A veranda kellős közepén Bella állt. Egy térdig érő, hófehér szövetkabátot viselt, mely tökéletesen kiemelte vöröses barna tincsei lágy árnyalatait. Tükör sima arca csakis értetlenséget és rosszallást tükrözött. Én pedig ahogyan ott, előtte álltam úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre.

 

-         Mégis mit műveltek?- kérdezte egyenesen szemeimbe nézve.

 

Ahogyan hatalmas csokoládébarna szemei az enyémbe fúródtak görcsbe rándult gyomrom, hisz még talán soha azelőtt nem láttam ennyire gyönyörűnek, mint most. S az a tudat - hogy kettőnknek nem lehet közös jövője-  szinte belülről égetett.

 

-         Én csak kieresztettem a gőzt- válaszoltam halkan, majd minden további szó nélkül az erdő felé vetettem az irányt.

 

Nem haladtam túl gyorsan éppen csak olyan lendülettel szedtem lábaimat, mint ahogyan azt egy  magányos, pesszimista vámpír tenné. Abban reménykedtem, hogy a friss, őszi levegő majd észhez térít , ám hamar meghallottam a puha léptek bizonytalan botorkálását hátam mögül, ami kicsit sem segített a helyzeten, hiszen most Bella hívogató angyalarcára lett volna a legkevésbé szükségem. Egy őrült pillanatig úgy véltem, hogy mindkettőnk számára jobb lesz, ha most nem lát ilyen állapotban, ám azt a tényt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy ő most éppen egy sötétedő erdőben elszántan kutat utánam  s az ő szerencséjével néhány percen belül azt sem fogja tudni, hogy merre van a „kijárat” .

 

Jellegzetes illata az egész légkört belengte, így mindössze csak néhány percbe telt megtalálnom őt. Szemeivel idegesen kutatott az ősi fák beláthatatlan sűrűségei között, miközben lábaival ügyetlen mozdulatokat téve próbálta magát áttörni a hosszú ágak fogságából.

 

-         Miért jöttél utánam?- lezseren nekidőltem egy fának, mely Bella háta mögött foglalt helyet. Egykori szerelmem hangom hallatára összerezzent, majd fellélegezve megfordult.

 

-         Végre megvagy!- mosolyodott el halványan, melynek láttán a bennem tomboló reménytelen szerelem csak még nagyobbra növekedett.

 

-         Miért jöttél utánam?- tettem fel újból a kérdést.

 

-         Olyan hírtelen elmentél és…féltem, hogy kárt csinálsz magadban- szégyellősen sütötte le szemeit, arca pedig vörös színbe burkolózott.

 

Ellenállhatatlan késztetést éreztem afelé, hogy csak egyetlen pillanatra megérintsem bársonyos bőrét vagy, hogy csak egy kósza másodpercre ajkainkat újból egyesítsük. Meggondolatlanul lépdeltem felé, miközben agyamban milliószor lejátszódtak a szebbnél szebb jelenetek. Bella visszafojtott lélegzettel leste minden egyes mozdulatomat s szinte éreztem, hogy legalább ő is olyannyira sóvárog   a tiltott gyümölcs édes íze után, mint amennyire én is.

 

Már csak néhány milliméter választotta el arcunkat egymástól, mikor egy pillanatra megtorpantam. Édes lehelete cirógatta számat, melynek köszönhetően csak még jobban megrészegültem. Régen éreztem ,magam ennyire közel meleg testéhez, mely megint csak arra adott okot, hogy én még többet akarjak.

 

Egyik kezemmel félresöpörtem egy eltévedt tincset Bella arcáról, miközben másik ujjammal lágyan cirógattam a szeme alatti kis karikákat. Kedvesem szívverése a kétszeresére emelkedett , ami kétség kívül kicsit feljebb vitte az egómat.

 

-         Gyönyörű vagy!- mondtam ki hosszú idő óta most először.

 

E kimondott szavak hallatára Bella szemei megteltek élettel s ragyogással, melynek láttán úgy éreztem, hogy már ezért az egy pillanatért megérte léteznem. Hajszálak választottak el attól, hogy minden gátlás nélkül magamhoz szorítsam, ám még ebben a kiszámíthatatlan helyzetben is tudtam józanul gondolkodni, mert a legutolsó pillanatban elhúzódtam tőle s visszatértem eredeti helyemre.

 

Kétség kívül mindkettőnkben ott volt az a nagy csalódás a „nem történt semmi” dolog miatt, ám egészen biztos voltam benne, hogy később még hálás lesz nekem ezért Bella.

 

-         Mégis miért teszed ezt velem?- kérdezte élesen.

 

-         Neked van egy új életed , amit nem dobhatsz el csak úgy miattam- mondtam szomorúan, mire kicsit visszatért a valóságba s bűnbánóan nézett rám.

 

-         Igazad van…és én majdnem tönkre tettem mindent- szólalt meg remegő hangon, majd fogta magát s belehuppant a nedves aljnövényzetbe.

 

Kezeivel átkarolt térdére hajtotta fejét miközben ütemesen ringatta magát előre, majd hátrafelé. Szívszorító látvány volt, így szenvedni látni őt, ám fogalmam sem volt arról, hogy jelen pillanatban mit kéne tennem.

 

Végül letérdeltem mellé és egyik kezemmel átkaroltam reszkető testét, mire Bella felzokogott s mohón bújt oltalmat nyújtó ölelésembe.

 

-         Úgy hiányoztál!- mondta. Nekem pedig nem kellett ennél több ahhoz, hogy megértsem érzéseit, hiszen én is pont így éreztem.

 

-         Te is nekem- leheltem hajába, miközben még jobban magamhoz szorítottam .

 

Órák hosszat ültünk egymásba karolva a nedves növényzet puha leplén, miközben minden mást kizárva csakis az eddig elfojtott hiányérzetre gondoltunk. Bella közelsége már-már a fellegekbe repített, ám az örömhöz nagyon sok ürüm is társult, mert szörnyű volt őt ilyen állapotban látnom.

 

-         Azt hiszem, hogy beszélnünk kéne- szólalt meg a sírástól rekedt hangon.

 

- Én is így gondolom.

 

Lassan kibújt karjaim közül, majd hatalmasra nyílt, bánatos szemekkel nézett rám.

-         Szeretlek és ez sosem fog megváltozni, mindig is te leszel az a bizonyos első, a szívemben mindig kitüntetett helyed lesz, DE már sosem lehetünk együtt , mert én már réges-rég foglalt vagyok- bár előre tudtam mondanivalóját, mégis tőrként hasított szívemben, minden egyes kimondott szó, melyek mögött ott bujkált a színtiszta igazság.

 

Bár úgy éreztem, hogy belehalok, mégis el kellett fogadnom döntését, hiszen én már csak egy múlt béli emlék lehetek számára.

 

-         Tudom és megértem. Tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz – mindössze ennyit bírtam kinyögni, mert még mindig az imént hallottak hatása alatt voltam.

 

-         Csak barátok! Se több, se kevesebb!- jelentette ki határozottan, majd felém nyújtotta kezét, hogy egyezségünket egy kéz rázással hitelesítsük.

 

-         Ígérem, hogy nem foglak zaklatni és hagyom, hogy nyugodtan éld az életedet, de azt nem ígérhetem meg, hogy nem gondolok rád a nap minden egyes pillanatában miközben azért szitkozódom magam, mert egykor elhagytalak- vallottam be őszintén.

 

-         Én pedig megpróbálok felejteni- suttogta halkan, mire bennem még az ütő is megállt.

 

Kis híján szerelmet vallottam neki és éppen az imént vallottam be, hogy mindig is ő lesz gondolataim főszereplője ő pedig megígéri, hogy megpróbál elfelejteni? Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágnak, majd utána nyakon öntenek egy vödör jeges vízzel.

 

-         Muszáj ezt tennem, különben nem tudnék másra figyelni- mondta keserű arcom láttán, majd felállt s elindult az egyik kis ösvényen. Én pedig szótlanul követtem őt.

 

-         Mit csinálsz?- kérdezte, mikor meglátott.

 

-         Egy jó barát sosem engedné, hogy eltévedjen a barátja- húztam meg vállamat.

 

-         Hát jó, de nem kell hazakísérned. Elég ha csak a házatokig elvezetsz- mondta hevesen.

 

Az egész utat csöndbe burkolózva tettük meg. Már régen besötétedett, így a csillagok apró lámpásokként világították be az erdő hatalmas fáinak lombkoronáit. Maga a helyzet nagyon is romantikus volt, ám lelki állapotunk inkább gyászolt, mint sem romantikázott.

 

-         Még mindig szereted a csillagokat?- kérdeztem, mikor elérkeztünk házunk elé.

 

-         Persze- válaszolta tömören, majd komoly arccal felém nézett, miközben egy kövér könnycsepp végig szaladt puha arcán.

 

-         Ég veled!- suttogta végül halkan, majd felém hajolt és lágy csókot lehelt ajkaimra…