- Lizzy, szeretném, ha megbíznál bennem – szólalt meg Carlisle csendesen. – Elkövetek mindent, hogy a legkevesebb fájdalmat okozzam neked.
- Kérlek, csináld doki, csak szüntesd meg a fájdalmat – könyörögtem neki erőtlenül. – Megbízom benned, és tudom, hogy én nem élem túl, de a babámat mentsd meg.
- Te is túléled – ragadta meg a kezem Esme. – Együtt leszel a babáddal, higgy nekem. – A bátorító szavak egy kis reménnyel öntötték el a szívemet.
- Mindenki menjen ki – utasította Carlisle.
- Én maradok – jelentette ki Evan, és megfogta a másik kezem. Én megpróbáltam megszorítani azt, de nem volt már annyi erőm, helyette, csak egy erőtlen mosolyt küldtem felé.
- Esme, te maradsz? – nézett a feleségére a doki.
- Van elég erőm – biztosította ő. Ekkor halottam, hogy az ajtó megint becsapódott, majd Carlisle lépett az ágyam mellé, de nem engem nézett, hanem Evant.
- Kérlek, hozz pár törölközőt – kérte szelíden, mire Evan elengedte a kezem, és eltűnt a látóteremből. Carlisle rám nézett, a szemében mérhetetlen nyugalom, és magabiztosság csillogott. Megbíztam benne, és tudtam, hogy meg fog tenni mindent, hogy életben tartson. – Lizzy – kezdte halkan -, ha kint a baba, mérget fogunk juttatni a szervezetedbe… és megkezdődik az átváltozás. Vállalod?
- Igen – feleltem szinte azonnal. Tudtam, hogy egyszer be fog következni, csak azt nem, hogy ilyen hamar, és, hogy ilyen elképesztő körülmények közt.
- Akkor, most nagyon fog fájni – mondta végül a doki, és egy erőteljes mozdulattal leszabta rólam a ruhámat, majd a hasamhoz hajolt.
Olyan volt, mintha megcsókolta volna a hasam, de egy pillanattal később éles fájdalmat éreztem, mire egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a szám. A fájdalom felerősödött, és hallottam a saját bőröm repedését, majd valami elképesztően hangos, rémes hangot, mintha egy fémedényt törtek volna ketté. Leírhatatlan volt, legszívesebben vergődtem volna, de nem tettem, ha akartam sem tudtam volna. Olyan volt, mintha az egész testem megbénult volna. Amikor már úgy éreztem, hogy végem, meghallottam egy éles, mégis gyönyörű babasírást. Az én babám, az én kisbabám, kinyitottam az eddig csukva tartott szemeimet, és megpillantottam őt. Véres volt, és valami fehér maszat ragadt a testére, de a világ legszebb lénye volt, és ő az enyém, csak is az enyém.

- Kisfiú – kiáltotta Carlisle, majd egy fehér lepedőbe csavarta, és a kezembe adta. Mondott még valamit, de azt már nem értettem. Elfoglalt a kezemben lévő csöppség csodálása, a fájdalmaim is háttérbe szorultak egy pillanatra, pedig nagyon is éreztem, hogy hamarosan magával ragad a halál.
- Mi lesz a neve? – kérdezte Esme izgatottan. Én felnéztem rá, de nem őt láttam meg, hanem az ajtóban álló feketehajú vámpírt, aki kővé dermedve állt, és minket nézett.
- Matthew Harlisle Evens Cullen – mondtam mosolyogva, majd utoljára belenéztem a kisfiam hatalmas kékeszöld szemeibe, és engedtem, hogy magába fogadjon a sötétség, és a halál.
Álmomban egy csodálatos helyen jártam. Egy hatalmas teremben álltam, ahol minden fekete és piros volt. A falak vérvörösre voltak festve, a bútorok pedig ébenfeketék voltak.
- Szeretlek – hallottam meg a világ legcsodálatosabb hangját. – Kérlek, maradj velem – hangzott el a halk fohász. A hang irányába fordultam, és megláttam Emmettet, amint felém közeledik.
A kezeit széttárva várta, hogy én is lépjek felé, és én megtettem, léptem felé. Feladtam minden fájdalmat, és sérelmet, hiszen már úgy is halott vagyok, akkor miért ne élvezhetném megint azt a hűvös, mégis biztonságos ölelést, amit csak Emmett izmos karjaiban éreztem? Ő magához húzott, és csak ölelt, hosszú perceken keresztül összeborulva álltunk, majd felemeltem a fejem, csakhogy a gyönyörű szemeibe tudjak nézni. De a megszokott aranybarna szempár helyett, most egy vérvörös kettős nézett rám vissza. Rémültem hátráltam ki a karjaiból, egészen a falig, de ő követett, és mosolygott, az álmom rémálommá vált. A falak hirtelen megmozdultak, és mintha össze akarnának nyomni, egyre közelebb jöttek. Mintha az egész szoba meggyulladt volna, és pedig bent rekedtem. A nyakam lángolni kezdett, majd mindkét karom, és lábam is. El akartam oltani, de megint nem tudtam megmozdulni, sikítottam kínomban, és Emmett felé nyúltam. Ő már a régi, szeretett Emmett volt, ő is felém akart nyúlni, de egyre messzebb, és messzebb került, lehetetlen volt elérni. A fájdalom ezerszer rosszabb volt, mint amit alig pár perce éltem át, akkor nem akartam meghalni, de most annál inkább vágytam rá. Inkább haljak meg, mint hogy elevenen elégjek. De senki sem hallotta a kiáltásomat, senki sem figyelt kétségbeesett fájdalomsikolyomra, egyedül voltam, és égtem. Minden átkozott perc fájdalmas volt, és egy pillanatig sem akart múlni. Elvesztettem mindent, a szerelmem, az életem, a boldogságom, és az egyetlen lényt, aki igazán szeretett, a kisbabámat. És mindez miért? Ő miatta, mert nem akart engem, nem hitt nekem. Észrevettem, hogy a gyűlölet egyre erősebb, intenzívebb, és fájóbb lett. Felfoghatatlan volt számomra, hogy honnan jön ez a hatalmas lelki fájdalom, de enyhítette azt az égő, maró fájdalmat, ami a testemet marcangolta.

Képek pörögtek a szemem előtt, minden annyira élethű volt. Feléjük akartam nyúlni, de a fájdalom megint felerősödött, és megbénított. A képeken én voltam, kicsi korom életképei. Amint kétévesen megkapom az első Barbiemat, és a hozzávaló ruhakollekciót, és persze mellé Kent is. Majd ugrott a kép… Az első közös családi nyaralásunk, amikor már tudtam úszni, épp egy tóban lubickoltam. Végigvezette a képsorozat életem minden egyes szép pillanatát, egészen addig, amíg el nem kezdődött a gimis iskolaévem második éve. Az évnyitón álltam Angie mellett, és néztem bele a diáktömegbe, majd megpillantottam őt, és utána eltűntnek a képek. Helyettük megint az-az érzés, a fájdalmas gyűlölet bukkant fel. Az égető érzés eltűnt a karomból és a lábamból, már csak a törzsem lángolt, de ha lehetséges még intenzívebben, még fájdalmasabban. Sikítani szerettem volna, de a torkom száraz volt, csak fájdalmas nyöszörgést tudtam kipréselni magamból. Egyszer csak tüzelő homlokomon megéreztem egy jéghideg kezet, amennyire csak tudtam, nekipréseltem a fejem, annyira jólesett. Majd hűvös érintése lentebb siklott, a mellkasomra, az eszeveszetten dobogó szívem fölé.
- Mennyi idő még? – hallottam azt a kellemes mély hangot, amitől egyszerre élesedni kezdett minden érzékszervem.
- Alig egy óra – felelte egy magas, hárfaszépségű hang.
Meddig van már csak egy óra? Akartam kérdezni, de egy hang sem jött ki a torkomon, aludni szerettem volna, annyira fáradt voltam, de a fájdalom nem engedte. Megpróbáltam megmozdítani a kezem, és sikerült, bár ne tettem volna. A szívem olyan gyors, és fájdalmas iramba váltott, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból. Megint csak sikítani próbáltam, és tudtam is, kiadtam magamból, minden egyes némán töltött percet. Valami hangos csapódást halottam, kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is csuktam, mert olyan volt, mintha tüzes nyílvesszőt böktek volna bele. Eszeveszett módjára hánykolódtam, csak a szívem vad dobogását halottam, majd egyszer csak csönd lett. A tűz kialudt, és a szívem két, hatalmas dobbanás után elcsendesült. Annyira jó volt a csend, és az, hogy nem fájt semmim.
Kinyitottam a szemem, félve ugyan, hogy megint visszatér az égető, fájó érzés, de nem tért vissza. Körbe forgattam a szemeimet, és meglepődtem azon, hogy mennyire élesen látok. Ennyire tisztán, és színesen, még soha nem láttam semmit. A hófehér mennyezeten meg tudtam számolni minden egyes apró pöttyöt. Felültem, de olyan gyorsan, hogy majdnem beleszédültem, de nem szédültem, még csak meg sem inogtam. Kőrbe akartam nézni a szobában, kíváncsi voltam, hogy minden ilyen színes, és megannyi árnyalatú e? De nem voltam egyedül, az első, akit megpillantottam az Bella volt, amint egy hatalmas mosollyal az arcán felém lépett.
- Bella, ne – lépett mellé Jasper.
- Nem fog bántani, Jazz – rázta le a karjáról a fiú kezét. – Ugye nem bántasz, Lizzy? – kérdezte szelíden.
De én nem válaszoltam, körbepásztáztam a szobán, majd megláttam őt. A sarokban állt, a legmesszebb tőlem, mégis színtisztán láttam az arcának minden egyes tökéletes vonalát. És a gyűlölet fellángolt bennem, előre nyújtottam a kezem, és ő már a levegőben volt, pedig nem is koncentráltam. Halk duruzsolást hallottam a fülemben, mire Emmett felordított, a szemembe nézett, és szikrát szórt a teste. Megijedtem, és leereseztettem a kezem, mire ő a földre esett, élettelenül feküdt. Uramisten, mit tettem? A másodperc töredéke alatt felálltam, és a falnak préseltem magam. A kezeimet hátra szorítva, akkor láttam meg, hogy Levy, Evan, és Jasper is közeledik felém.
- Lizzy, nyugi kislány – szólalt meg Evan hízelgő hangon.
- Én… én… nem akartam – szólalt meg egy gyönyörű női hang, meglepődve vettem tudomásul, hogy ez az én hangom.
- Tudjuk, hogy nem akartad – felelte Jasper. – Bízz bennem, segíteni akarok – lépett elém.
- Lizzy, szeretlek – halottam meg Emmett elkínzott, halk hangját, elnéztem Jazz mellett, és láttam amint épp Bella, és Edward talpra állítják.
- Te nem szeretsz engem – kiáltottam gyűlölettel. – Soha sem szerettél engem.

(Emmett szemszöge)

Amikor beléptem Lizzy szobájába, az első, amit megláttam, az egy véres, apró kisbaba volt, aki olyan keservesen sírt, hogy azonnal a karjaimba akartam venni, de nem mozdultam. Apám egy fehér lepedőbe tekerte, majd Lizzy kezeibe adta. A csöppség kinyitotta a szemeit, és felnézett az anyjára, aki csodálattal figyelte minden mozdulatát, ahogy én is. Az én fiam – kiáltottam magamban. Anyám megkérdezte, hogy Lizzy milyen nevet akar adni neki, mire ő egyenesen a szemeimbe nézett, majd megszólalt.
- Mathew Harlisle Evens Cullen – suttogta mosolyogva, majd elájult. Apám neve, és Carlisle meg Harold nevét összekeverve, milyen elmés, mosolyogtam magamban. És Evens Cullen, tehát elismeri, hogy az enyém is. Esme azonnal a karjaiba vette a kicsit, és kiment vele. Elhaladt mellettem, én pedig egy másodperc töredékéig láthattam őt, az én kisfiamat. Ő is rám nézett, hatalmas zöldeskék szemei voltak, mint nekem emberként, és aranyszőke haja, pont, mint az anyjának. Felé nyúltam, de anyám elfordult.
- Foghatod még eleget, Lizzynek van rád szüksége – suttogta kedvesen, mire én csak bólintottam.
A szerelmem ágya mellé léptem, majd lenéztem rá. Apám utasításai szerint először a nyakához hajolva haraptam meg az ütőerét, majd a csuklóján, a lábain, és végül a mellkasán, minét több mérget bevíve a szervezetébe. A vére most is mámorító volt, de most nem tudtam mindezzel foglalkozni. Utána csak várni tudtunk, percekig nem történt semmi, még mosolyogott is. Majd, egyszer csak megvonaglott a teste, lepillantottam a fájdalomtól eltorzuló arcára, és legszívesebben hangosan felzokogtam volna. Én tettem ezt vele, miattam él át ekkora fájdalmakat. Térdre roskadtam, és a kezeim közé vettem a kezét, apró csókokkal behintve azt, halkan mormolva, hogy sajnálom. Lizzy szenvedett, és én nem tudtam enyhíteni a fájdalmán, tétlenül térdeltem az ágya mellett, és végignéztem az emberi test utolsó haláltusáját. Kint hatalmas vihar tombolt, félő volt, hogy elviszi a tetőt a fejünk fölül. Mindezt ő csinálta, és ahogy egyre terjedt benne a méreg, annál nagyobb lett a kinti vihar. A percekből órák lettek, az órákból napok, a második nap hajnalán Evan állt meg mellettem. A kezét Lizzy vállára téve az előtte lévő falra nézett, felnéztem rá, és láttam, hogy a szemei élénksárgán csillognak. Már épp meg akartam kérdezni, hogy mi a fészkes fenét csinál, amikor Lizzy megmoccant. Halk, panaszos sóhaj hagyta el az ajkát, a kezem magától mozdult. Megpróbáltam enyhíteni a tűzforró testét, ami egyre hidegebb, és hidegebb lett. Sem Evan, sem pedig én nem mozdultunk mellőle. Majd a harmadik nap is eljött. A mindezidáig homlokán nyugvó kezemet a szaporán verdeső szíve fölé tettem, majd felnéztem a sarokban kuporgó húgomra.
- Mennyi idő még? – kérdeztem halkan, mire ő rám kapta éjfekete szemeit, alig egy órát jósolt. Mindjárt vége szerelmem. Evan ellépett mellőlünk, de halkan megszólalt.
- Ugye tudod, hogy szívből gyűlöl? – kérdezte keserű hangon, én csak megráztam a fejem, nem voltam abban az állapotban, hogy beszélni tudjak.
Az utolsó óra a legnehezebb – gondoltam magamban, amikor Lizzy fájdalmasan felsikított. Átéreztem a fájdalmát, én is vele szenvedtem, minden percben azt kívántam, hogy bárcsak nekem fájna ennyire, nem pedig neki. Egyszer csak lelassult a szíve, majd két utolsó dobbanás után végleg elhalkult. Elléptem Lizzy ágya mellől, a sarokba húzódtam, nem tudtam, hogy milyen érzelmekkel tér magához, nem akartam már az első pillanatban felidegesíteni, de mint később rájöttem, elég volt ehhez csak a jelenlétem is. Lizzy kinyitotta a szemeit, amik vérvörösek voltak, és először csak a plafont nézte, szinte ámulattal az arcán. Ekkor lépett be Bella az ajtón, egész idő alatt ő és Esme vigyáztak a kicsire, én nem akartam egy pillanatra sem magára hagyni Lizzyt.
Lizzy felült, a számunkra természetes gyorsasággal és kecsességgel, de ez őt még igen is meglepte. Bella megindult felé, ő volt a legfiatalabb vámpír, és tisztábban emlékezett arra, hogy mit is érzett, amikor kinyitotta a szemét, az átváltozása után.
- Bella, ne – lépett mellé Jazz. Megragadta a karját, de a húgom lerázta magáról
- Nem fog bántani Jazz. Ugye nem bántasz Lizzy? – kérdezte halkan. De Lizzy nem őrá figyelt, hanem a szemei megtaláltak engem.
Felemelte a kezeit, alólam, pedig eltűnt a talaj, hát igen, egy kicsit nagyobb a hatalma. A rubinvörös szemei megvillantak, én pedig eszeveszett fájdalmat kezdtem érezni a végtagjaimban. A fenébe is Lizzy – akartam volna kiáltani, de csak egy ordításra futotta. Azt hiszem, hogy belém vezetett pár villámot, csak úgy heccből. Szuper! De amint észrevette, hogy ezt ő csinálta, azonnal letette a kezeit, én pedig tétlenül estem le a földre. Edward, és Bella nyomban mellettem termettek. Míg Evan, Levy és Jasper körbevette a falhoz tapadt lányt, nyugtató savakat suttogva neki.
- Lizzy, szeretlek – nyögtem alig hallhatóan, mire ő elnézett Jasper mellett, a szemei tele voltak gyűlölettel.
- Nem szeretsz engem – kiállotta felém. – Te soha sem szerettél – fájdalmasan felnyögtem, és kiszaladtam az ajtón, a nappaliban Esme, Alice voltak, és a fiam.

Igaza volt Evannak, Lizzy gyűlöl engem. De istenemre mondom, újra az enyém lesz, meg fog bocsájtani. Időm az van elég, és tudom, hogy előbb vagy utóbb boldogak leszünk mi hárman. Karjaimba vettem, a kis csöppséget, mire ő azonnal kinyitotta a szemeit, és felmosolygott rám. Alig három napos, és máris több hónaposnak nézett ki. Gyönyörű gyermek, nem csoda, hisz az anyjára ütött.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés