A hétvége is elérkezett. Szombaton, egész nap csak Alice-re gondoltam, és folyton vigyorogtam. Mikor a tévét néztem, vigyorogtam, mikor ettem, vigyorogtam, álmomban, vigyorogtam. Hogy miért? Ki tudja? Talán csak mert úgy jöt? Vagy a pénteki események miatt? Halvány lila gőzöm sincs. Semiféle gőzöm nincs, nemhogy lila, meg halvány. Na szóval, folyton vigyorogtam, és ezt húgom is észrevette, majd, délután , mivel elég idegesítő lehettem, leültetett beszelgetni.

- Mi bajod van? Mit vigyorogsz folyton mint valami vigyorgó gép? – nézett mérgesen a pofámba.

- Nincs bajom – vigyorogtam.

- Péntek óta csak vigyorogsz, én meg nem tudom hogy…  Á, szóval a tegnap történt valami Culleneknel, mi? – Fején találtad a szöget, de ezt te nem fogod ilyen hamar megtudni.

- Lehet – mondtam, csak hogy idegesitsem.

- Mit akartak tőled?

- Alice akart velem beszélni – válaszoltam, az igazsághoz híven. Végülis nem hazudtam, csak vártam a megfelelő alkalmat hogy elmondjam Rosalie-nak mi történt. Vagyis lehet hogy elfogom neki mondani. Nem biztos.

- Mit mondott? – Mi ez? Valami kihalgatás? Megszegtem az egyik törvényt, és a húgom fog börtönbe küldeni? Nem valószinű.

- Azt hogy nem akarja hogy barátok legyünk. – Egy kivüláló már biztosan a földön fetrengett volna a röhögéstől az én vigyorgásomat látva, de nekem nem tűnt viccesnek, mert nem láttam magam kivülről.

- Mi ebbe a vicces?

- Megcsókoltam – böktem ki végre, mire Rose-nak leesett az ála - És nem ellenkezett – vigyorogtam tovább, erre meg a padlóig ért az ála. Utána feláltam, majd kimásztam a konyhába, ahol anya tett-vett.

- Ne vigyorogj annyit, fiam, mert elál a szád – mosolygott. Végre valahára sikerült eltűntetnem a vigyort a számról, utána meg éreztem hogy nem tett nekem jót ez a sok mosolygás, de nem gond, legalább volt mit csináljak, mert a vasárnapi nap teljes dögunalomba telt. Egyszerűen nem volt mit csináljak. De a lényeg az hogy túl éltem. Hétfő reggel miután felébredtem és reggeliztünk, egy hirtelen ötlettől vezérelve, a Cullen házhoz hajtottam. Alice testvérei, akik akkor száltak befele a kocsiba, elég nagyot néztek, mikor én, az autómnak támaszkodva, megáltam a házuk előtt. Bella volt az egyetlen aki, a szokásos morcos hangulatában, észre sem vett. Ők nem várták meg Alice-t, mert gondolom megérteték miért vagyok ott, és úgy tűnt nem volt ellenükre, bár nem tudom mit tehettek volna ellene, úgy hogy ne késsenek el a suliból.

Egy pár perccel utána, Alice is megjelent, és elég furcsa tekintettel nézett körbe, aztán rám. Biztos azt nézte hogy hova tűntek a többiek nélküle.

-         Hát te? – kérdezte tőlem.

-         Elviszlek a suliba – mosolyogtam.

-         Miért tennél ilyet? – hunyorított.

-         Hogy a testvéreid kényelmesebben utazzanak – mondtam nagyon komolyan.

-         Akkor indulhatunk? – szált be.

-         Persze – ültem be én is, majd beinditottam a motort, ami halk búgással kelt életre. "Milyen kellemes hang" – gondoltam magamban, majd elindultunk. Most magamhoz képest nagyon lassan vezettem, de lehet hogy másoknak meg ez is gyors volt.

-         Szóval nem mi vagyunk az egyetlenek akik szeretik a gyorsaságot – szólalt meg a lány mikor oda értünk.

-         Nem is. És most lassan mentem.

-         Nem félsz hogy esetleg baleseted lesz? – nézett rám.

-         Eddig még nem volt. Mégcsak megsem büntettek. És nem, nem félek. Jó reflexeim vannak. – vigyorogtam. Az utolsó mondatot ő is megmosolyogta, utána meg kiszáltam, és nem kerülte el a figyelmem hogy eléggé csúszós volt a beton, mert előző éjszaka fagyott. Kinyitottam Alice-nek is az ajtót, de még mielőtt elindultunk az épületbe, mondtam neki hogy vigyázzon a lépcsőkön, mire ő csak azt válaszolta hogy ne féltsem.

Batyogtunk, csak batyogtunk, és pont a lépcsőknél, Alice megcsúszott, én meg, mivelhogy pont a hátánál voltam, reflexszerűen elkaptam. A súlyán megis lepődtem, mert igaz hogy nem nézett ki nagyon kövérnek, de nem lehetett több ötven kilónál.

-     Tényleg jó reflexek – mondta nekem, mire felnevettem, majd egy percig csak néztem a szemeibe, miközben a karjaimban tartottam, és nem mertem leteni, mert olyan törékenynek tűnt, de egy belső hang, azt súgta hogy tényleg nem kell feltenem. Nem igazán akartam annak a hangnak hinni, ezért megvártam amig ő szól nekem, ami egypár másodperccel utána be is következett, peddig éreztem hogy jól esett neki hogy elkaptam, sőt, még kényelmesnek is találta ezt a helyzetet, ami melegseggel töltött el, bár elég érdekesen nézett a többi diák aki elment melletünk, de nem foglalkoztam velük.

-     Mostmár letehetsz – észhez térve óvatosan lábra álitottam, de továbbra sem engedtem el a derekát – Egyébként kösz – mondta a szemembe nézve.

-     Semmiség. Amúgy is ezért voltam a hátadnál – válaszoltam vidáman.

-     Tényleg? Én azt hittem hogy azért mert közös óránk van – mondta értetlenül.

-     Összetéveszt valakivel.

-     Gyere. A végén még elkéssünk – fogta meg a karom.

-     Viccelsz? Ha megsem jelenénk az órán, azt is megoldanám egy mosolyal. – de miközben ezt mondtam, egy nagyon gonosz ötlet kezdett megfogalmozódni a fejemben.

-     Azt elhiszem. De ha ennyire értesz hozzá, mi lenne ha most kivételessen is hiányoznánk az egyik óráról? – kérdezte tőlem mosolyogva.

-     Egy húron pendülünk – azzal megfogta a kezem, kifutottunk a suliból, majd beültünk az autómba.

-     Figyelmeztetlek hogy még sohasem csináltam ilyet – inditottam be a radiót. Mindenfele csak hírek mentek. Nem létezik hogy ne legyen egy adó ahol zene megy. Na nem baj, a híres Jasper Hale ezt is megoldja, meghozzá úgy, hogy betesz egy CD-t. Azzon a CD-n Rosalie kedvenc számai voltak. Mivelhogy majdnem egyforma a zenei ízlésünk, én sem utálom őket, és mert elég ismert számok, reméltem hogy Alice-nek sincs ellenére ha ezzeket halgatjuk.

-     Nem olyan nehéz. Az egyik órát nem az iskolában, hanem máshol töltöd, és ha mázlid van, még jól is érzed magad. De hogy érted azt hogy még sohasem csináltál ilyet? – fordult felém.

-     Úgy ahogy mondom. Eddig még sohasem hiányoztam.

-     Sem amikor beteg voltál, vagy valami?

-     Nem sűrűn szoktam beteg lenni, és baleseteim sem igazán vannak.

-     Nem hittem volna hogy valaki lehet egyszerre jóképű, és okos is. Mi vagy te, valami minta diák? – hitetlenkedett.

-     Tényleg, már megvolt az első csókunk, de jóformán semmit nem tudunk egymásról – csaptam a homlokomra.

-     Igaz. Akkor ismerjük meg egymást.

-     Kezd te.

-     Jól van. Mit akarsz tudni?

-     Hány éves vagy?

-     Tizenkilenc.

-     Mikor fogadtak örökbe Cullenek?

-     Öt éves koromban.

-     Mit szeretsz csinálni a szabad idődben?

-     Vásárolni.- Mindegyik lány amelyket én ismerem szeret vásárolni?

-     Kedvenc szín?

-     Piros.

-     Kedvenc állat?

-     Cica.

-     Kedvenc virág?

-     Rózsa.

-     Mit szeretsz bennem? – Ó, én hülye. Minek kérdeztem meg ezt is? Úgy tűnt eléggé meglepődött, és zavarban is volt, de azért válaszolt.

-     Most megfogtál. Ha tudnám akkor sem mondanám el, de mivelhogy nem tudom, nincs mit mondjak. Van ennek valami értelme?

-     Hát, nem tudom, biztos van.

-     Eleget hallottunk rólam, te jössz.

-     Tizennyolc éves vagyok, szabad időmben, a szobámban kuksolok, vagy a családdal töltöm az időt,  borzasztóan imádnak a csajok, és mióta az eszemet tudom félek a pókoktól – szedtem össze mindent amit tudni kell rólam.

-     Tényleg félsz a pókoktól?

-     Nem hogy felek, csak utálom őket.

-     Legalább te bevallod. A testvéreim a világért sem vallanák be hogy félnek tőlem.

-    Félnek tőled?

-     Igen. Nem vagyok én olyan törékeny mint amilyennek látszom.

-     Ja. Ezt valahogy sejtettem.

-     És hiszel a természetfelettiben?

-     Igen.

-     Ha azt mondanám nem vagyok ember, elhinnéd?

-     Rólatok elhinném, de másról nem.

-     Rólunk miért?

-     Első látásra tudtam hogy valami nincs rendben veletek. Túl tökéletesek vagytok.

-     Ennyi?

-     A szemetek színe változik, a bőrötök jéghideg, hófehér, kőkemény, és én meg sohasem láttalak titeket enni a menzán. Plusz hogy akárhányszor a közeletekben vagyok, a vészcsengőim azt kiabálják hogy veszélyben vagyok, mintha bármelyik percben valamelykőtök tömegmészárlást tervezne. Szerinted miért kerül mindenki titeket?

-     Mi tudjuk mik vagyunk, de te tudod? – alig volt pár milimeter az arcunk közt, éreztem hűvös leheletét a bőrömön, ám mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt a csengő, én meg nagyot sóhajtva kiszálltam a kocsiból, és bemásztam az épületbe. Egész nap csak az Alice-vel folytatott beszélgetés járt a fejemben. Szóval nem emberek. És vajon el akarja mondani nekem is hogy ők mik, vagy megvárja amíg magamtól jövök rá? Nem tudom miért, de valahogy úgy érzem hogy csak most kezdődik el igazán az életem, pedig eddig is éltem, valamilyen szinten, mert nem voltam meghalva, csak hát eddig megvolt a napi rutin: Reggel felébredek, túlélem a sulit, haza megyek, bevágódok az ágyba, és jó éjszakát, de most megjelentek Cullenek, akik gyökerestől megváltoztatták az én, eddig nyugodt, életemet.