|
11. fejezet - A hatalmas nagy titok...amit már tudok.
2010.10.01. 19:31
Megáltunk, és közben hallotam a víz csobogását. ,,Itt a vég. Ég veled, rút világ!” – siránkoztam magamban, és közben még mindig nem nyitottam ki a szemem, de éreztem hogy Alice elengedi a kezem.
- - Nyugodtan kinyithatod a szemed. Nem foglak megölni. – nevetett a lány, mire kinyitottam a szemem, és láttam hogy a folyó mellet voltunk, ahol a sütött a nap. Igazából csak én voltam a napon, Alice meg az árnyékba.
- - Most figyelj – mondta, majd ő is a napra ment, és egész teste elkezdett csilogni mint a gyémántok. A látványa teljesen megbabonázott, de úgy, hogy nem vettem észre hogy tátott szájal nézzem.
- - Ezért nem mentek a napra – suttogtam alig halhatóan, és nem kerülte el a figyelmem hogy elég szomorú volt.
- - Igen – nézte a cipője orrát – Amit most mondani fogok elég hihetetlen, és ijesztő, de kérlek, ne ijedj meg, mert nem foglak bántani – vett egy jó nagy levegőt, majd kimondta azt amit már rég tudok – Mi… vámpírok vagyunk – miközben ezt mondta, közelebb mentem hozzá, kezeimet a derekára csúsztattam, és csak bámultam gyönyörű szép arcát. Pár percig csak áltunk, és úgy vettem észre hogy valamit nagyon vár. Végul értetlenül rám nézett.
- - Ennyi? Nem rohansz el, vagy kiabálsz mint egy őrült? – kérdezte.
- - Nem. Egyrészt mert már rég tudom, másrészt pedig, mert nem érdekel – néztem a szemeibe.
- - Nem érdekel? Hogyhogy nem érdekel? Hiszen mi kegyetlen szörnyetegek vagyunk, bármelyk percben megölhetnélek, téged meg nem érdekel – kezdte kétségbeesetten. Most nézzhet teljesen őrültnek, de én akkor sem fogom békén hagyni. A fejembe vettem hogy megértettem vele hogy szerettem, és ezt is fogom tenni. Nem most, de valamikor.
- - Ha megakarnál ölni már rég megtetted volna – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
- - Te meg az a logikus gondolkodásod – morogta az orra alatt morcosan, mire felnevettem.
- - Amúgy sem hiszem hogy szörnyetegek lennétek.
- - Tévedsz. A többiek lehet hogy nem, de én... - harapta be alsó ajkát.
- - Nálad mit jelent az hogy szörnyeteg?
- - A vámpirok már alapból szörnyetegek, nem szabadna léteznünk.
- - Ha ti nem lennétek, én most a szobámban bámulnám a falat, ahelyett hogy egy izgalmas beszélgetést folytassak veled – mondtam vidáman, mire ő is elmosolyodott. Leültünk, majd csendbe burkolózva figyeltük a másikat. Egyszer csak, váratlanul megszólalt:
- - A mi családunk nem olyan mint a legtöbb vámpír – Ja, ezt már én is észrevettem –, mi nem ölünk embereket.
- - Akkor mit esztek, vagy isztok? – kérdeztem értetlenül.
- - Állati vért. – Hogy az állatoknak van vérük azt eddig is tudtam, de hogy az finom is lehet.
- - Mi történt az előbb mikor magvágtam magam?
- - Az emberek vére alapból nagy hatással van ránk, de ki lehet birni, itt az élő példa – mutatott magára – ,azaz halott példa – javitotta ki gyorsan.
- - A többiek nem támadtak rám, peddig ők is vámpírok.
- - Igaz. Ez azért van, mert számukra nem olyan csábitó a véred. Bár Edward azt mondta hogy nekik is nehéz volt, mert te alighanem a legcsábitóbb vérrel rendelkezzel a Földön, ami igazán érdekes, tekintve hogy a húgod inkább halszagú – magyarázta.
- - Honan tudod hogy neked nehezebb mint a többieknek?
- - Érzem. Néhány vámpírnak van egy úgynevezet “énekese”. Annak az embernek a vére mindennél jobban csábitja az ilettő vámpírt, és általában az ember meghal, mert nagyon nehéz megálni, hogy ne támadj rá.
- - De én még élek.
- - Csak mert jó ideje tartóztattom magam az embervértől, de így is alig egy hajszálon múlott az életed.
- - Nehéz a közelembe lenned? - Hű, ma nagyon kiváncsi vagyok.
- - Igen. Hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy most azonnal ne öljelek meg.
- - És milyen? Má rmint a vérem.
- - Retenetesen edes, de inkább hasonlit a tenger ilatához. Igen, ez is mindig fejbevág. Akárhányszor megérzem, mindig hirtelen jön. Mintha egy villámcsapás hozzná vagy valami ilyesmi. Beszelhetnénk valami másról? Ha eltereled a figyelmem, annál könyebb – nézett rám, mert eddig a fűvet bámulta, én meg elkezdtem gondolkodni hogy miről beszéljunk. Több millió kérdésem volt, csak nem tudtam melyket tegyem fel. Végül arra jutottam hogy a múltját akarom megismerni.
- - Meséld el a múltad. Hogy hogy lettél vámpír, mikor lettél a Cullen család tagja, stb.
Vett egy nagy levegőt, majd belekezdett. Úgy tűnik most divat a sok ,,nagy levegő"
- - 1901-ben születtem, Mississippi államban, Biloxiban. Az emberi nevem Mary Alice Brandon, és még volt egy húgom, Chintia Brandon. Emberként volt egy képességem, minek köszönhetően láttam a jövőt, ezért 1920-ban elmegyógyintézetbe zártak. Mellesleg ez a képesség még mindig megvan – mosolygott rám, majd folytatta – Volt egy ott dolgozó vámpír, akivel nagyon jó barátok lettünk, és ő átváltoztatott, mert így akart megmenteni egy rám vadászó vámpírtól, Jamestől. Neki ez volt a hobby-ja, mert egy jópár évvel később, Bellára is rátámadt, és végül oda jutottunk hogy mi öltük meg Jamest.
- - Bella ember volt mikor megismertétek? – szóltam közbe.
- - Igen. Nessie az ő és Edward lánya. Ebbe most nem mélyülök bele, majd kérdezd meg Edwardot. Na szóval az ott dolgozó vámpír átváltoztatott, de James megölte. Még jó hogy mindent elmondott előtte, mert másképp nem tudom mit csináltam volna. Egy pár évig csak jártam a világot, egyedul a képességem vezérelt, és nem tudtam hogy létezik egy másik út is, ezért embereket öltem. Nem is keveset. Lett két jó baratom, Peter és Charlotte, velük meg mindig tartom a kapcsolatot, és jóformán bejártam az egész államot, miközben Emmett-et kerestem, persze. Végül 1948-ban találkoztunk, Philadelphiaban, egy kávézóban. Ugyan abban a hajóban eveztünk, ő is egy ideje bolyongott magában, sok vámpirral összeverekedett már, de erejének köszönhetően, mindig ő győzött. Elmeséltem neki mindent a képességemről meg arről hogy én őt vártam, és eleinte kissé furcsán nézett rám, de utána megszokta. Két évig kerestük Culleneket, a látomásaimnak köszönhetően meg is találtuk őket, de nem volt könyü, mert mindig költözködtek, és megkellet tanuljuk hogy urajuk a vérszomjunkat. Nehéz volt, ugyebár megöltünk egy-két embert, de belejöttünk.
- - Mindegyik vámpírnak van ilyen képessége?
- - Nem. Ez onnan jön hogy az emberi korunkból áthozunk egy-két tulajdonságot, és van amelyk kifejlődik, bár nálam nem így volt, mert már emberként is megvolt a képességem, de Edwardnak nem. Ő gondolatolvasó.
- - Vagyis halja a gondolataimat?
- - Igen. Általában mindenkiét halja, Bella az egyetlen aki immunis, mert neki van egy úgynevezet mentális pajzsa, amelyk megvédi a mentális képességektől, de én sem láttom mindig a jövőjét.
- - Ez a jövőbelátás, hogy működik?
- - Én az emberek dönteseit láttom, szóval ha meggondolják magukat a látomás is változik, ezért általában nem nagyon bizzuk magunkat a látomásaimra, de van amikor jól jön. Például az időjárásnál. Azt senki nem dönti el, így nem kell egyszerre húsz látomásom legyen róla, mert az egyikbe esik a hó, a másikba süt a nap, a harmadikba meg esik az eső.
- - És mindenkit látsz?
- - Nem. Csak az embereket, és a vámpírokat.
- - Miért, mik vannak meg?
- - A vérfarkasok, és a félvérek, félig ember félig vámpírok, mint Nessie.
- - Neki azért másszínü a szeme.
- Igen. És téged sem látlak – mosolygott rám, mire értetlenül néztem – Eddig egy látomásom sem volt veled, peddig biztos vagyok benne hogy naponta egy csomó döntést hozol. Mint például az hogy te akartál engem meghívni a bálba, teljesen váratlanul ért, ezért jutottunk oda hogy én hívtalak meg téged.
- - Megyunk? – áltam fel, majd felsegitettem Alice-t is, és összekulcsoltam a kezeinket.
Lassan ballagtunk a hatalmas ház felé, és egy pár perc után mosolyogva léptunk be, bár én kissé szorongtam, mert nem tudtam hogy a többiek hogy fognak reagálni arra hogy mostmár én is tudom azt a hatalmas nagy titkot, miszerint ők vámpírok.
- - Te még itt vagy? – kérdezte Emmett hatalmas szemekkel. Miért, mire számitott?
- - Igen, úgy tűnik - válaszoltam kínosan mosolyogva.
- - Ti már tudjátok a mi titkunkat, de mi nem tudjuk a tiéteket – mondta Edward. Hogy ő gondolatolvasó, és onnan tudja hogy nekünk is van egy titkunk. Alice értetlenül nézett, miközben leült a kanapéra Nessie, és Emmett mellé, mig Rose a földön, én meg egy fotelben helyezkedtem el, de észrevettem hogy Bella nem volt ott. Mindenki ránk nézett, így belekezdtem.
- - Nekünk is vannak egyféle képességeink. Én érzem az emberek érzéseit, és tudom őket manipulálni.
- - Én meg érzem az emberek akaratát – vette át a szót Rosalie.
- - Mióta vagytok képesek ezekre? – kérdezte Dr.Cullen kiváncsian.
- - Kiskorunk óta. Hat évesek voltunk mikor észrevettük, de nem szóltunk anyáéknak.
- - Bellanak is megvolt a képessége emberként, csak akkor nem volt teljesen kifejlődve – mondta Alice.
- - Akkor úgy tűnik hogy két nem átlagos emberrel van dolgunk – ált fel a családfő.
- - A képességek nélkül sem lenének átlagosak, mert egyik általam ismert embernek sincsenek olyan gondolataik, mint nekik – mutatott rünk Mr. Agytúrkász.
- - Lehetne hogy a gondolatainkat megtartsuk magunknak? – néztem szúrósan Eddy-re.
- - Egy Agytúrkászal meg egy jövőbelátóval nem lehet magánéleted – sóhajtott fel Emmett szinpadiasan, majd elballagot.
- - Jól van. Akkor én most haza megyek - áltam fel.
- - Én nem megyek. Mond meg anyáéknak hogy itt alszom - kiáltott utánam Rose.
- - Megyek veled – termett előttem Alice.
Most gyalog mentünk, mert kivételesen is nem kocsival jöttem. Jól eset egy kis séta. Mikor a ház elé értünk, megtorpantam.
- - A szobádban találkozunk – mosolygott rám Alice, mielőtt bármit is mondhatam volna, majd eltűnt. Csak bámultam a hűlt helyét, miközben próbáltam kitalálni hogy végülis hogy jutna be a szobámba, amelyk a második emeleten van, anélkül hogy bemenne az ajtón. Bementem a házba, vacsoráztam, elmeséltem anyának hogy Rosalie Culleneknel maradt, majd felmásztam a szobámba, ott meg, Alicet pillantottam meg, aki mosolyogva feküdt az ágyon.
- - Hogy jöttél be? – kérdeztem miközben bemásztam a takaró allá.
- - Az ablakon – válaszolt, én meg nem tudtam hogy most mi van. Hiszen a második emeleten vagyunk.
- - Ide nem lehet csak úgy felugrani.
- - Nekem sikerült. És erre van a fa, amelyk pont a szobád előtt van. Amugy meg, ez még Bella háza volt, mikor ember volt.
- - Tényleg?
- - Igen. Ez volt az ő szobája. Edward is gyakran látogatta meg éjszakánként.
- - Két éve vettük meg – ásitottam egy nagyot.
- - Akkor halt meg Bells apja.
- - Jo éjszakát – adtam egy puszit a homlokára, majd lassan, de nagyon lassan, elutaztam Álomországba.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
