~~~

A Búcsú mindig fájdalmas és rossz.

Utálok búcsúzni, utálok még egyszer hátrapillantani, hátha, hátha még megláthatom

Hátha mégis ott maradhatok

De nem, és ez szívet sanyargató fájdalom.

Egyedül lenni rossz, és ha egyedül hagynak még rosszabb.

Remélem a búcsút, sokára talán, de újra köszöntés követi.

- A nevem Diego Bloodwine! – köszönt egy negyvenes éveiben lévő férfi. Mellette állt egy másik fiú, talán 18 éves lehetett, ő minden bizonnyal Rajmund.

- Köszönöm, hogy segítetek! – hálálkodott Carlisle.

- Akkor, hol lenne? – kérdezte Rajmund.

Carlisle bevezette őket egy besötétített szobába.

- Nem akarom, hogy megtegyék… - suttogta a semminek Jasper.

Diego kilépett és a táskájához ment. Kivett belőle egy injekciós tűt és fordult volna vissza, de abban a pillanatban Jasper termett előtte.

- Nem teheti meg – morogta.

Diego kicsit hátrahőkölt, amikor meglátta a fiú koromfekete szemeit. Nyelt egyet és ki akarata kerülni, de Jasper kinyújtotta a karját és megállította.

Abban a pillanatban ott termett Rajmund. Felmordult, és rátette a kezét Jasper karjára. Jazz visszamorogott.

- Nem viszitek el!

- Dehogynem, velünk jön – nyugodt volt a hangja.

- Hé fiúk, elég – lépett oda Carlisle is. – Jasper, Alice se akarná, hogy így viselkedj! Azt akarod, hogy csalódjon benned?

- Kiben? Hisz nem is ismer? Hogyan csalódhatna? – hajtotta le a fejét Jazz, rossz érzés volt kimondani.

- Valahol, nagyon mélyen mindanyunkra emlékszik, mind benne vagyunk, és szeret téged – szállt be Bella is. – És nem örülne neki, ha miatta olyat tennél, amit később megbánhatsz.

Jasper leejtette a kezeit és leszegte a fejét. Bellának igaza volt, próbálta elhinni, hogy igazat mond és Alice tényleg szereti.

- Gyere, haver! – húzta a vállánál fogva Emmett – Elköszönünk.

Bement az egész Cullen család a szobába. Alice nyugodtan aludt az ágyon. Furcsa volt így látni, hogy alszik. Eddig sohasem aludt. Így olyan volt, mintha csak az egész egy vicc lenne, egyszer csak kinyitná a szemét és kinevetné őket, amiért bedőltek.

De nem tette, aludt, egyenletesen lélegzett, az arca kipirult volt és a szempillái összefonódtak.

Esme lépett az ágyhoz.

- Szia, kislányom! – köszönt keserűen, mintha Alice hallaná. – Vigyázz magadra. Ember… ember vagy, mostantól öltözz fel rendesen, nehogy megfázz és lebetegedj. Hideg helyre mész és… és ott sokat esik, ne felejtsd el az esőköpenyt se. Tudom, hogy nem szereted, mindig is csúnyának gondoltad, mert nem áll jól az alakodhoz, de emberként szükséged lesz rá. És… és én nem tudom mit mondhatnék. Hiszek benned, ha egyszer is eszedbe jut bárki a családból, azonnal, azonnal gyere vissza, kérlek. Rossz nélküled, Alice. – annyira anyás dolgokat mondott aztán lehajolt és megpuszilta az arcát. – Szeretlek!

Aztán Carlisle jött.

- Alice! Hát… apaként sokat nem mondhatok. Azt hiszem az emberapák ilyenkor figyelmeztetik a lányukat a fiúkra. Szóval… engedd, hogy az ablakodba adjanak neked szerenádot, olyan szép vagy, biztosan megkapod, de a szobádba ne engedd őket. És… és ismerd fel, hogy ki hazudik, nehogy megbántódj – Ő is megpuszilta Alicet és közben csodálkozott, hogy ilyeneket is tud mondani.

Emmett következett.

- Hát, hugi! Bírtalak mindig is. Nem lesz ki ellen elvesztenem a fogadásokat és nem lesz kinek odaadnom a hitelkártyámat. Remélem… nem is tudom mit, én… én csak remélem. – Az egész egy összevisszaság lett.

- Nem tudom, hogy Emmett mire célzott, de én azt remélem, hogy ugyanolyan jó marad a divatérzéked, mint eddig és csakis márkás ruhákat fogsz hordani. Egyedül szar lesz vásárolni. Ki fog berángatni még egy üzletbe, ahol a tökéletes ruhát találom meg? És nem veszekedhetek veled. Ugye tudod, hogy nem azért csináltam, mert nem szeretlek, én, azt hiszem ezzel mutattam ki a szeretetet. – Rosalie és Emmett is megpuszilta.

- Hé, hugi – lépett oda Edward. – jó veled gondolatban társalogni, bár néha idegesít, hogy túl sokat csacsogsz. De hiányozni fog, csönd lesz. Már most az van. Kösz, hogy annyit segítettél, hogy összejöjjek Bellával. Tartozok egy… milyen autót is mondtál? Egy Porsche 911 Turbóval, sárgában. – megpuszilta.

- Köszi, Alice, köszi! Nélküled nem ment volna. A legjobb barátnőm vagy, szeretlek és… bocs, hogy annyit ellenkeztem, jól állt a kék ruha, igazad volt. – Bellától ennyi futotta, hangja elcsuklott a sírástól. Ő volt az egyetlen, aki képes volt most sírni, Alicen kívül, de ő aludt. Megpuszilta az arcát és pár könnycsepp odaesett.

Mindenki kiment, hagyták, hogy Jasper, aki eddig a falnál állt, összeszedje magát.

Odalépett az ágyhoz. El fogják tőle venni az életének legnagyobb kincsét, a feleségét. Ha ember lenne, akkor már rég sírna, most pedig szégyellte magát, hogy nem képes rá. Mint amikor a temetésen nem tud sírni a férj. Hisz ő most temet, saját magát, Alice emlékével együtt. Végül térde rogyott.

- Drágám! – eldöntötte, hogy most minden gondolatát elmondja, mert joga van Alicenek tudni. – El se tudod képzelni, mennyire jó és egyszerre fájdalmas ezt kimondani. Jó, hisz a drágám vagy, megtisztelve érzem magamat és máig sem értem, mivel érdemeltem ki. Soha sem tudtam kellőképpen megköszönni és most félek, talán sohasem tehetem. De rossz is, mert félő, utoljára mondhatom neked ezt. Soha senkinek nem mondom újra, mert én téged szeretlek. Ha magadnál lennél, talán most ellenkeznél, hogy ne tegyem tönkre az életem, de az már ott tönkrement, amikor megkérdezted, hogy ki vagyok. Nagyon rossz volt, hisz amikor először találkozunk, már akkor is tudtad, hogy ki vagyok, most meg nem. Kérlek, kicsim örökké maradj olyan, mint eddig, édes, kedves, csupa-szív. Nevess sokat, és sose sírj. Most már megteheted, de ne tedd. Miért lenne jó sírni? – Jasper egyre nehezebben beszélt, mintha a könnyeit próbálná visszafogni – De én sírni akarok, mert nem lehetek veled. Olyan vagy számomra, mint egy… mint az élet, te vagy az életem, a múltam, a jövőm, a szívem, mindenem. Neked adnák bármit, ha még egyszer a nevemen szólítanál. De nem fogod megtenni. Soha többé nem is láthatlak. Most kérhetném azt, hogy tartsd meg a szívedet, ne add oda senkinek, had maradjon az enyém is. Legbelül talán ezt szeretném, de akkor nem lennél boldog és akkor én sem. Szóval inkább szeress valakit teljes szívből, tiszta lélekkel, minthogy megtartsd a szíved nekem és soha ne kaphassam meg. Kárba veszne sok-sok öröm, boldogság ezzel. Egyszer meghalsz, és én tudni fogom és követlek, ott fent talán újra emlékezni fogsz rám és mindeni a régi lesz. De amíg élsz, én is tartani fogom magam, igaza volt Bellának és nem akarom, hogy csalódj. Alice, drágám, kérlek, hidd el nekem, csak emlékezz rá, hogy szeretlek. Ha nem is rám, csak arra hogy szeretlek! – megcsókolta, jéghideg ajkait hozzáérintette Alicéhez. Forró volt és puha. Próbált minden pillanatot megjegyezni, hogy megtarthassa magát, még hetven évig.

Annyira szerette volna, ha a lány visszacsókolt, de nem tette. Ahogy, nagy-nehezen rávette magát, hogy eltávolodjon a lánytól, látta, hogy a szempilláin könnycseppek ülnek. Alice érte is sír, ő is szomorú.

Kilépett, és azonnal a szobájukba indult. Arra a helyre, ami a legjobban emlékeztette Alicere.

Fájt a szívének, ahogy belépett, mindentől valamilyen emlék jutott eszébe. Végül leült az ágyra és csak felidézte az együtt töltött perceket. Végig úgy érezte, hogy sír, de nem tudta megtenni, a tüdeje szúrt, szorított, a keze remegett.

Elmerült az emlékek tengerében.