- Szóval van ennek a Lucien-nek valamilyen képessége? Amivel… mondjuk befolyásolni, tudja Charlie tudatát? – kérdezte Carlise.

Kathrine elgondolkodó képet vágott, ami jelen helyzetben inkább egy „nem, nincs neki” választ eredményezett.

Kezdett felmenni bennem a pumpa, újra. Csak nehogy újra kitörjek, mert a lányom szeme láttára ölöm meg!

- Ezt meg mégis hogy érted? Nem azt mondta, hogy tud segíteni? – förmedtem rá.

Edward nem, mert szólni, de érzékelhető volt a keze fogásából, hogy legszívesebben elhallgattatna. Csak próbálja meg! Nem fogom eltűrni, hogy ez a nő hülyének nézzen engem és a többieket. Talán Edward agyát elhomályosítja a bűntudat irányába, de a tegnap történtek után, jobb, ha nem húz ujjat velem megint. Akkor garantáltan nem lesz jó vége az ismeretségnek.

Jasper felröhögött, mire rákaptam a tekintetemet, de csak egy mosolyt láttam az arcán. Tudhatnám, hogy érzi…

Edward mellettem hitetlenkedve rázta a fejét, a gondolatokat nem könnyű elviselni, főleg, ha Jasper és Emmett mellett ül.

- Úgy értem… hogy nincs különleges képessége, de… nagy a befolyásoló ereje. Bárkire tud hatni… mint azokban a vámpíros filmekben, ahol megigézik az embereket, vagy valami olyasmi – mondta elrévedve.

- De nincs képessége nem? Akkor erre hogyan képes? – kérdezte Carlise kíváncsian.

Kathrine megrázta a fejét.

- Erre nem tudom a választ, csak annyit tudok, hogy már nem egyszer használta, noha nekem mindig azt mondta, hogy nincs semmi ajándéka… - vont vállat.

Sóhajtottam egyet, majd felpattantam a helyemről.

Nem nagyon keltettem feltűnést, hiszen az elmúlt időkben nem is igazán beszélgettem senkivel. Többnyire Charlie mellett voltam, aki Sue szobájában virrasztott.

Nem volt se erőm, se merszem bárkivel is mélyebb beszélgetésbe elegyedni. Csak arról beszélgettünk, milyen az idő… megint esik… a farkasokról…

Tudta mindenki – és egyet is értettünk benne -, hogy nem szabad megtudniuk mi történt Sue-val. Amikor Jacob ma reggel itt járt és meglátta Sue-t… alighogy sikerült lenyugtatnunk. Kis híja volt hogy rá ne jöjjön, mi is történt valójában.

Nessie azt mondta – pontosabban hazudta – neki, hogy Sue valami olyasmit evett, ami a torkán akadt, ezért fel kellett vágni a nyakát, hogy el tudják távolítani onnan azt, ami nem is lett volna még hazugság, ha nem Nessie mondja, ráadásul, én is benne voltam. Gyűlöltem hazudni Jacob-nak, de ha nem akartam, hogy itt minden a feje tetejére álljon, meg kellett tennem. Annak ellenére, hogy legszívesebben felnyársaltam volna ezt a nőt, mégis megmentettem a helyes ki popsiját egy baljóslatú farkastól…

És miért? Mert elment az eszem! Annyira… elment…

Ha ezt Jacob megtudja… soha nem bocsát meg nekem, főleg nem Sue gyerekei… Seth szinte már szó szerint a családunk tagja… és már Leah is kezdett megkedvelni minket…

A többiek is a szívünkhöz nőttek, hiszen Jared és Paul együtt olyanok, mint két mamlasz… tegnap még minden rendben volt… amíg meg nem jött és hoppá… pont Sue az énekese!

Nem meglepő ugyan, csak, az hogy feladta a küzdelmet… mintha… egyszeriben elengedte volna…

Bevallom, erősebbnek képzeltem Kathrine-t, és nem tudok róla sok mindent, de azt elmondhatom… hogy ártatlan.

Még én magam is meglepődtem a gondolatomon, hiszen még mindig meg tudnám ölni… nem bízok benne… mégis… megértem mekkora kín… Edward is átélte ezt. És bár majdnem megtette, volt annyi önuralma, hogy elmeneküljön az iskola területéről.

És Kathrine… ha úgy vesszük, csak pár évvel fiatalabb Edward-nál, és amit mesélt, Lucien kitanította őt. Hogy történhetett?

Ha egyszer megtalálom az énekesemet – amit remélek, hogy nincs -, olyan messzire megyek tőle, amilyen messzire csak tudok. Nem tudnék, úgy élni, hogy tudom, megöltem.

Karba font kezeim melegen simultak a felsőtestemre, és úgy éreztem, mintha el akarnék aludni. Elfáradtam.

Egy hete még úgy éreztem, enyém a világ, erre kiderül, hogy benne vagyok és nem az enyém. Csak azt kívántam ennek legyen vége, és lépjünk tovább… legyen olyan minden, mint régen… mintha meg sem történt volna…

De ez csak ábránd. Soha nem lesz semmi olyan, mint régen. Talán túl dramatizálom, talán túl sokat rágódok rajta – és tényleg nem érzek fájdalmat már -, boncolgatom… ez a helyzet kész őrület!

Az apám önkívületi állapotban van, Sue pedig nem ébredt még fel…

Csak remélni tudom, hogy megoldódnak a dolgok, mert ezt ép ésszel kibírni senki nem fogja sokáig. Előbb utóbb kitörünk, és az események maguktól fogják vonzani a rosszakat.

A kérdés: Meg tudjuk majd állítani?

Jelen helyzetben csak reménykedni tudtam, hogy ez a Lucien tud majd segíteni. Kathrine szerint, tud, de majd kiderül.

A vendégünket délutánra vártuk, Kathrine első hívására azt mondta, jön. Nem igazán foglalkoztat, mi van köztük, vagy hogy Kathrine milyen is. A lényeg, hogy minél hamarabb menjen el innen.

Az ablakon keresztül a már jól ismert erdőt néztem és reméltem, hogy egyszer úgy nézek majd ki rajta, mint Nessie születése után három hónappal. Amikor még azon bosszankodtam, hogy Jasper folyton a nyomomban van. Szép idők is voltak azok… olyan boldogok.

Szerettem volna elmerengeni még a múlton, Nessie gyerekkorán, ahogyan felnőtt, de megzavartak.

Nessie kedveskedőn hajtotta fejét a vállamra, mire megdörzsöltem az arcommal dús hajkoronáját.

Beszívtam a kellemes illatot, és csak hagytam, hogy lenyugtasson.

- Beszélnünk kell – mondta halkan.

Bólintottam, majd megfogva a kezét, elsétáltunk a lépcső alá, ahol takarásban lehettünk.

Az arca nem volt olyan vidám, amilyen szokott lenni, csupán gyötrelmet, kétségeket láttam a szemeiben. Nem akartam, hogy így érezzen, ezért bele is kezdtem a közepébe.

- Mit szeretnél, édes kincsem? – kérdeztem.

- Szeretnék egy kicsit elmenni innen – mondta.

- Hová?

Tudtam, amióta hazudott Jacob-nak, a bűntudata egész nap ráíródott az arcvonásaira. Amíg Jacob meg nem tudja az igazat, nem fog enyhülni, ismertem már annyira, hogy tudjam.

- La Push – válaszolta. – Szükségem van arra, hogy kiszabaduljak ebből a pokolból… nem bírom… - kesergett.

Ahelyett, hogy sírt volna, vállait begörnyesztette. Ebben a helyzetben elesettnek tűnt, védtelennek.

Nehezemre esett kimondani a szavakat, hiszen most jobban szerettem volna, ha itt marad. Nem akartam, hogy baja essen, mégis megszólaltam.

- Tegnap Quil említette, hogy tábortüzes összejövetelt rendeznek, talán jobban éreznéd magad, ha elmennél – mondtam lágyan.

Nessie nyelt egy aprót, majd bólintott.

Igen.

Quil szerint csak kis összejövetel lesz, amire Nessie-t is meghívták. Már nagyon izgatott volt, de ami történt, a falkának Nessie azt mondta, inkább itt maradna, és habár Sam is aggódott Sue-ért, azt mondta a buli nem, marad el.

Reméltem, hogy még mindig nem mondták le, és hogy Nessie egy kis időre ugyan, de elfelejtheti, mi folyik itt.

- Nem bánod? Csak mert… szeretnék Jacobbal lenni… nem bírom, a hazugságot – adta tudtomra szándékát.

Azonnal rákaptam.

- Nem mondhatod el neki! – mondtam keményen. – Tudod, mi történne, ha megmondanád neki? Őrjöngene, és ha őrjöng a közeledben… mi fog történni? Átváltozik… és ha átváltozik és te túl közel vagy megsérülhetsz! – mondtam idegesen.

Nessie túl nyugodtan nézett rám, látszólag már semmi nem izgatta fel.

- Tudod, az, hogy ebben a helyzetben vagyunk… egy szar! Igen, szarban vagyunk, és nem fogok hazudozni neki, mert elszabadulhat a pokol! Elegem van… és amúgy sem bántana…

Ha bántana is… már rég nem érezném, mivel annyi keserűség van bennem már, hogy szinte meg sem érezném! – mondta durva arcvonásokkal.

Szúrósan néztem rá, mégis hogyan képzeli, hogy elmondhatja? Az egész család veszélyben lesz ezért!

- Nessie… ellenünk akarod őket hangolni?

- Ha hazudunk nekik, még rosszabb…

Ezzel már nem tudtam vitatkozni. Legszívesebben kupán vágtam volna magam ezért…

Mégis, hogyan lehettem ilyen ostoba? Remek!

Tehetetlenül nyomogattam a homlokomat, valami megoldás után, de csak is egy volt, ami segíthetett.

- Csak óvatosan, kérlek… ha a közelében vagy és úgy vál…

- Nem, ne aggódj – mondta jegesen.

Lebiggyesztettem az ajkamat, hiszen az előbb nem beszéltem vele szépen.

- Csak a biztonságod miatt aggódok… ez az egy van, ami még értékes! Ha téged elvesztelek, már tényleg elvesztem! – borultam ki.

Nessie visszatartott könnyei megcsillantak a szemében. Az arcán tükröződő érzelmek rettenetesek voltak…

Túl csordultak…

- És van még valami, amit tervezek – mondta határozottan.

- Mi lenne az? – kérdeztem.

Elpirult, ami arra engedett következtetni, hogy nem csak beszélgetésről van szó.

Talán az anyja vagyok, és éppen nem vagyok stabil lelkiállapotban, de az érzés, ami Edward iránt van, nem csökken még ekkor sem.

Jól tudtam, hogy Nessie és Jacob szerelmesek, mi több… egymáshoz tartoznak. Mégsem fért semmi több bele a tudatomba… ez… nem tudom még csak elképzelni sem!

Meghökkenten néztem rá.

- Csak gondoltam jobb, ha tudod – mondta lehajtva a fejét, meglátva bennem a felismerést.

Nem nagyon tudtam szólni rá semmit, vagy ellenkezni, mert akármit is mondanék most neki, csak összevesznénk, és a szívnek parancsolni, annyi lenne, mintha megöltek volna…

- Vigyázz magadra, és kérlek… engedj fel! – mondtam neki és megérintettem a karját.

A gondolataival kommunikáltunk. Elmondta, hogy nagyon szeret, és hogy vigyázni fog. A szívem nem lett könnyebb tőle, de jó helyen lesz, távol a rossztól, egyelőre.

A nappaliba visszaérve, Edward azonnal felpattant Alice pedig kikerekedett szemekkel bólogatott Nessienek.

- Nem, nem mész… kérlek… ne most! – mondta Edward megfogva a kezét. A lánya nem nézett rá, talán megint megharagudott rá?

- De, megyek… nem fogok tovább itt maradni… elegem van… itt csak is feszültség, gyűlölet van, amióta ez a nő idejött. Ha már lezártátok Charlie-t és Sue-t jövök – mondta neki, és Kathrine felé fordult.

Kicsit szikrázó tekintettel szegezte neki a kérdést.

- Egyébként, elmondanád mit is, gondoltál azzal, hogy idejössz? Elmondod, hogy van egy gyereked az apámtól… aztán meg megtámadod a nagyapám feleségét… aztán idehívod a barátod, aki ki tudja milyen… a lányodat nem akarod meghívni vendégségbe esetleg? De jó lesz… családi gyűlés – csapkodta a tenyerét, már amennyire az apja keze engedte.

Edward kemény tartása, és dühös arckifejezése mindent elárult, mit gondol.

Közbe kellett lépnem.

Kathrine elképedt arca Nessiet csak még jobban ingerelte. A családból mindenki hallgatott.

- Nessie – szóltam.

- Szóval? Megkértelek, hogy válaszolj, Kathrine – mondta neki. – Csak ezt akarom tudni…

Edward lehunyta a szemét, és már láttam, hogy készülne mondani valamit. Meg akartam előzni, hiszen, ha kimondja, akkor nem csak én fogok rá haragudni.

- Elég Nessie! Tudod a választ! Szereti az apádat…

Nessie nem nézett rám.

- És csak ilyen nyugodtan itt ül? Hát persze az apám úgy is megvédi… - mondta megjátszott ámulattal.

Kathrine fájdalmas arcot vágott, majd felállt, és halál nyugodtan válaszolt Nessienek.

- Talán, mert az apád ismer, és tudja, hogy milyen vagyok. Amíg nem ismersz, ne feltételezz rólam, olyat, ami nem igaz! Hányszor mondjam még el, hogy nem akarok rosszat? Nem bántani akartalak titeket azzal, hogy idejöttem… ha tudtam volna… a múlton is változtatnék… - mondta kétségbeesetten. Ez volt az első alkalom, amikor nem tudtam semmit sem mondani, csak álltam ott, mint egy szamár, és bámultam a vámírnak nem nevezhető nőt.

A bőre színe átalakult, különös kreol színt vett fel, a szeme kékké változott, a haja pedig teljesen fekete lett.

Edward is megfordult, hogy lássa, mit bámulunk annyira, és teljesen megdermedt a látványtól.

- A külsőd – hebegte Rosalie.

Kathrine zavartan elnézett a szőnyegre, majd visszaült a helyére.

- Sajnálom… én… tényleg nem akartam gondot okozni – vált síróssá az arca.

Nessie újra beledöfte azt a bizonyos kést az utolsó szavaival…

- Akkor menj el és hagyj minket békén!

Edward úgy fordult meg dermedségéből, mint egy kis egér, aki éppen fut.

- Megígérted! – mondta neki vádlón.

- Sajnálom… - hajtotta le fejét.

- Tényleg jobb, ha elmész, La Push-ba… mond csak el Jacob-nak, de ha ide mer jönni… - fenyegette meg.

Nessie vakmerően állt lábujjhegyre, az orruk már összeért.

- Akkor megölöd? – kérdezte sziszegve.

Edward nem válaszolt, csak mereven nézte a lányát. Tudtam, hogy közbe kéne lépnem.

- Hé, nem senki nem öl meg senkit… most mindenki mérges, de ha Nessie… kicsit felszabadulsz, könnyebb szívvel jössz haza, nyugodtan – mondtam hozzájuk lépve, megfogva mindkettőnek a karját.

Nessie sóhajtva ereszkedett vissza a lábára, Edward pedig teljesen kifejezéstelen arrcal nézett rá.

- Akkor… holnap jövök… - mondta apjának, majd meg akarta ölelni.

Nessie óvatosan közelített felé, de mielőtt elérte volna, maga Edward húzta oda magához.

- Miért vagy ilyen szeszélyes? – kérdezte tőle, miközben a nyakhajlatába hajtotta fejét.

Nessie nem válaszolt, csak hozzábújt. Olyan édesek voltak, hogy belül ujjongtam, és magamban kigúnyoltam Kathrine-t amiért ezt látnia kell.

A többiek nem szólaltak meg, pedig általában mindig mondtak egy-két jó szót, de szerintem csak rájuk akarták hagyni a vitájukat. És bár Jasper óvón ölelte tovább Nessiet, utoljára még belesúgott valamit a fülébe.

- Hétfőn kezdhetjük – mondta neki, majd mosolyogva elengedte.

Nessie boldogan szusszantott, majd mindenkit megölelve, a bejárathoz sétált.

Nem tudom, mivel lesz jobb, ha elmondja, de csak a szerencsére tudom bízni magunkat…

A délután hamar eltelt. Igazából túl hamar is.

Kathrine magába temetkezve töltötte a délután tovább részét, és bár Edward leült vele beszélgetni, azt mondta, most nincs kedve társasághoz.

Úgy gondoltam Nessie szavai felébresztették benne a bűntudatot, ami eddig is nyilván való volt, amiket mondott, ahogyan mondta, de csak most láttam teljesen, hogy igen is, őt is aggasztja a saját jelenléte.

Bár nem sajnáltam, átéreztem az érzéseit.

Nem lehet könnyű, ha valahol csak megtűrt személyiség vagy…

Éppen az asztalon lévő magazinokat rakosgattam, hogy a többiekkel ellentétben, elfoglaljam magam, amikor Esme megszólított. Az új házról akart beszélgetni, és hogy mikor mutassa meg a tervet. Mint úgy érezve, Edwardot nem érdekli most ez a téma, azt mondtam, hagyjuk ki, és majd, ha már minden nyugodt lesz, akkor nézzük át.

Esme elfogadta az ajánlatot, majd magamra hagyott. Nem is lehettem egyedül, hiszen mindenki körülöttem volt. Mindannyian a nappaliban lebzseltek, mint akiknek nincs jobb dolga.

Megunva a várakozást, inkább odaléptem Emmetthez és elkezdtem vele beszélhetni. Érdektelen dolgokról, mégis jól esett valami olyanról beszélni, ami normális. Ahol nincsenek vámpírok, farkasok, furcsa szerelmi háromszögek…

Később csatlakozott, Jasper is, őt követte Alice, majd Rosalie, végül Carlise és Esme is. Még Kathrine is kijött az odújából és néhány szót is hozzászólt a napi pletykák sztorijaihoz.

Éppen arról beszélgettünk, mikor térhetünk vissza a régi új Cullen élethez, ahhoz, hogy iskolába kell járnunk, amikor Emmett felszólalt:

- Szerintem menjünk innen… pár év múlva úgy is visszajövünk… addigra a sziták elfelejtenek minket – mondta félig viccesen félig komolyan. Egyedül rajta látszott, hogy a kialakult helyzet megváltoztatta. Már nem viccelt annyit, mint ilyenkor szokott.

- Emmett… - mondtam neki, mire kérdő nézett rám.

- Hol vagy? – kérdeztem meglökve a karját.

- Itt ülök melletted – mondta értetlenül.

Megforgattam a szemeimet, majd megcsíptem.

Emmett mintha csikis lenne, összehúzta magát, és vinnyogó cincogást hallatott.

- Áh, itt van az is, azt várja, hogy kitörjön – mondta cincogva.

Elégedetten elmosolyodtam, majd ellazulva sóhajtottam.

Csak ne lazultam volna el, mert amint elejtettem a számon, hogy milyen békés most minden, Kathrine telefonja csörögni kezdett…

A hatalmas férfi fejét lehajtva lépett be a számára inkább kicsinek tűnő hatalmas előszobába.

Amint belépett rögtön elkezdtem végig mérni, hiszen ezt a hatalmas termetet, aligha lehetett volna, nem megnézni jól.

A magasságát, úgy 190 centire becsültem, hiszen a fejét le kellett hajtania, hogy beférjen az ajtón. A válla nem volt túl széles, mégis súrolta az ajtókeretet. Az izmok arányosan oszlottak el a vállán, és a bicepszén, a hasa lapos volt, még sem volt kockás.

A válla erős, határozottan férfias volt, a zafírkék szemeiről nem is beszélve. Olyannyira gyönyörű volt, hogy a szám tátva maradt. Fekete, Edward haja hosszához hasonló frizurája az összképet csak felemelővé és félelmetessé tette.

Nem akartam elhinni, hogy ez a vámpír, vámpír.

Olyan volt, mintha egy kitalált vámpír-világból lépett volna elő.

Kecsesen ringatózott, ahogyan beljebb lépett. Kathrine is utána lépett, és őket egymás mellett látva, sokkal jobb volt az összhatás, mint képzeltem.

- Üdvözlünk, köszönjük, hogy eljöttél – köszöntötte Carlise udvariasan a hatalmas férfit, aki ránézett.

Tini kori izgatottság lett úrrá rajtam, és magam is elszégyelltem magam azon, hogy akarom hallani a hangját.

Nem is kellett sokáig várnom, mert Carlise köszöntésére azonnal reagált is.

- Én örülök, hogy végre itt lehetek – mondta ellenállhatatlan hangon.

Olyan kellemes volt, hogy majdnem elolvadtam a hordozásán. Nem volt mézédes, csak szimpla tiszta hang, mégis olyan ellenállhatatlan, teljesen illett a megjelenéséhez.

Titokzatos fickó, annyi szent.

Edward mellettem leplezetlenül nézte, ahogyan a férfi rám néz, majd elmosolyodik. Bár nagyon gyanús volt nekem, mégis viszonoztam ezt, ami Edwardnak nem tetszett, mert csúnyán nézett rám.

Belül kárörvendően elmosolyodtam, és egyszerre sajnáltam, hogy már két oldalról fogja kapni az ívet. Hol a lánya fogja húzni, hol én.

De ennek ellenére akartam, hogy meg tudja, milyen rosszul érezni magát, ha valaki ott van. Valaki más, akire rámosolygok.

Miután beljebb vezettük az idegent, Edward kedvéért még hátulról is jól megnéztem, hogy nem csal- e szemem. És valóban nem. A hátsója feszes volt, markolni való.

Hogy azért mégse haragítsam magamra inkább a saját tulajdonomat, markolásztam, mire kaptam is egy szép pillantást tőle.

Rámosolyogom és küldtem neki egy csókot a levegőben, az ő válasza pedig egy érintés volt, az arcomon.

Miután helyet foglaltunk a nappaliban időm sem volt mustrálni egy kicsit, mert Carlise rögtön elkezdett vele beszélgetni,

- Kathrine azt mondta, tudsz segíteni nekünk – mondta Carlise.

Lucien bólintott.

- Azt akarjátok, hogy ne emlékezzenek semmire – állapította meg.

- Pontosan – válaszolt Edward. – Szabad tudnunk, hogyan fogod csinálni?

Annak ellenére, hogy a szemével megölte volna mérsékelte a hangját, és félretette a férfi büszkeséget.

Lucien rávillantotta a kék szemeket, melyek vadságot, erőt sugároztak. Olyan félelmetes lett volna, ha a hangja nem lett volna végtelenül lágy. Talán még féltem is volna tőle. Talán benne jobban meg fogok bízni, mint Kathrine-ben?

- Elmondom nekik, hogy amit láttak, hallottak, átéltek csak egy rossz álom volt, mire felébrednek, otthon lesznek, és el fogják hinni, hogy csak beképzelték. Mindenre emlékezni fognak, de nem fogják úgy érezni, hogy megtörtént. Az érzések halványulni fognak, akárcsak egy álomban – vázolta, majd a végén, különös hangsúllyal hozzá tette:

- Mintha meg sem történt volna.

Volt valami a hangjában, ami érdekessé tette a mondandóját… valami, ami elkezdett bennem valamit.

Valamit, amit nem értettem…

De a gondolatokat elhessegettem, hiszen ez megtörtént…

- Értjük – mondta Carlise.

Kezdtem úgy érezni, mint Kathrine megérkezésénél. Most is minden úgy fog zajlani, akárcsak Kathrine-nél? Senki nem szól semmit? Igaz, egy hét, az egy hét. Mégsem ismertem még, Lucien kevesebb ideig lesz itt. Vajon mennyit fogunk róla megtudni?

- Mikor kezdhetem? – kérdezte hirtelen.

Kathrine mellette csendben volt, mintha csak arra várna, hogy megengedje neki, hogy megszólaljon.

- Akár most is. Gyere utánam, odafönt vannak mindketten – mondta neki Carlise felállva.

Én is felálltam, hiszen nem engedhettem, hogy az apám egyedül legyen ezzel a vámpírral.

Lucien felállt.

- Nem kell, uram. Érzem, merre vannak. Elintézem egyedül is.

- NEM! – mondtam. – Én is megyek!

Nem fogom hagyni, hogy egyedül bemenjen oda!

- Ha a közelben vannak nem fog menni! Teljes nyugalom kell! – mondta rám nézve, szemei villantak, amitől én újra abban a kellemes olvadásban úsztam, pont mikor belépett.

Nem akartam védtelenül hagyni az apámat, és küzdöttem az ellen, hogy megadjam magam.

Éreztem, hogy valami hatást gyakorol rám, ráerőszakol valamire, amit nem akarok. De nem tud áthatolni rajtam, ezért feladja.

- Hadd, menjek én is. Ő az apám… - mondtam nyugodtan.

Lucien farkasszemet nézett velem, majd bólintott.

Edward is velem akart jönni, de lebeszéltem, mivel nem kell, hogy vigyázzon rám. Mindent hallani fog, idekentről.

Tudtam, hogy amit az apámmal fogok tenni nem helyes… és kegyetlenül bántott, hogy elveszem az emlékeit, de ha Sue meggyógyul, és nem fognak tudni róla, hogy esetleg bántották őket, és Charlie nem fog emlékezni rá, mi is vagyok, talán a lelke könnyebb lesz. Ha az én nem is, mert én emlékezni fogok rá, legalább ő jól fog aludni.

Lucien csendesen lépkedett mögöttem a lépcsőn, kísértetiesen nagy volt a csend, ezért is rezzentem össze, amikor az első emeleti lépcsőfeljárón felértem, és megszólalt.

- Sokat hallottam rólad – mondta.

Nem néztem hátra, csak elrebegtem egy „tényleget”.

- Tegnap Kathrine elmesélte, ki vagy, és hogy az apád emlékeit kell elvennem – mondta rejtélyesen. Sehogy sem tetszett, hogy Kathrine rólam beszél egy idegennel, de betudtam annak, hogy csak információ kellett neki a „betegről”:

- Valóban? Akkor biztosan azt is mondta, hogy nem bízom benne – mondtam szarkasztikusan. Egészen addig mentem, amíg el nem értem Sue kórtermét, amit a pihenésére neveztünk így,

Megállva az ajtó előtt megfordultam és egyenesen a hatalmas vámpírra néztem fel.

- Előbb szeretnék vele beszélni, ha nem gond – kértem, mire bólintott és engedelmesen megvárt odakint.

A szobában a halvány lámpa fénye megvilágította apám ernyedt testét Sue karja mellé dőlni.

Sue, mint tegnap óta, most is mély álomban volt és csak enni kelt fel. Charlie azóta sem mozdult mellőle, csak ha zuhanyozni ment. Még az ételéhez sem nyúlt hozzá.

Amint beléptem a fehér szobába, és a halvány levendula színű függönnyel ellátott helységbe, Charlie felkapta a fejét.

Ha lehet az arca még elgyötörtebb volt most, mint reggel. Arcán mély ráncok játszottak, a szemei pedig karikásak voltak. Meg persze pirosak, a sok könnytől és a kialvatlanságtól.

Csendben lépkedtem közelebb az ágyhoz, és az íróasztal mellől elhúzva egy kis támlás széket, Charlie mellé ültem.

Kezemet az övére raktam, és gyöngéden néztem rá.

- Jól vagy? – kérdeztem.

Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy nem fogsz emlékezni semmire. Szerettem volna, ha tudja, hogy mit érzek, hogy mennyire sajnálom, ami történt, és hogy Sue hamarosan meggyógyul.

- A doktor azt mondta, a baba jól van, de akkor Sue miért nem képes semmi másra csakhogy addig maradjon fenn, amíg eszik… még csak hozzám sem szól, csak néz… és én... – tört ki belőle a zokogás. Soha életemben nem láttam még sírni, csak tegnap óta, ami megrendített és már nem akartam húzni az időt.

Megölelve a fülébe súgtam a szavakat.

- Sue meg fog gyógyulni, még ma – suttogtam, mire hitetlenkedve emelte fel a fejét.

- Hogy érted ezt?

- Apa… amikor idejöttem Forksba, azt hittem semmi nem fog történni… de amikor Edwarddal találkoztam az életem felfordult… megtudtam, hogy léteznek vámpírok, és történetesen beleszerettem egybe… egy évvel később újszülöttek támadtak rám, hogy megöljenek, csak, mert valaki bosszút akart állni Edwardon, mert ugyancsak miattam megölte a társát. Harry halála nem egyszerű szívroham volt, 9 évvel ezelőtt. A nő ölte meg, aki szervezte a hadsereget ellenem. Tudom, ez hihetetlennek hallatszik, de ez az igazság…

Aztán… Nessie, az unokád is megszületett, a Volturi, a vámpírok „rendőrsége” el akarta őt pusztítani, de… feladták, mert bebizonyítottuk, hogy ártatlan. Elmondhatatlanul sajnálom, hogy nem mondtam el az igazat, de az életeddel fizetsz, ha ezt a titkot megőrződ. Nem tudhat a vámpírokról egyetlen ember sem… - suttogtam. A fájdalom keserű lángjai nyaldosták a torkomat, és csípték a szememet. Charlie arca hulla sápadt lett, és még levegőt is elfelejtett venni. Ahhoz, hogy könnyebb legyen elvennem a tudatát, tudnia kellett mindent, mert vagy elfelejti az igazságot, az összes igazságot, vagy elveszti az emlékeit úgy, hogy nem voltam vele őszinte.

- És ezt most miért mondtad el? Meg fogtok ölni? – kérdezte. A szíve kétszeresre kapcsolt, a levegőt most nagyobb iramban kezdte venni, mint eddig.

- Csak az emlékeidet vesszük el, hogy ne tudjanak bántani téged, sem Sue-t – mondtam megnyugtatóan.

Az lenne az utolsó dolog, hogy megöletném őt! Még a feltételezés is kiszakította a varratokat a szívemből.

Charlie szíve még mindig hevesen dobogott, habár a levegőt megkönnyebbülten fújta ki.

- Nem engedném, hogy bárki bántson – mondtam mereven. – Tudod jól, szeretlek.

A könnyek már marták a szememet, sokszor kellett pislognom, hogy ki tudjam őket űzni onnan, de a hangomon nem tudtam változtatni.

- Nem fogsz sem arra emlékezni, hogy vámpír vagyok, sem arra, hogy mi történt Sue-val, holnap úgy fogsz felkelni, mint bármelyik másik napon, és boldog leszel, mert a feleséged gyermeket vár tőled… aki egészséges – tört elő belőlem is a sírás, és a végén számat eltakarva próbáltam visszatartani azokat.

Charlie kétségbeesetten nézett rám.

- Miért? Nem mondanám el senkinek… ha csak ezen…

- Elég, nem! A biztonságod, az a legfontosabb, gyere be Lucien – mondtam hadarva, hogy minél előbb túl legyünk ezen, és végre Charlie fájdalma enyhüljön.

- Bella…

- Sajnálom apa… mindent annyira sajnálok… - mondtam és felállva, egészen a falig hátráltam, hogy még csak látnom se kelljen, ahogyan Lucien elveszi az emlékeit.

Charlie tiltakozóan állt fel és védte testéve Sue-t, szemeivel pedig gyötrelmesen és kérlelően nézett rám.

Lucien elé lépett, és érintés nélkül kényszeríttette, hogy a szemébe nézzen.

Nem akartam látni semmit ezért a szememet becsuktam, és oldalra fordítottam a fejemet.

Csak Lucien hangját hallottam, ahogyan a szavakat egymás után ejti ki a száján.

Charlie gyors szívverése felpörgött, mikor átváltozik az ember vámpírrá – az utolsó gyors tempója a szívnek, mielőtt leáll -, majd ingadozva lassult le, egészen addig, amíg normál ütemben el nem kezdett verni.

Ragaszkodtam ahhoz, hogy a saját karomban vigyem a házhoz az apámat. Sue-t Edward hozta, bár már elvileg Lucien meggyógyította őket, mégis csak reggel fognak magukhoz térni. A lassú lépteim nyomán minden egyes lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy az apám elvesszen. Még ha már nem is fog erre az egészre emlékezni, tudni fogom, hogy megtörtént, és ha meglát, ő is érezni fog valamit, amit nem tud majd hová tenni magában.

A bűntudat, maró nyomásként lapult rám, és egészen addig magamban tartottam, amíg le nem fektettem az apámat szokásos helyére, az ágyába.

Miután Edward is elhelyezte Sue-t mellette, még egy darabig álltam az apám mellett és néztem a békés arcot, mely gyerekkorom óta annyi szeretetet mutatott, a férfit, akit elárultam és veszélybe sodortam.

De már jól lesz – mondogattam magamban. Már jól lesz…

Az ujjbab könnyeket visszaszorítva bújtam Edward mellkasára, aki karjaival biztonságosan ölelt magához, az egyetlen hely, ahol a bánatomban mehetek.

A hazafelé úton többnyire csak Edward kezét markolásztam, nem szóltam. Nem voltam képes egyetlen szót sem mondani. Olyannyira nem hittem el, hogy vége, hogy még nem voltam képes bármit is mondani rá.

Az előszobában levetettem a kabátomat, és felmentem az emeletre. Haza sem akartam menni, mert ott Nessie szobájába találtam volna magam és az ő hiánya is csak rátett egy lapáttal.

Odalent a többiek is csendben voltak, ami már meg sem lepett. Mostanában senki nem beszélt…

Ha ennek vége lesz, talán élhetünk úgy, mint azelőtt… vagy nem.

Edward régi szobájából jól láthattam a csillagos eget is. Most nem borította a csillagokat ködfelhő, így élvezettel merültem el csillogásukban. Egészen addig megfeledkeztem arról, hogy kik is vannak odalent, és az apám „elvesztéséről”, amíg valaki be nem rontott a szobába.

Automatikusan fordultam meg, és Edward arcával találtam szembe magam.

- Mi az? – pattantam fel.

Edward nem szólt, csak bámult rám, nem értettem miért, hiszen odalent minden békés volt.

Az arca elszánt volt, ami nem ígért jót, akárcsak a reszelős hang, és az a mondata, amit nem akartam hallani.

- Jacob erre tart, és hamarosan megérkezik! – mondta, amitől mozdulatlanná dermedtem.

Szinte azonnal az ablakhoz rohantam, ahol megpillantottam Jacob farkas alakját, amint előbukik a fák sötétjében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés