Bella

A körülményekhez képest elég nyugodtan álldogáltam az ablaknál és néztem végig, ahogyan Jacob emberré változik. Tudtam, hogy pontosan két másodpercen belül beront a házba, és őrjöngeni fog. Mégsem izgatott fel, mert hittem abban, ha – ha Nessie elmondta neki, hogy már Sue jól van – sikerül lenyugtatnunk, talán el tudjuk magyarázni neki a helyzetet, és nem mérgelődik tovább az új vendégen.

Nagyot pislogva fordultam meg, és egyenesen Edwardra néztem.

Jelentőségteljes pillantásunk mindent elárult: Jacobnak el kell magyaráznunk mindent.

A kérdés az: megérti-e és megbocsát?

Ennek a kérdésnek a gondolatával bajban voltam. Hazudtunk neki és az egész falkának…

És most számolnunk kell a következményekkel. Magunknak okoztuk, és most ki kell húznunk magunkat a csávából.

Edwarddal a hátam mögött lépkedtem le a lépcsőn, minden egyes lépcsőfokon lassan lemenve.

Úgy gondoltam, ha újra felizgatom magam, nem lesz jobb, talán ha látja, hogy nyugodt vagyok az ő feszültsége is alább hagy.

Csak reménykedni tudtam benne, hogy elzsibbadt fájdalom pontjaim nem kelnek életre. Míg odafönt voltam elnyomtam minden érzést, átvettem a zsibbadságot…

Apa és Sue, ahogyan ott feküdtek biztonságban, nem tudva már az igazat, kiölte belőlem a félsz érzését. Ennél rosszabb nem történhet…

Legalábbis eddig azt hittem… Ha tudtam volna mi lesz a jövőben.

Az utolsó lépcsőfokon lelépve azonnal megpillantottam Kathrine gondterhelt arcát, amint a telefonját a farzsebébe rejti. Ő is meglátott, és mint akit puskából lőttek ki, úgy viharzott a sarokban ácsorgó Lucien-hez.

- Luc, beszélnem kell veled! Azonnal! – susmogta neki, majd sietősen távozott a helységből.

Lucien nem adta jelét annak, hogy figyelt volna Kathrine-re, meg sem moccant és még csak rá se nézett. Tekintete az enyémet kereste, és volt valami furcsa a pillantásában, pont olyan, mintha feltérképezve vagy valami hasonló. Rendkívül zavaró volt, hogy így mustrált, ezért inkább másfelé néztem. Ahogyan odaléptem a kanapéhoz, ahonnan Emmett éppen felállt, Lucien elviharzott mellettem, és egyenesen Kathrine után ment.

Szemem sarkából láttam, ahogyan az izomtömegek ringatóznak a vállánál. Meg kell hagyni, hatalmas erő sugárzott belőle. De még csak nem is hasonlított egy átlagos vámpírhoz, inkább Kathrine-hez.

- Mi van a kis farkassal? Mérges lett vagy mi? – kérdezte Emmett, mert már tájékoztatták, ki fog meglátogatni minket.

- Hazudtunk nekik, mit vársz? – kérdeztem elfordulva, majd az ablakhoz sétáltam. Mögöttem Edward ugyanott állt, mint mikor lejöttünk, nem néztem hátra, mert úgy gondoltam az arcát most nem bírnám nézni. Emmett pusmogott valamit Edwardnak, aki szusszantott, majd ezzel egy időben Alice robbant le a lépcsőről, utána Esme, Carlise, és Rosalie. Jasper az ajtónál állt, és kifelé kémlelt.

- Tudtuk, hogy ez lesz Alice… - mondta Carlise.

- Igen, de így mindenki jövője eltűnt… Nessie-t sem látom, pedig már úton van… - mondta Alice.

- És ha nem nyugszik meg? Ez a Lucien segített Sue-n… - vetette fel Esme.

- Akkor lefogjuk – mondta Emmett.

- Mit ér az? – kérdezte Rosalie. – Egy tankot is simán összetör…

- És mi nem? – kérdezett vissza Emmett.

- Elég… majd lesz valahogy… - szólt közbe Edward. Ebben a helyzetben igen furcsa volt, hogy nem szólt többet. Mondjuk nekem sem volt mondandóm, mi is lett volna?

A bűntudat csípős érzése elkezdett terjengeni bennem…

Éreztem, ahogyan a pittyegés, mely barátom közeledtét jelzi, felcsipog bennem, az érzékeim kiélesedtek, a bűz elviselhetetlenül marta az orromat, a torkom vérért kiáltott, a szívem pedig majd összefacsarodott.

A pittyegés egyre gyorsult, míg mindenki készenlétbe állt és akkor Jacob berontott…

Széles válla az ajtó keretét súrolta, mellkasa vadul zihált, bár arcán teljes nyugodtság látszódott.

Ha Jacob így érkezik, az semmi jót nem ígérhet! Felé fordultam teljes testemmel. Nem igen tudtam mit mondani neki, ezért is keseredtem el. Rosszul éreztem magam, mert nem mondtam neki el az igazat, és talán helyesen is tettem, mert akkor még nem tudtam, hogy az emlékeik – Sue-é és Charlie-é – ki lesz törölve. Így, ha Jacob azt is tudja, hogy már jól lesznek, kevésbé lesz nehéz.

- Jacob – kezdte Carlise, de a pillanatnyi habozást kihasználva Jacob elhallgatatta.

- Nem érdekel a magyarázat… sem az miért – itt rám nézett, és én nem bírtam a szemébe nézni - Mennyi gondot fogtok még elnézni ettől a mocskos parazitától? – nézett Edwardra.

Az arca megkeményedett, leolvasható volt róla a gyűlölet.

- Azt nem mondta el? – kérdezte Edward gúnyosan. – Csak arról beszélt, hogy Kathrine megtámadta? Csak ennyit mondott? Akkor tudd meg, hogy nem tehetett róla! Hirtelen történt… aligha tudtunk volna megfékezni egy olyan vámpírt, aki harcban majdnem tökéletes, ráadásul olyan vért kerget, ami őt az őrületbe kergeti – lépett minden szóval egyre közelebb Jacob-hoz, aki rezzenéstelen arrcal nézte, ahogy a tőle egy és fél fejjel alacsonyabb vámpír közelít felé.

- Szóval? Csinálj csak balhét! De ne is hallgass meg minket! Nem, mert Jacob Black, csak is azt nézni, ki a hibás, az nem is érdekli hogyan történt! – morogta Edward Jacobra.

Jacob nem válaszolt, hanem lassuló lélegzete elárulta, hogy képtelen akármit is mondani.

- Gyerünk! Cirkuszolj! Hordj el minden szörnyetegnek! Menj, ölj meg itt mindenkit, Kahtine-t… Lucien-t – mert így hívják őket -, de ne Felejsd el, hogy segített. Lucien és Kathrine nélkül Sue még mindig kómában lenne, ha lehet így mondani, Charlie pedig élő zombi lenne! Tiéd a pálya! De azt ne feledd, hogy a lányomat azután, soha többé nem látod! – vicsorogta magán kívül életem párja, ami még engem is meglepett.

Jacob szívébe ostorcsapásként csattant az arcán az utolsó mondat. Látszott rajta, hogy mélyen érintette apósa szava. Egy részben egyetértettem vele – a módszerében, amivel megállíthatja -, abban hogy ezt mondta neki, másrészben túl kemény ütés volt, amit Jacob nem érdemel meg. Főleg ilyen keményen, hogy a bevésődésétől akarnák elszakítani.

- Nem is mondasz semmit? – kérdezte még mindig vicsorogva Edward.

A többiek még szólni sem mertek, akárcsak én, hiszen igaza volt Edwardnak. Akármennyire is gyűlöltem az új vendégeket, ők segítettek nekünk.

Jacob tátogott párat, hangosan vette a levegőt és csak pár másodperc elgyötört arc láttán szólalt meg. A hangja olyan elfúló, könyörgő volt…

- Csak őt ne, kérlek… tudod mi lesz, ha nem láthatom! Tudod, hogy már örökre velem kell lennie! – kérlelte Jacob. Edward felhorkantott, majd bólogatott.

- Igen, tudom – válaszolta. – És én megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá! Már az elején megmondtam!

Fogalmam nem volt róla, miről hadovált, mivel attól még nem dől össze a világ, ha a bevésődés tárgyát elveszti az egyik farkas, mert szereti annyira, hogy elengedje. Egyedül a halállal nem bír összeférni. Akkor neki vége. A mondat újdonságként hasított a tudatomba, és minél előbb meg akartam tudni az okát, és hogy mi az.

- De… hol van Sue és Charlie? Mégis miért nem lehetett elmondani az igazat? – fordult felém, mire nekem megállt a szívem. Szégyelltem magam, még mindig, ezért lehajtottam a fejemet és halk hangon válaszoltam.

- Lucien elvette mindkettejük emlékét, Sue-nak holnapra pedig semmi baja nem lesz – sajnálom, hogy nem mondtuk el, de mi lett volna, ha akkor is kiborulsz? Akkor meg sem hallgattál volna! – emeltem fel fejemet, és egyenesen a szemébe néztem. Nem láttam benne megbántottságot, mégis úgy éreztem, hogy szabadkoznom kell. – Jacob, nagyon szeretlek… de… vannak dolgok, amiket nem értenétek meg! A barátságunk felbomlana, és ez után minden jogod meg van rá, hogy elmond a többieknek.

Jacob egy percig úgy nézett rám, mint egy ellenségre, de aztán a mélyen ülő szemöldökök felengedtek, és ellágyultan fürkésztek.

- Még ezt is megbocsátom, de elmagyaráznátok nekem, mégis ezt az egészet? Ígérem, a falka előtt ez a dolog titokban lesz! – mondta.

A többiek egymásra néztek Edward pedig kihívóan, türelmetlenül és dühösen fürkészte a farkast…

Renesmee (Otthoni események közben, úton)

Erőteljesen nyomtam talpamat a 140 lóerős hibrid kupé gázpedálján. Mivel nem kellett tartanom attól, hogy lekapcsolnak – nem is tehették volna, hiszen a család külön bejáratú ösvényén száguldottam, amit direkt azért jártattunk ki, hogy ne kelljen a főúton közlekednünk -, ezért bátran adtam neki meg a gázt. A sebesség felszabadít, de egyben bepörgeti a gondolataimat. Nálam nem úgy hat a sebesség, mint apánál, mert nála eltűnik minden gondolat, velem ellentétben. Ha gyorsaságom az egeket súrolja, a gondolataim felpezsdülnek, szinte már saját magamban pergetem a hét eseményeit.

Egyszerűen a feszültség túl nőtt rajtam, és nem bírtam tovább abban a házban maradni. A tényt pedig tetőzte, hogy még valaki más is érkezni fog. Gyűlöltem a gondolatát annak, hogy egy hét alatt ennyi minden megváltozik.

Dühömet szegény autómon is levezettem, mert a lábamat erősebben nyomtam a gázpedálra, ezzel elérve, hogy a maximum sebességet érjem el.

A fák most már nekem is csak egy összefolyt masszát mutattak magukból, az út előttem végtelennek tűnt.

Felsóhajtottam.

Szerettem volna még otthon maradni, de a kínzó gondolat, hogy a nagyapám felesége majdnem meghalt… hogy hazudtam annak, aki állítólag az egész életemet jelenti…

Kétség sem fért hozzá, hogy Kathrine-t hibáztatom mindenért. Ha tudott volna uralkodni magán…

Eme gondolatnál állítottam meg magam. A gondolataimnak megparancsoltam, hogy ne engedjék meg Kahtinre élősködő jelenlétével beinni magát az agyam zugába! Még csak arra se méltó, hogy magamban elhordjam mindennek!

A kormányt szorító kezem már elfehéredett, ezért kényszeríttettem magam arra, hogy lazítsak a tartásomon, mivel ezt az autót mindig nagy becsben tartottam.

Imádtam vezetni, nem csak a gyorsasága miatt, vagy, mert eszméletlen volt a kinézete, hanem mert kényelmes volt, és mikor először megláttam, tudtam, hogy a szívemhez fog nőni. E nélkül még mindig a családtagjaim kocsijait kellett volna elvinnem mindenhová. Nem igazán szerettem azokat vezetni, mert nem fűzött hozzájuk különösen semmilyen érzelem, csakis a gyorsaság és a kényelem. Ezzel ellentétben az én Honda CR-Z hibrid kupém…

Még mindig a szemem előtt van a kép, amikor megkaptam.

De nem akartam ezt a gondolatot előhozni, két okból is. Az egyik, mert akkor hiányolnám a gondmentes életet, azt az életet mikor még nem tudtam apám titkos múltjáról. A másik ok pedig, hogy ezt egy későbbi időszakra akartam tolni. Amikor megérkezem a célomhoz, ahol életem minden gondolatát kiterjeszthetem szabadon, jó lesz elmélkedni.

Ugyan tudtam, hogy hiába próbálkozom, úgy is minden a tudatomba férkőzik – vámpírságom lévén -, mégis toltam és toltam, míg más gondolatok kúsztak be az agyamba.

Amikre nem is akartam gondolni.

Anyán tisztán látszott, hogy nem helyesli a döntésemet, sem apa. Aki szerintem Kathrine mellett van…

De mit tehetnék? Csak Kathrine bőre miatt nem fogok hazudni! Nem érdemli meg.

Ezért is bántott meg, amit apa mondott a nappaliban. Ha nem álltam volna le, és nem adtam volna meg magam, talán rosszabb is lett volna. Nem szerettem volna vele újra vitázni, hiszen az csak szülte volna a még rosszabb hangulatot.

Az ölelésén éreztem a féltést, a mérget és még az igazat is. Csak tudnám, mit problémázik…

Ezen utolsó mondatomra meg is érkeztem úti célomhoz.

Már csak egy kanyar volt hátra, hogy egyenesen elérjek a helyemre. Oda, ahová akkor megyek, ha egyedül akarok lenni.

Rajtam kívül csak Jacob ismeri ennek a helynek a kilétét, azt hogy hol van, hiszen gyakran jártunk el ide még régen.

Sok különös és egyben csodálatos dolog történt itt.

Mielőtt kiszálltam volna a metálkék csodaautóból – mert így hívtam -, átnyúltam a mellettem lévő papírtartóért.

Nem zártam be a kocsit, mivel szemmel nyomon tudtam követni, és amúgy se, járt erre egy lélek se.

Épphogy megkerülve a másik énem, az elejéhez sétáltam és nagyot szippantottam a tenger és a szélnek köszönhetően friss levegő illatából. Egy percig csak álltam ott, és mosolyogva szívtam magamba a látványt.

A szikla szírt sima volt, akár egy kő lapos fele, egészen kinyúlt a tenger fölé. Világos szürke színe által látható volt rajta az összes kis bogár, mely megfordult rajta. Természetes és gyönyörű!

A tenger habjai ugyanolyan iramot diktálva hullámzott a hatalmas szirt alatt. Ez volt a kedvenc helyem. Ide jöttem ki és csak voltam. Ebben a környezetben mindent fel tudtam idézni. És ha itt voltam még a rosszat sem gondoltam annak.

Odalépdeltem a sziklaszirt legszéléhez és lenéztem. A víz jó mélyen feküdt el alattam, de nem féltem. Minek is félnék? Hiszen vámpír vagyok! Ez nem árthatna nekem!

Keserű pillanataim egyikében eljátszottam a gondolattal, hogy leugrok, és végre minden könnyebb lesz. Valóban könnyebb lenne, semmi nem számítana, csak a szabadság.

A fejemet gyötrő kétségek, szorongások eltűnnének, még ha csak rövid időre is, de visszahúzná vasláncait, hogy végre tudjak élni is.

Mint egy normális ember.

De mikor feljönnék tudnám, hogy nem vagyok az. Az életem pillanatnyilag egy zűr, egy valóságos összevisszaság, ahol senki nem találja a helyét. Mindenki zavarodott és senki nem tudja pontosan mikor lesz ennek vége. Én tudom.

Akkor, amíg valami nem történik. Mert az, hogy Kathrine itt van, semmit nem tesz csak van, nem mond semmit, nem is látom rajta, hogy egyáltalán odalenne az apámért – főleg mert alig vannak egymás közelében -, még csak senkihez sem szól… legalábbis elég zárkózott típusnak tűnik.

Nem látom rajta, hogy rosszat akarna, de mégsem tudok benne bízni, érzek egy hátsó szándékot…

De még nem jöttem rá, honnan ered…

Leültem a szikla peremére, és lelógattam a lábamat. A papírtartómat magam mellé helyeztem, majd elkezdtem a nagy kékséget bámulni.

Nagyjából délután 4 óra lehetett, ami még koránnak számított. A tábortűz este 9-kor kezdődik, és addig még volt jó pár óra szabadidőm, amit ki akartam használni. Igaz, anyáéknak azt mondtam, La Pushba megyek, mégis inkább erre jöttem. Mikor elindultam úgy gondoltam, jót tesz majd, ha kicsit egyedül jártatom a gondolataimat, feldolgozzam a történéseket, és átgondoljam a tervemet.

Sóhajtva néztem a szemem elé táruló tengert és az eget, mely szintén kékbe öltözve terült el felettem. Itt minden olyan békés volt, sehol nem volt egy nyugtalanító áramlat, csak az egyenletes hullámok, melyek egymást követve buktak fel-le. Ezért is szerettem meg itt. Itt mindent tisztán láttam. Itt nem az agyam irányított, hanem a szívem. És ez volt a legfontosabb számomra. Ha nem tudok tisztán gonolkodni ebben a helyzetben, minden tönkre is mehet.

Azt már tudtam, hogy apát meggyőzni sikertelen, nem is bántam, hiszen úgy is meglátja majd, hogy Kathrine bajt hoz ránk, és akkor már hiába lesz bűntudata. De valahogy nem tudtam átsiklani a tények felett. Amikor Kathirne megtámadta nagyapa feleségét, Sue-t, soha nem ismerő félelem kelt életre bennem. Ha nem jöttek volna át aznap is...

De Sue maga kérte, hogy Carlise legyen az orvosa, ami érthető hiszen, ha úgy vesszük barátok voltak, és ez is egy kis előre lépést jelentett affelé, hogy igenis bízik bennünk.

És ezt Kathrine duplán elrontotta. Már nem csak, hogy Sue nem fog bízni benünk, de még Charlie is megtudta mik vagyunk... ami egyenlő a falkával. És a falka ezt nem fogja eltűrni. Főleg nem Leah és Seth. Bár Sethet imádtam, mégis elárultam őt azzal, hogy Jacobnak hazudtam. Nem tudtam más megoldást találni mentségemül, minthogy bevallom neki. De mit fog szólni? Nem féltem tőle, mert tudtam, hogy engem soha nem bántana, de ha elvágják nála a cérnát, ki tudja milyen őrültségekre lenne képes. Féltem a gondolattától még annak is, hogy miattam őrültséget tesz.

Beharapva alsó ajkamat döntöttem. Akkor mondom el neki, ha a tervemet végig vittem. Hiszen ha előtte mondom el, meg sem várja, hogy befejezzem.

Elnéztem a magam mellett heverő tartóra. Régen volt már, hogy kirajzoltam volna magamból az érzéseimet. Ezért, megragadva azt, kinyitottam. Benne több lap foglalt helyet, egy ceruzával és egy szénceruzával a kis lyukakban.

Kivéve a normál ceruzát elkezdtem rajzolni. Az egyik kedvenc időtöltésem volt a rajzolás, a festés. Mind energiát adtak, és még gondolkodni is jó volt közben.

Miközben rajzoltam elméláztam a múlton. Visszaemlékeztem arra az időszakra, amikor apáék elvittek a rétükre. Az volt az ő közös helyük, ahová akkor mentek, mikor magányra vágytak. Bár az igaz, hogy többször is követtem őket, puszta szórakozásból. Ilyenkor úgy tettek, mintha észre sem vennének, és nem csináltak semmit. Az azért néha elcsíptem apró csókokat meg érintéseket, de őket átverni nehéz volt...

Ahogy ezek az emlékek az eszembe jutottak követte őket sok ilyenhez hasonló boldog pillanat, amit velük töltöttem. Jacob is ott volt a legtöbb helyen, de számára is egy külön ajtót nyitottam a szívemben. A szerelem zárkájának neveztem el. Akárhányszor eljött, mindig csak bámult, még szavak sem kellettekk ahhoz, hogy lássam, mennyire szeret. A szerelmes, sóvárgó pillantás, amely áthatolt apám szúrós tekintetén is. Meglehetősen tetszett, amikor "harcoltak". Apa folyton azon aggodalmaskodott, mi lesz ha megront, Jacob pedig azzal érvelt, hogy ő soha nem tenne ilyet. Ami így is volt. Ha kettesben voltunk, nem ment tovább egy csóknál. Többször is kérdeztem miért, de a válasza csak annyi volt: "Ezt jól meg kell gondolnunk, ha megtörténik nincs visszaút".

Én eleget vártam. Az uttóbi időben meg csak még nagyobb lett azutáni vágyam, hogy végre vele lehessek. Tudtam, hogy félt, de nem törhetek össze. Nem vagyok teljesen ember.

Nem volt nehéz meghozni a döntést, mivel tegnap alkalom adódott rá, a tábortűz címszó alatt, amit mi úgy sem fogunk végigülni - mert általában elkülönültünk a többiektől -, nem is lesz különös, ha elsétálunk valahová...

Csak Jacobot kell meggyőzni arról, hogy semmi baj nem lehet...

A gondolataim szárnyalltak, eltervezték miként simítom végig Jacob izmos mellaksát, az arcát, a karját...

Ahogyan puha ajkai az enyémeken táncolnak libabőrösre duzzasztva a bőrömet. Ahogyan a testünk egymáshoz ér, és csak süt belőle a szerelem...

Elmosolyodtam a tökéletes pillanat gondolatára, és tovább rajzoltam.

Még számomra ismeretlen alak képe kezdett kirajzolódni a kezeim alatt. Amikor rajzoltam és felidéztem a kellemes emlékeket, általában nem is figyeltem arra, mit rajzolok, csak vitt előre a gondolat... messze messze a valóságtól.

Már azon kaptam magam, hogy azon elmélkedek hogyan fogadtam az új autómat...

Nagyon izgatott voltam, anya úgy kellett, hogy eltakarja a szememet, míg a garázsba érünk, ahol egy fehér vászonlepedővel volt letakarva. Először csak bámultam és pár másodperc néma csend után felsikítottam. A körülöttem lévők befogták a fülüket, nehogy megsüketüljenek. És ez így ment teljes tíz percen keresztül. Mindenkinek a fülébe egyesével visítottam bele, és mikor kivisítottam magam, apa nevetve tolt be a volán mögötti oldalra. Amikor először ültem be, már akkor tudtam, hogy a szívemben hordom ennek az autónak a sorsát. Soha semmilyen autó nem nőtt így a szívemhez, mint ez. Talán mert teljesen illik a személyiségemhez. A színét apa választotta, mivel tudta, hogy szeretem a kéket, és mert anyára emlékeztette...

Ez kezdetben furcsa volt, hiszen mindig külön személyiségeknek kezelt, de ez bebizonyította, hogy inkább anyámra kéne hasonlítanom, mint rá. Kár, hogy ezzel már elkésett.

Olyannyira elmerültem a gondolatok, Jacob és a múlt vidámságaiban, hogy egyszer csak észhez kapva felpattantam és elrohantam a kocsimhoz. Kinyitottam a kocsiajtót és átmászva a vezető ülésen a kesztyűtartóba nyúltam. Előhúztam a mobiltelefonomat és megnéztem mennyi az idő.

Csak 6 óra. - láttam meg a kijelzőn a számot, amitől csalódottan ámbár, de mégis megkönnyebbülve, hogy nem kések, visszaraktam a helyére az elektromos kütyüt.

Mielőtt becsukhattam volna azonban az ajtót meggondoltam magam és vissza szökkenve újra kivettem a telefonomat és azt a zsebembe tuszkolva lépdeltem vissza a helyemre.

Kezembe vettem újra a rajzomat és meglestem mit alkottam eddig.

A kör ívű vonal, mely egy ember arcát mutatta, kissé kerekded volt, alig észrevehetően megnyúlt álla pedig merev. Az arccsontja hasonlított apa és Jacob orcájára, mégis a kettő között volt. Nem tudtam volna megmondani kinek az arccsontját látom, ha nem tudnám, hogy egyik sem az.

A képen lévő alak orra pisze volt, tökéletesen passzolt az orcához. A homloka egyenes volt, akár az alattam lévő szikla, és nagy. Ajkai elnyíltak, féloldalas mosolyra húzódtak. A telt ajkak szál egyenesen mosolyogtak, amitől ismerős érzésem támadt. A szemei ragyogtak akár a gyémánt, míg nyaka ívén látszott, milyen egyenesen tartaná a vállait.

Ámulva lestem a képet, a rajzot, amit én készítettem, szinte oda se figyelve arra, mit is csinálok. Amikor ránéztem a képre, az apám és Jacob jutott eszembe róla, mintha csak összeválogattam volna egy-egy arcvonásukat, és egy egésszé gyúrtam volna össze. A haja leért a válláig, ezzel gyönyörűvé varázsolva az összképet

Kétségkívül szemrevaló külsőt mutatott, és ha nem lettem volna szerelmes, azt mondtam volna, ő a kitalált barátom, akibe belezúgtam.

Összenvont szemöldökkel néztem fel a képről. Tudtam, hogy szoktam olyan rajzokat csinálni, amiről azt se tudom honnan ered, de ez az egyik legkülönlegesebb. Minden négyzetcentiméterre odafigyeltem és öntudatlan állapotomban készítettem el, akárcsak, ha egy élő embert rajzoltam volna le. Az arca boldogságot mutatott, a tekintete melegséget sugárzott. Szabályosan csak bámultam készítményemet, egészen addig, míg ugyan úgy mint más furcsa rajzomat, elraktam a tartóba és lerakva a cuccost ölembe helyeztem a kezeimet.

A gondolataim teljesen felszabadultak és mikor újra megnéztem az időt, láttam, hogy már 7 óra is elmúlt. Úgy döntöttem nem várok tovább, ideje indulni.

Egy kis sóvárgással néztem magam mögé, mikor beletapostam a gázba. Imádtam ezt a helyet, és nehéz szívvel hagytam itt, hiszen itt bármit megtehettem, gondolhattam és még jól is érzetem magam. De most ideje visszatérni a valóságba, ami nem kevés megpróbáltatást tűz ki elém és a családom elé...

Jacob (Nessie időbeli útja, még a tábortűz)

Egyesével hordtam ki a székeket a tábortűzhöz. Úgy gondolam, minek erőltessem meg magam. Ha már Nessie itt lesz, úgy sem fogunk itt üldögélni. Mikor felhívott azt mondta, hamarosan itt lesz. Annak már megvan vagy 10 perce. De még nem hallom a hangját egészen magam mellől örökkévalóságnak tűnik, mire ideér...

Apám a nap folyamán többször is megjegyezte, hogy furcsa, hogy itthon vagyok, mire én csak felhorkantam.

Kezdett már az idegeimre menni a viccelődős kíváncsisága. Hülye lennék, ha nem tudnám miért jegyezte meg ma már vagy 100x. Igen... majdnem el is mondtam neki, de ha tudná, hogy Sue nincs valami jól...

Az egész partot felriasztaná, és Leah teljesen megőrülne...

Még szerencse, hogy nem vagyok farkas alakban...

- Hé, Jacob - jött oda mellém Seth. A mi Sethünk is várta már a tábortűzt, hiszen ma akarta bemutatni új barátnőjét, akiről még senki nem tud semmit...

Nem mintha érdekelne, de a kistojásnak is kijárt már a boldogság.

- Mi az kisfarkas? - kérdeztem, miközben már az utolsó széket vittem ki a partra.

- Ott leszel a parton igaz? - kérdezte reménykedve.

- Persze, egy ideig... - mondtam neki. Tudta, sőt mindenki tudta, hogy Nessievel az ilyen alkalmakat kettesben töltöttük, csak úgy mint a többi bevésődött farkas, de ők jóval több ideig maradtak az öregek körében.

Seth pillantása kérlelést mutatott, és én azonnal tudtam mit szeretne. Már akkor megkért arra, hogy legyek jelen, amikor bemutatja Lisa-t, mielőtt még csak randizni kezdtek volna. Úgy érezte az én jelenlétem erőt ad neki, amiért hálás voltam. Felnézett rám, és ez azt jelentette, hogy engem érez elsőbb rendű társának, szemben a többiekkel. Végülis az én falkámban volt, ahol ő töltötte be a béta szerepet. A jobb kezem volt, de ennek ellenére, mégis csak egy kiskölyköt láttam benne. Pedig már jóval elmúlt 15! A lassan 25 évas Sethből egy majdnem férfi lett. Szélesebb vállak, komolyabb arc, helyes kis pofa.

Ha tudtam volna, hogy átváltozása előtt nem egy kölyök volt, azt hittem volna még csak most éri a kamasz farkas éveit. De a külső nem minden. Seth tapasztalt farkas lévén, a korai átváltozás miatt igenis nagyon jó harcos volt. Igaz, a vámpír sereg után nem kellett mégegyszer ölnie, azt a pillanatot minden egyes átváltozásnál emlegeti... Idegesítő.

- De maradsz, amíg...

- Igen, ne aggódj, öcsi - vigyordodtam el.

Ő is elmosolyodott, majd a többiekhez csatlakozva vártuk szerelmeinket és a véneket.

Nagyjából fél órányi hülyéskedés után meghallottam egy doromboló hangot. Már mindenki barátnője itt volt, még Sethé is, csak az én életem párja jött meg utolsónak. Mondanom se kell, még ki se szált a kocsiból, már a karomban tartottam.

Mikor elengedtem az orromat csodás hajába fúrtam, mely enyhén vámpír szagú volt, talán mert Edward megint ölelgette mielőtt eljött...

- Hogy vagy? - kérdeztem.

Nessie rámemelte csokoládébarna szemeit, melytől elállt még a lélegzetem is. Nem szólalt meg, de a tekintetéből jól tudtam, hogy valami nem stimmel.

Aggódásom az egekbe szökött, de mikor biztosított róla, hogy neki semmi baja, a másik lehetőség után kaptam.

- Talán Sue? - kérdeztem.

Nessie csak halgatott, nem nézett se rám, de mégcsak a többiek felé sem. Úgy döntöttem, nem maradok, hanem kiszedem belőle mi aggasztja.

Nem szerettem, ha ilyen a kedve, hiszen a mindig vidám, felszabadult Nessie már régen volt...

Mióta ez az egész őrültség van, azóta alig láttam mosolyogni.

- Mi történt? - kérdeztem morogva. Ha az a nő megint csinált valamit... én esküszöm, hogy elmegyek és mögölöm!

- Valamiről beszélnünk kell - szólalt meg halk hangon. Nem volt szomorú, bár kétség sem fért hozzá, hogy ott volt a szomorúság és a vívódás is, de a legtöbb hangsúly a félénkségen volt.

Gyakran pirult el a közelemben, ami akaratlanul is megmozgatott bennem valami olyat, amit nem szabadott.

- Igen... és miről van szó? Újjabb gondok a nővel? Csinált valamit? - kérdeztem mellékesen, habár tudtam, hogy azzal semmi gond, de minél tovább húzom azt a kényes témát, annál jobb. Persze aggaszztott a jelenéte és legszívesebben ott helyben levágtam volna a fejét, amint ellökte Nessiet, és ami Sue-val történt...

A többieknek el sem mondtam, mert csak felháborodnának...

Nessie a fejét rázta.

- Arról is lesz szó, de első sorban rólunk... - mondta immár belenézve a szemembe.

Nyeltem egyet, hiszen amikor így néz rám, legszívesebben rávetném magam és annak ellenére, hogy nem szabadott volna - még csak gondolatban sem - eljászottam magamban selyem bőrével...

Azért, hogy a többiek ne legyenek fül se szemtanúi a köztünk lévő eseményeknek, elnézést kérve - és persze nem kevés kutató, fütyülő pillantásokkal a nyomunkban - elindultunk a nagy piros ház felé.

Egészen be a szobámba.

Nem ültünk le, de azért mégis kényelmesen álltam egyhelyben. Nessie kicsit hátrébb húzódott tőlem, mintha félne attól, mit mondok mondandójára.

- Tudom, hogy úgy gondolod, hogy veszélyes... viszont én nem. Szeretlek, minden porcikámmal, és már eleget vártunk, kívánlak - nézett farkasszemet velem.

Bennem akadt a levegő.

A szavai mélységes döbbentetet váltottak ki belőlem, ami kétségbeejtette.

- Hányszor elmondtad már, hogy nem szabad... ezért azért... mindig kitértél a válasz alól, ha megint elutasítasz, tudnom kell, miért. Őszintén! - a szavai tele voltak gúnnyal és fájdalommal. Mégis igazat kellett adjak neki. Többé nem húzhatom a kettönk között kialakult testi feszültséget. De ha megtesszük, nem fordíthatjuk vissza... végérvényes lesz.

- Ha nem akarsz, mond meg miért... - kérlelt.

Belehaltam, ha ezt a fájdalmas arcot néztem. Ha azt akarja pocsékul érezzem magam, csakhogy elérje a célját! Sikerrel járt!

Hevesen veredeső szívünk egy ütemre vert szabályalanul. Odaléptem hozzá és leültetve őt, elétérdeltem.

Elöször meglepődött, aztán engedelmesen fűzte ujjainkat egymásba.

- Kívánlak... nem is tudod mennyire, de én... nem... tehetem! - mondtam nyögdécselve. Nem is tudtam hogyan adjam tudtára az érzéseimet.

- Akkor mi a baj? - kérdezte. Látszott rajta, hogy nem érti miért visszakozok. Képes volt azt hinni, hogy nem akarom őt! Egy ilyen angyalt, nem lehet nem kívánni! Akárhányszor ránéztem már az ágyamban feküdt meztelenül!

- Ha bajod esik... miközben... mi - ingattam a fejemet, mire lágy újjait megéreztem az állam alatt. Gyengéden fordította magafelé arcomat és mélyen a szemembe nézett.

- Valami többről van szó, ez már nem kifogás édes - suttogta. Nem volt buta, ezt már tudtam mikor megszületett. Én voltam az, amiért toltam az igazságot, amit így is csak néhány éve tudtam meg. A többiekkel megtörtént, és ők nem bánták, úgy hitték, a bevésődés örök dolog, és ez már nem változtat, csak erősiti a szerelmet.

- Igen, többről - sóhajtottam majd felállva mellé ültem. Egymásfelé fordítottuk törzsünket, mindkét térdünk összeért. A meleg bőre égetett, és talán még a sajátomnál is melegebb volt most.

Nessie várakozásteljesen nézett rám, mire összeszedve magam megadtam neki magam.

- Ha most szeretkezünk, többé nem tudok senki másra ránézni - mikor megláttalak, ez már akkor megszűnt -, össze lesz kötve a lelkünk is. Érezni fogod a fájdalmam, az örömöm, mindent. Nem csak arról van szó, hogy féltelek... ha akkor változok át, mikor veled vagyok... ki tudja milyen kárt tehetnék benned! Nem tehetlek ki ekkora érzelmi változásnak! Szörnyű dolog lenne, ha szenvednél! Nem bírnám nézni... én... sajnálom - néztem rá könyörgően.

Nessie arca hulla fehérré változott, és mintha nem is történt volna semmi, a hangja is egyenletesen csengett.

- Ennyi? A lelkünk összeforr? - kérdezte ámultan.

Bólintottam, hiszen nem úgy reagált, ahogyan kellett volna. Ez egy fontos dolog, és csak úgy vagyok hajlandó vele lenni, ha már biztos benne, ezt akarja.

- De szeretlek... és én vagyok a tiéd! Nem te mondtad, hogy a bevésődési tárgy is ugyan úgy és ugyanannyi ideig szereti a fakrast, míg az meg nem... - hagyta befejezetlenül a mondatot, és mintha felkapcsolták volna nála a lámpát megvilágosodott.

- Azt akarod mondani, ha meghalsz én is érezni fogom azt? - kérdezte rémülten.

- Mindennél jobban szeretnélek, de nem akarom, hogy érezd... - mondtam neki.

Nessie kissé dühössé vált hangja, de mégis még mindig rémült arca megböbbentett.

- Hogy mondhatsz ilyet? Nem halsz meg... ugyan mitől? A halhatatlanságtól? Igazán eredeti! - csóválta a fejét.

Komolyan néztem rá.

- Bármi...

- Elég, akarlak és hidd el, hogy ezerszer átmentem ezen gondolatban... ha az kell, hogy a lelkünk is együtt legyen, rendben! Az érzéseim nem fognak változni... és arról ne is álmondj, hogy meghalsz, mert az csak attól lehet, ha nem vetkőzöl le most azonnal - állt fel és elkezdte kigombolni selyem blúzát, mely tökéletes mellkasát fedte el szemeim elől.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés