbe nézett, mintha boldog lenne. Beértünk a házba, és azonnal a szobájába vittem, majd az ágyra fektettem. Hamarosan a csalásom és Evan is megérkezett.
- Ez az illat – szólalt meg apám, mire én megpróbáltam nem, csak Lizzy felséges illatára koncentrálni.
- Olyan, kórházi – mondta végül Bella, mire Carlisle, azonnal Lizzy mellett termett, és a hasára tette a kezét.
- Oxytocin – jelentette ki végül, és aggodalmas szemekkel nézett Lizzyre. – Megindult nála a szülés.
- Az nem lehet – mordultam fel ijedten.
- Mit csináljunk? – lépett közelebb Esme. Úgy nézett Lizzyre, mint a saját lányára, azt hiszem, annak is tekintette.
- Meg kell vizsgáljam – felelte apám komolyan, ekkor Lizzy kinyitotta a szemeit, és rekedt hangon megszólalt.
- Evan – suttogta erőtlenül. – Fáj! – mondta elcsukló hangon, amibe a szívem, majd’ beleszakadt. Evan mellé lépett, pont szemben volt velem, először az én szemembe nézett bele, majd nyugtató szavakat suttogott a szerelmemnek. A torkomból akaratlanul feltörő morgásra figyelt fel Lizzy, felém fordult. A szemei azonnal megteltek gyűlölettel és haraggal.
- Menj el... – sírt fel fájdalmasan, majd elfordította a fejét, és egy adag vért öklendezett fel. Megdermedtem, amint megláttam a vöröslő folyadékot. Nem csábított, viszont halálra rémített. Felült, majd amikor meglátta a saját vérét, azonnal vissza is hanyatlott a párnára. Edward lépett mellé, és Lizzy arcához hajolt.
- Lizzy, mit szeretnél? – kérdezte halkan.
- Nem akart engem, most sem kell, hogy itt legyen – suttogta alig hallhatóan. Éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor meghasadt a szívem, letérdeltem az ágy mellé, és a kezem közé vettem apró kezét.
- Lizzy, ne tedd ezt velem - könyörögtem elcsukló hangon, mire ő hangosan felzokogott -, én szeretlek – mondtam még, de a hangomat elnyomta az ő sírása.
- Nem akarlak látni – kiáltotta erőtlenül. Edward megragadta a karom, és gyorsan beszélni kezdett.
- Emmett, kérlek, ne – szólt halkan az emberi fülnek érthetetlen gyorsasággal. – Pihennie kell, és te most csak felzaklatod, menj ki, kérlek – kérlelte szelíden.
- De, nem akarom megára hagyni megint – téptem ki a karom a kezéből, mire apám lépett elém.
- Át fog változni – suttogta olyan halkan, hogy én is alig hallottam meg. – Nem hagyom meghalni, de most kell egy kis idő, hogy lenyugodjon.
- Én akarom csinálni – jelentettem ki, mire Carlisle, csak némán bólintott, majd az ajtó felé irányított.
- Majd fiam, türelem.
Kimentem az ajtón. Bella, Alice és Edward velem tartott, Jasper pedig be sem jött a házba. Gondolom, ő nem bírja ezt a sok fájdalmat, meg is értem. Kimentünk a nappaliba, de mindegyikünkön látszott, hogy legszívesebben Lizzy mellett lenne. Mindenki csendben ült a kanapén, és hallgatta, hogy Edward mit lát a szobában maradtak gondolataiban. A percek teltek, és mi még mindig nem tudtunk semmi konkrétat, mígnem egy teljes percig csend uralkodott az egész házban, csak a régi antik óra ketyegése mutatta, hogy telik az idő. Majd egyszer csak hangos szóváltást hallottunk, és Lizzy éles fájdalomsikolyát, majd apám hangját.
- Emmett, itt az idő – kiáltotta, mire én egy szemvillanás alatt ott termettem a szobaajtóban, ugyanebben a pillanatban hallottam meg a világ legszebb babasírását.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés