Bella szemszöge!

 

 

-         Szia Bella!- ölelt magához boldogan egykori pótapám.

 

-         Szia!- minden tétovázás nélkül fogadtam el az oltalmat nyújtó karok puha érintését, ám ez a jelenet sok fájó emléket is felidézett.

 

-         Mi történt veled mostanság?- kérdezte szemeiben leplezetlen  szeretettel.

 

-         Majd meghalok a kíváncsiságtól, úgyhogy kicsit elhalaszthatnánk a kitörni készülő teadélutánt?- rivallt ránk dühösen Alice.

 

-         Elnézést! – mondta halvány mosollyal Carlisle.

 

-         Mégis mi folyik itt?- kérdeztem értetlenül.

 

-         Arra én is nagyon kíváncsi lennék- szólalt meg Alice gúnyosan.

 

-         Alice tud a dolgodról, ám szerintem bolhából elefántot csinál- intézte felém szavait Carlisle s nekem beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy miről is van szó.

 

-         Emiatt a kis apróság miatt vagy ennyire izgatott?- kérdeztem  mosolyogva.

 

-         Kis apróság? Nem vagy halálos beteg vagy ilyesmi?- kérdezte  Alice meglepetten, mire én és Carlisle hangosan felnevettünk, ám Alice gyilkos pillantása belénk fojtotta minden jókedvünket.

 

-         Dehogyis! Vért adok . Ennyi az egész- vontam meg vállaimat.

 

-         És ezt miért nem lehetett hamarabb mondani és miért nem tudhat erről Edward?- kérdezte Alice félig megkönnyebbülten félig pedig dühösen.

 

-         Mert Bella valójában nem igazán adhatna vért, mivel neki is éppen, hogy csak elég van, de számára nagyon fontos ez és tudod, hogy milyen szeszélyes Edward.  Ha megtudná, hogy most Bella kicsit az egészségével játszik, akkor mindent elkövetne, hogy megakadályozza őt ebben- mondta Carlisle, Alice arcán pedig átsuhantak a felismerés első jelei…

 

Edward szemszöge!

 

-         Szevasz öcskös!- vert hátba Emmett, mikor érdekes találkozóm után hazaérkeztem.

 

-         A többiek?- kérdeztem.

 

 

-         Nem tudom- vont vállat, majd egy hatalmas vigyort felém küldött, én pedig már előre féltem Emmett jelenlegi lelki állapotától.

 

-         Mit szeretnél?- kérdeztem nagyot sóhajtva.

 

-         Meg volt az édes búcsú az „ártatlan beszélgetés” után?- kérdezte még nagyobb vigyorral.

 

Először azt hittem, hogy Bella férjére gondol, ám hamar rá kellett jönnöm arra, hogy ő nem is tud érdekes találkozónkról, így maradt az, hogy a Bellával folytatott beszélgetésemre kíváncsi.

 

-         Nem történt semmi sem, mivel kidobott a teremből.

 

-         A végén se puszi, se pá? – kérdezte szomorúan.

 

-         Nem. Mint már mondtam nem történt semmi sem közöttünk és nem is fog- szögeztem le határozottan.

 

-         Talán nem jön be Bellácska új kinézete? Vagy félsz a dögös tanár néniktől?- kérdezte mosolyogva.

 

Nagy levegőt vettem és megpróbáltam magam lenyugtatni, hogy még csak véletlenül se essek neki fivéremnek, ám ő koránt sem segített a helyzeten.

 

-         Szóval így állunk…félsz, hogyha nem viselkedsz jól, akkor a szünetben csúnyán megbüntet, mi? – kérdezte pajkos mosollyal.

 

-          Fogd már be Emmett!- szűrtem fogaim között.

 

-         Pedig szerintem igazán bepróbálkozhatnál nála- kacsintott rám.

 

-         Befejeznéd?- kérdeztem irtó dühösen- Neki van gyereke, férje, egy biztos állása, mégis miért kockáztatná mindezt miattam, mikor én hagytam el őt és nem fordítva?

 

-         Jaj ne legyél már ennyire álszent! Fogadjunk, hogy egész órán perverz jelenetek ezrei játszódtak le fejedben.

 

-         Ne keverj össze magaddal!- mondtam mérgesen.

 

-         Nem is keverlek, mert tudom, hogy milyen vagy, csak Mr. Gentleman nem képes bevallani az érzéseit.

 

-         Remek. Most, hogy már darabokra szedtük magánéletem legintimebb részleteit, esetleg békén hagynál?- kérdeztem keserűen.

 

-         Azt hittem, hogy Bella jelenléte majd észhez térít, de úgy látszik, hogy nagyot tévedtem- mondta dühösen, majd egyik kezével nyakon ragadott s erősen hozzányomott az üvegfalhoz, mely kemény testem hatására megrepedt.

 

-         Mégis mi a francot művelsz?- kérdeztem, miközben megpróbáltam egyik vasmarkát lecsúsztatni nyakamról. Ám Emmettet még sohasem láttam ennyire dühösnek s miközben beszélt, szavaiból csak úgy sütött a düh.

 

-         Egészen eddig végig néztem, hogy hogyan teszed tönkre azokat a lényeket, akik számomra a legfontosabbak, most már azonban elegem van belőled! Mégis mit gondolsz, hogy ki vagy te, hogy csak úgy kedvedre játszadozol mások érzéseivel? Soha, még egy ilyen lehetőséged nem lesz, hogy tálcán kínálják fel neked Bellát, de te mit csinálsz? Ellöksz magadtól mindenkit! S úgy viselkedsz, mintha mi tehetnénk erről az egészről. Térj észhez, de azonnal vagy húzz el innen!- nyomott szorításomon még egyet, mire a hátam mögött lévő üveg szilánkosra tört.

 

-         Engedj el!- szűrtem fogaim között, majd egy hatalmas rúgással ellöktem magamtól.

 

Fivéremnek egy csöppet sem tetszett ez a helyzet, mert ész nélkül támadásba lendült. Két kezével megpróbált maga alá gyűrni, ám én hamar felül kerekedtem rajta s az előtér padlójába mélyesztettem fejét.

 

Minden sérelemért őt okoltam, így nem volt nehéz vadállatok módjára viselkedni. Szemeim előtt percenként fellebegett Bella arca, mely csakis azt a veszteséget és hiányt juttatta eszembe, mely mostantól újból mindennapos lesz életemben. Újból tarkón ragadtam Emmett hatalmas fejét s ismét a földbe döngöltem, miközben egyfolytában az zakatolt fejemben, hogy ő az oka mindennek.

 

-         Te ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! Világos?- kérdeztem dühben fortyogva s ő kihasználta ezt a másodpercnyi megingásomat, mert megragadta egyik kezemet és kivágott az üveg szilánkok közé.

 

-         Menj a francba!- üvöltötte felém, majd dühösen betrappolt a házba.

 

A kezdeti adrenalin mely végig kísért, most sem hagyott alább s minden erőmet összeszedve hatalmasat rúgtam Emmett hátába, mintha ezzel visszaforgathatnám az idő kerekét, hogy újból együtt lehessek szerelmemmel.

 

Emmett nem számított újbóli támadásokra, így mint egy hatalmas kőszikla úgy vágódott el a bejáratnál.

 

Már éppen felkészültem visszavágójára, mikor Alice erőteljes hangja megdermesztett.

 

-         Fejezzétek be!- üvöltötte.

 

 Nem hallgattam Alice vészjósló szavaira, így újból nekiugrottam  fivéremnek, aki ezúttal látta mozdulatomat, mert egyik kezével kivédte ütésemet s éppen a falhoz készült vágni, mikor egy jól ismert, édes hang mindkettőnket megállított…