Kedden reggel ugyanazt csináltam mint mindig. Felébredtem, kimásztam a szobámból, véletlenül lefejeltem egyet Rosalie-nak, mert mindketten négykézláb mentünk ki a szobánkból, miközben kerestünk valamit, de nem vettük észre egymást, annyira tanulmányoztuk a padlót, és mivelhogy a szobáink egymással szemben vannak, nekimentünk egymásnak. De a legröhejesebb az volt, hogy ugyanazt kerestük, ám az nem is volt fent, hanem lent a konyhában. Ha nem egy félóráig, de tizenöt percig biztos csak fájlaltuk a fejünket, miközben nagynehezen felöltöztünk, megreggeliztünk, majd elindultunk a suliba. Ott, a parkolóba, Alice egyenesen hozzám jött, majd adott egy csókot a számra, utána meg bementünk az épületbe. Alice végig csacsogott, én meg csak élvezettel halgattam a hangját, bár semmit sem értettem abból amit mondott, de a hangja olyan volt mint egy nekem kitalált dallam, úgy simogatta a fülem.

Az első pár óra eltelt, volt egy Nessie-vel közös órám, ahol a tanár azt mondta hogy a padtársunkkal, csütörtökre csináljunk valami Isten tudja milyen leírást, mit tudom én miröl vagy kiröl. Renesmee megbeszélte velem hogy suli után mennyek át hozzájuk, amit én szivesen tettem, mert több időt tölthettem Alice-vel, és ez nagyon tetszett. A menzán, megint Alice-t néztem. Tudom, elég hülyén nézz ki hogy ennyit nézzem, de nem tehettek róla, vonzza a tekintetem mint valami mágnes. Hogyha már a mágnessel hasonlitom össze, lehet hogy oda fogunk jutni hogy egymáshoz ragadunk. Igaz, nem lenne ellenemre, sőt, kifejezetten élvezném, de azért hogy nézznénk ki? Már így is a többi gyerek a suliból csúnyán nézz ránk, mert, hogy a Kassandra által modott kifejezést használjam, magunk köré csavartuk a Cullen gyerekeket. Kass elég féltékeny Rose-ra, és már halottam egy jópár rossz indulatu pletykát rólunk, mint például :,,Nem elég hogy bármelyk lányt vagy fiút megkaphatják, amelyket akarják, még a Culleneket is becserkészik, peddig csak most jöttek ide.”, vagy: “Ki nem álhattom ezzeket a Hale-eket, mert mindenük megvan amit akarnak, de nekik mindig az kell amit más jobban megérdemelne. Én tökéletes lennék Cullenekhez, de ők…”. És ezzeket mind féltékeny lányok vagy fiúk mondták, úgy, hogy mi is haljuk. Peddig nem hiszem hogy ilyen rosszak lennénk. De valójában nem is érdekel. Higyenek amit akarnak, leszarom.

 

A menzán, a féltékenység értelmen gondolkodtam, mikor gondolattmenetemből Maria hangja húzott ki.

- És hogy halladsz a Cullen lányal? – kérdezte tőlem, miközben egy sült krumplit rágcsált.

- Tessék? – néztem értetlenul. Honnan tudná ő, hogy én meg Alice több mint barátok vagyunk? Hacsak nem járt el véletlenül a szája szeretett húgomnak.

- Forksban vagyunk. Itt mindenki tud mindent mindenkiről. Az egész város attól hangos hogy te Alice Cullennel mész a bálba. De ha már elhívtad a bálba, akkor biztos nem csak barátok vagytok, ugye?

- Mondhatjuk úgy is – hebegtem zavaromban.

- És? Megvolt már az első csók? – kiváncsiskodott.

- Lehet. De végülis mit érdekel téged?–  Miért kell mindenkinek kitálaljak ilyen dolgokról? Itt már senkinek sem lehet magánélette?

- Most mit vagy úgy oda? Kérdezni sem szabad?

- De szabad, csak éppenséggel lehetne egy kis magánéletem is, vagy nem?

- Nem mondtam hogy nem lehet magánéleted, csak kiváncsi voltam. Ha attól félsz hogy elmondom valakinek, ne aggódj, tudod hogy nem vagyok egy ilyen pletykafészek, mit egyessek – nézett Kassandrára, aki nem mellesleg az egyik legpletykásabb lány a Földön. Holnapra már biztos az újságírok is itt lesznek, és fogják kérdezni hogy milyen volt a csók Alice-szel, miközben a címlapra fognak tenni.

Meg beszélgettünk egy kicsit, utána mentünk a következő órákra. Valahogy azok is elteltek, majd suli után, siettem Cullenekhez. Ott Nessie-vel megírtuk a házifeladatokat, majd azt ami a közös óránkra kellet, utána meg segitettem Esmenek a főzésben. Zöldség levest csinált, ezért én a zoldeket vágtam fel. Közben még betoppant Jacob is, meg egy szintén izmos, és rézbőrű fiú, akiről később megtudtam hogy a neve Seth, és a család egyik legjobb barátja. De ők, alig ültek vagy tiz percet, mert azt mondták sürgős dolguk van, és majd jönnek. Miközben a paradicsomot vágtam, nem figyeltem hogy mit vágok, hiszen már vagy ezerszer csináltam ilyet, inkább jót nevettem azon amit Nessie mesélt, de figyelmetlenségemnek köszönhetően, a paradicsom helyet a kezemet vágtam meg. Jó vagyok. Ha már így álok, simmán elmehetnék paradicsomnak, akkor vágdoshatnám magam. Szóval megvágtam magam, mire mindenki abba hagyta az eddigi tevékenységét, és minden ott tartózkodó ember, vagy nem ember, Alice-re nézett, aki a nappali másik végéből, felém fordult, szemei koromfeketék lettek, egy állatias morgást halattot, majd egy egész érdekes pozíciót vett fel. Nagyjából olyan volt mint egy ugrásra készen állo vadmacska, aki most fogja elkapni, és elfogyasztani a vacsoráját. Miota lettem én vacsora? Azok az idegesítő vészcsengőim megint üvöltötték hogy hatalmas nagy veszélyben vagyok, és ha igazából hallotam volna oket, már biztos szétszakadtak volna a füleim. Alice nem vette le a tekintetét a vérző ujjamról, miközben gyönyörü szemei most üresek voltak, és éhesen csillogtak. Edwardék lefogtak a lányt, mig Nessie, alig észrevehetően, közelebb jött hozzám, de egész végig nővérét figyelte, Esme meg csak rémülten nézte a jelenetet.

 

Bella arcán egy tipikus "én megmondtam" vigyor terült el, miközben Edwarddal valahogy kivitték hugukat. A szívem úgy dübörgött hogy azt hittem kiugrik a mellkasomból, az agyamban meg végig pörgettem az előbb történteket, és hirtelen azt sem tudtam hova tegyem azt amit láttam, mert végülis melyk természetfeletti lény érzékeny az ember vérére? A felismerés villámcsapásként ért. Egy vámpírokkal teli házban vagyok.

-     Te, jól vagy? Még nálam is sápadtabb vagy – kérdezte tőlem Nessie, én meg csak áltam, és bámultam az ajtót.

-     Miután majdnem megölték, szerinted ugrándozni fog örömében? – jött le a lépcsőn Rosalie, Emmettel a sarkában. Lehet hogy a húgom tudja mi folyik itt? Én még mindig csak néztem Esmeről Nessie-re, Nessie-ről meg Emmettre, és mondani is akartam valamit, de hang nem jött ki a torkomon. Mikor elkönyveltem magamnak hogy ilyen sokkos álapotban nem vagyok képes beszélni, lenéztem az ujjomra, amiből még mindig csepegget egy-két csepp vér.

-     Mindjárt bekötöm – ment fel Nessie, egy másodperccel később peddig egy fáslival tért vissza. Lassan, de nagyon lassan bekötötte az ujjomat, utána meg Emmett megszólalt.

-     Most a hugit elvisszük egy alapos vadászatra, aztán meg elfogja mesélni neked hogy mi az ábra. Végre valami izgalmas – mondta meg, majd kiment, mig én még mindig bambán néztem a többieket, mint egy ötéves kisfiú aki nem ért semmit. Peddig értettem, igaz nem sokat, de így is többet mint egy normális ember, amelyk ha a helyemben lenne, már rég silítva elfutna, vagy vágná fejét a falhoz, mert nem ért semmit abból amit itt beszélnek.

-     Mikor beszélhettek vele? – találtam meg a hangom, mire Rose hozzám fordult.

-     Neked van hangod is, öcsi? Már azt hittem megnémultál – mondta nekem, és normális esetben visszavágtam volna neki, de most nem figyeltem.

-     Úgy egy tiz perc múlva. Alice-t ismerve nem lesz nagyon hosszú a vadászat, mert már alig várja hogy elmondja neked a hatalmas nagy titkot. – amit mellesleg már tudok – egészitettem ki gondolatban Nessie mondatát, majd megjelent egy kép a fejemben, amelykben Alice-t láttam, ahogy megöl egy férfit. Valahogy nem néztem ki belőle ilyesmit, ezért hamar elhessegettem a gondolatot, de helyette jött egy másik, amelykben az erdőben sétálva beszélgettunk, majd hozzám fordul, és engem öl meg. Mondjuk az meg mindig jobb mint egy másik ártatlan ember. Hatalmasat nyeltem, majd kiürisítettem az agyam, és folyton azt mondogattam magamban hogy: “Nem lesz semmi baj! Nem lesz semmi baj! Minden a legnagyobb rendben lesz”, miközben azt fontolgattam hogy ha Cullenek átlagos vámpírok lenének, akkor Edwardék nem álitották volna meg Alice-t, sőt, lehet hogy már rég nem élnék, ezért nem kell féljek ha kettesben akarok Alice-vel beszélni, és azt is fogom tenni. Az ő szájából akarom hallani ezt a rémesen nagy titkot, anélkül hogy más beleszóljon, akár az élettem árán. Legalább egy fokkal okosabban fogok meghalni.

-     Végeztünk. – jött be Bella, Edward meg Emmett, mire én nagyot sóhajtva kimásztam, és Alice-vel találtam szembe magam, aki leszegett fejjel ált elottem, majd megszólalt.

-     Sétálunk egyet?

-     Persze. – majd elindultunk az erdőbe.

  Már bőven az erdő közepén járhattunk, de egész úton egyikünk sem szólt semmit, ami elég érdekes volt, mert vagy tizenöt perc alatt, igazán lett volna mit mondjuk, de szerintem mindkettőnk azt várta hogy a maásik mondjon valamit. Mondjuk én szivesen mondtam volna valamit, ha lett volna mit, azomban, vélemenyem szerint, Alice-nek sokkal több mondani valója volt, csak éppen nem tudta hol kezdje, ezért megáltam, és egy kicsit besegitettem neki.

-     Alice. Nincs valami amit mondani szeretnél nekem? – kérdeztem kissé elnyújtva a nevét, és a nekem szót.

-     Igen, van valami. De inkább megmutattom – ragyogott fel az arca, és ez valószinüleg egy hirtelen ötlett volt – Ez nem a megfelelő hely – ragadta meg a csuklóm, és elkezdett húzni maga után, én meg becsuktam a szemem, úgy botladoztam a fák kozott. Megmutattja? Akkor biztos megfog ölni. Mondjuk legalább boldogan fog véget érni a nem túl hosszú élettem, mert tudom hogy ő boldog. De akkor miért érzem azt hogy mindjárt beszarok? Kellet volna hozzak magammal egy tiszta alsót, csakhát éppen nem tudtam hogy tizennyolc évesen fogok meghalni. Áljunk csak meg… Ehhez kell egy megfelelő hely? Á, nem is tudtam. Biztos egy eldugott rétre visz, amelyk ehhez van berendezve, és a testvérei nem fogják tudni hogy mit csinál, vagy belefojt a vizbe amelyk itt valahol folyik, hogy könyebb legyen a munka, habár így sem lenne túl nehéz, hiszen mit tehettek én ellene? Éppenségel tehetnék, de nem akarok. Felőlem szét is téphetne, ha az boldogá tenné, igaz hogy Rosalie, és a szüleink nem fognak örülni ha húgom egyedül megy haza, de az már részlet kérdése. De vajon milyen érzés lesz? Fájdalmas? Vagy kellemes? A jó nagy franc se tudja. Úgy ahogy azt sem tudja senki, hogy én most miért fontolgattom a halálom. Talán azért mert olyan jó lenne elhagyni ezt a világot? Nem hiszem. Biztos azért mert mielőtt meghalok, még tudni is akarom hogy mi történik velem, vagy miért, nem megyek fejjel a falnak, mert még betörik. A fejem, nem a fal.

Megáltunk, és közben hallotam a víz csobogását. ,,Itt a vég. Ég veled, rút világ!” – siránkoztam magamban...