(Rosalie szemszöge)

 

Reggel egy bosszantó kis valami csiklandozására ébredtem fel. Az orromhoz kaptam a kezem, mire a kis micsoda eltűnt, így elégedetten nyújtóztam egyet, majd megint aludni készültem, amikor megint birizgálni kezdte a pihécske az orrom, de ezúttal egy gonosz kuncogás is párosult hozzá. Ezt nem hiszem el. Más férfiak csókokkal keltegetnék a szerelmüket, Emmett meg egy tollpihével támad rám hajnalban. Ezért még megkapja a magáét, az egyszer biztos.

-         Erre sajnos nem fogok reagálni – motyogtam dacosan. Majd a fal felé fordultam, és a fejemre húztam a takarót.

-         Oké, van más megoldás is – nevetett fel Emmett.

Néhány pillanattal később pedig már éreztem is, ahogy a takaró felemelkedik, és kedvesem bemászik mellém. Azután pedig keze a derekamra simul. Na, alakul. Ez már egy sokkal kellemesebb kísérlet. Végighúzta a kezét a derekamtól a csípőmön keresztül, egészen le a térdemig, amitől a szikrák azonnal pattogni kezdtek közöttünk. Már éppen hangot készültem adni az elégedettségemnek, és fészkelődni kezdtem, hogy szerelmem felé fordulhassak, és csókkal jutalmazzam ténykedését, amikor hirtelen becsúszott valami jéghideg a hátamhoz a ruhám alá. Azonnal sikoltva ugrottam fel, és igyekeztem minél előbb megszabadulni a merénylet tárgyától.

-         Emmett McCarty – üvöltöttem rá, mire egy pillanatra megszeppent. Viszont utána rögtön elvigyorodott.

-         Igen, Rosalie? Jut eszembe ismerős a neved, mintha hallottam volna már a teljes nevedet valahol. Honnan is jöttél? – fordította oldalra a fejét kíváncsian.

-         Az most nem fontos – vágtam rá dühösen. – Hogy merészeltél jeget csúsztatni a ruhámba? Így kell bánni egy hölggyel? – kiabáltam rá.

-         Huhú, gyorsan elbújt az eddigi szerény kislány image-t. Szeretem a vad nőket – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-         Én viszont nem szeretem az effajta ébresztőket, úgyhogy büntetésben leszel egész nap – szegtem fel dacosan az állam. Majd elfordultam tőle. – Most pedig menj ki, át akarok öltözni.

-         Majd becsukom a szemem – nyelt egy nagyot.

-         Szerinted ezt majd el is hiszem neked? Te kéjsóvár alak – mutattam az ajtó felé.

-         Jaj, ne csináld ezt. Esküszöm, hogy jó fiú leszek, és soha többet nem támadok rád jéggel – nézett rám boci szemekkel.

-         Ne is álmodj róla, hogy ezt megúszhatod büntetés nélkül. Hogyha megtanulsz viselkedni, akkor majd tárgyalok veled – fogtam meg a karját, és vonszolni kezdtem az ajtó felé. Bár nem igazán jött össze a dolog.

-         Most igazán mókásan festhetünk – vigyorgott bosszantóan.

Mivel természetesen egy millimétert sem sikerült odébb rángatnom. A francba. Vámpírként akár el is tudtam hajítani, vagy szó szerint kidobni a hálóból, most meg még a karját is alig tudom megmozdítani, hogyha ő nem akarja. A fenébe is. Mégis csak volt jó oldala is a határtalan erőnek.

-         Te pökhendi farmer… - morogtam, amikor elengedtem. – Akkor majd én megyek másik szobába átöltözni.

-         Az nem fog menni – rázta meg a fejét.

-         Miért is ne sikerülne? – kérdeztem döbbenten.

-         Azért, mert gyorsabb és erősebb vagyok – kacsintott rám.

-         Majd meglátjuk – rántottam meg a vállam.

Majd amilyen gyorsan csak tudtam az ajtóhoz szaladtam, de az utolsó pillanatban elkapott, és már el is tűnt a talaj a lábam alól. Tőlem már csak egy halk sikkantásra futotta, és már az ágyon is voltam. Emmett pedig felettem.

-         Bocsáss meg – kérlelt szelíden.

-         Nem – ráztam meg a fejem. – Ezt nem úszod meg ilyen könnyen.

-         Kérlek – nézett rám kisfiús mosollyal az arcán. Nem fogok ilyen könnyen megbocsátani, úgyhogy megint megráztam a fejem. – Akkor kénytelen leszek meggyőzni téged, hogy bűnbocsánatot nyerjek – nézett rám pajkosan. – Ne haragudj – hajolt a nyakamhoz.

-         Ez nem hat rám – nyögtem.

-         Azért próbálkozni lehet – mormolta a kulcscsontomba, majd apró csókokkal lepte el, egészen a dekoltázsom aljáig.

Azután pedig visszaindult, felfelé. Nyelvét finoman végighúzta a nyakamon, majd lassan végigfújta a nedves csíkot. Én pedig felkuncogtam a csiklandós érzéstől, amit kiváltott bennem. Viszont mást is éreztem. Különös bizsergést, ami sokkal intenzívebb volt, mint amilyen a vámpír életemben. A testem lángokba borult, és ösztönösen húztam össze a lábaimat a furcsa érzéstől, ami átjárt. Azt hiszem, hogy tombolnak a hormonjaim. Ilyet nem éreztem, már nagyon-nagyon régóta. Sőt, amennyire emlékszem, még soha életemben.

-         Még mindig nem győztél meg – nyögtem, amikor rám nézett.

-         Én csak örülök, hogyha ilyen nehezen nyerek kegyelmet. Édes kínzás, hogyha így büntetsz – nyomott puszit a szám sarkára. – Hogyha jobban meggondolom, akkor egész hátralévő életemben büntetésben akarok lenni.

-         Ha így folytatod, akkor valószínűleg abban is leszel, ne aggódj – sóhajtottam fel.

-         Csakugyan? Ez esetben hozok még egy kis jeget – kuncogott fel pimaszul.

Majd fel akart pattanni, de elkaptam a karját, és lábaimmal is átkulcsoltam a derekát, így vissza tudtam rántani magamra. Viszont ezzel csak annyit értem el, hogy egy nemes része nagyon közeli ismeretségbe került az én legérzékenyebb pontommal. Az ismerős, de mégis ismeretlen érzés hangos nyögést csalt elő a torkomból, míg Emmett arcán ráncok jelentek meg, majd éreztem, hogy a nadrágja is egyre szűkebb lesz.

-         Ez egy nagyon veszélyes mozdulat volt – nyelt egy nagyot kedvesem. Majd egy kicsit lejjebb csúszott az ágyon, hogy mindketten „felszabaduljunk” egy kicsit. – Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett – fűzte hozzá, majd rám kacsintott.

-         Hihetetlen vagy – kuncogtam fel. – Mi a terv mára? – köszörültem meg a torkom.

El akartam valahogy terelni mindkettőnk gondolatait a szexről. Mert abban biztos voltam, hogy Emmett is ilyesmin elmélkedik éppen, nem csak én. Márpedig én még nem vagyok kész, sem a vele való szeretkezésre, sem pedig arra, hogy feltárjam előtte a hasamon levő hegeket. Hogyha azokat meglátja, akkor meg kell magyaráznom a dolgot, márpedig azt nem szeretném. A legkevésbé sem.

-         Hm… szóval tereled a témát. Viszont, ahogy mondtam, innen nem jutsz ki, amíg nem bocsátottál meg nekem – szegte fel az állát. – Szóval, halljuk. Hogyha kimondod, amit hallani szeretnék, akkor elmesélem, hogy mennyi mindent fogunk ma csinálni.

-         Nem is tudom. Mi a garancia rá, hogy mostantól jófiú leszel? – néztem rám bizalmatlanul.

-         A szavamat adom – emelte esküre a kezét.

-         Szóval soha többé nem támadsz rám jégdarabokkal, amit egyébként nem is értem, hogy honnan szereztél?

-         Ígérem, hogy jéggel többet nem rontok rád – mondta komolyan. – Egyébként az egyik nagyobb fenyőfa tetejéről lőttem. Még a lövésre sem ébredtél fel.

-         Rendben van, megbocsátok – sóhajtottam fel megadóan. A kis játékunknál most jobban érdekelt, hogy mit fogunk ma csinálni.

-         Oké, ez esetben gyere velem – fogta meg a kezem. Azután pedig egy szempillantás alatt a karjaiba kapott, és már száguldott is velem a földszint felé. Ahol igazi terülj-terülj asztalkám fogadott.

-         Hűha – néztem rá elismerően. Majd az illatok hatására a gyomrom is korogni kezdett.

-         Nagyon igyekeztem – nyomott puszit az arcomra. – Nem tudtam, hogy mit szeretsz, úgyhogy főztem teát, és kávét is. Én személy szerint kávé párti vagyok, de a hölgyek jobban kedvelik a teát általában. A többi része pedig már egyszerű volt, mert csak fel kellett szeletelni – rántotta meg a vállát. – Remélem, hogy szereted az ilyesmit. Mifelénk főleg ilyen reggeliket szolgálnak fel. Egy jó saját készítésű szaláminál nincs jobb, friss kenyérrel, és sajttal. Azért a biztonság kedvéért szedtem gyümölcsöket is a kertből, hátha inkább azt ennél – nézett rám kérdőn.

-         Azt hiszem, hogy szívesen megkóstolom azt, amit te fogsz enni – mosolyogtam rá.

-         Ez esetben foglaljon helyet, hölgyem – tett le egy székre. – Azonnal készítek egy szendvicset, amibe, ha beleharap, megnyalja mind a tíz ujját.

-         Kíváncsian várom a kompozícióját, uram – húztam magam elé egy csészét, és töltöttem bele egy kis teát. Eközben Emmett fogott egy jó nagy szelet kenyeret és megkente vajjal, majd szalámi szeleteket tett rá, és egy szép nagy szeletnyi sajtot is. – Ezt én nem fogom tudni megenni – kerekedtek el a szemeim. Ez egy hatalmas szelet kenyér mindenféle földi jóval. Én a pici kis uzsonna szendvicsekhez szoktam.

-         Annyit eszel belőle, amennyi jól esik, a többit majd én felvállalom – legyintett kedvesem.

-         Rendben – vettem el tőle a reggelimet.

Majd kissé bizonytalanul ugyan, de beleharaptam. A szendvicsem azonban sokkal, de sokkal finomabb volt, mint azt hinni mertem volna. Ha eddig azt hittem, hogy ettem már finom ételt életemben, akkor tévedtem. Az úri társaság falatnyi, szépen tálalt ennivalói semmit sem érnek ehhez képest.

-         Úgy látom, hogy ízlik – mosolyodott el Emmett büszkén. Én pedig csak bólintottam. – Hát igen, én készítem Tennessee legjobb szendvicsét. Mindig is tudtam – húzta ki magát. Éppen elő akartam állni valami frappáns visszavágással, csak előtte még belekortyoltam a teámba, és csak a hatalmas önuralmamnak volt köszönhető, hogy nem köptem ki az egészet, úgy ahogy volt. Így hát nyeltem egy nagyot, és fintorogva tűrtem, ahogy a forró, és elképesztően savanyú ital lecsúszott a torkomon. – Ajaj, van egy olyan érzésem, hogy valahol elszúrtam a reggelit – húzta el a száját. – A teát öt percig áztattam, egy pillanattal sem tovább, utána pedig belecsavartam egy citrom levét, és felkevertem…

-         Méz… - nyögtem. Miközben egy pohár víz után nyúltam, hogy leöblítsem az előbbi élményt.

-         Te jó ég, nem édesítettem – csapott a homlokára. – Látszik, hogy milyen sűrűn főzők teát – rándult meg a szája széle. – Tényleg nagyon sajnálom – mondta őszintén.

-         Semmi baj, csak egy pici méz kell bele és jó lesz. Legközelebb talán nem kell egy egész citrom nagyjából háromcsészényi teába, de tökéletesen eltaláltad az áztatási időt – próbáltam vigasztalni.

-         Nem kell mentened a helyzetet, értem én, hogy borzalmas volt – kuncogott fel Emmett.

-         Min nevetsz? – kérdeztem kíváncsian.

-         Ez volt az első kísérletem, hogy reggelit készítsek szívem hölgyének, de úgy tűnik, hogy csúfos kudarcba fulladt – csóválta meg a fejét.

-         Nem, ez nem igaz – tiltakoztam hevesen. Majd akkorát haraptam a szendvicsből, amekkorát csak tudtam. – Ez… naon… fom… - makogtam teli szájjal. Eleve nem lehetett túl érthető a mondanivalóm, de még a szám elé is tettem az egyik kezem, hogy ne lássa, ahogy rágok, így viszont lehet, hogy csak értelmetlen susmorgás lett belőle.

-         Akkor azt hiszem, hogy mégsem lett akkora kudarc az egész – mondta boldogan.

-         Egyáltalán nem – válaszoltam miután lenyeltem a falatot.

-         Ennek örülök, de ígérem, hogy legközelebb nem hagyom ki a mézet – kacsintott rám. – Ezt most egy életre megjegyeztem.

-         Ezért igazán hálás leszek – sóhajtottam fel. Még egyszer nem bírnám ki, hogy hölgy módjára viseljek egy ilyen váratlan megrázkódtatást.

Miután megettük a reggelinket, pontosabban főleg Emmett evett még, mert én a felét is alig tudtam megenni a szelet kenyeremnek. Bár szerelmem ígéretéhez híven elpusztította az én részemet is.

-         Szóval, mit is fogunk ma csinálni?

-         Mit szólnál, hogyha megmutatnám a környéket? Csodálatos helyek vannak a környéken, amelyeket mindenképpen érdemes lenne látnod – ajánlotta lelkesen. – Szerintem egy váltás ruhát is hozz magaddal, hátha kedved támad úszni is valahol – mondta határozottan.

-         Rendben, tíz perc és készen leszek – szaladtam el az emelet felé.

-         Azért rohannod nem kell. Nem sürget minket senki.  

-         Akkor is mehetünk mindjárt, kíváncsi vagyok – kiabáltam le. Majd megfogtam az első ruhát, ami a kezembe akadt és betettem egy tartóba. Emmett már útra készen várt rám a nappaliban. – Mehetünk – mondtam határozottan.

-         Rendben, akkor indulás – ajánlotta fel a karját, amit én azonnal elfogadtam.

Odakint felszálltunk Luciferre, aki azonnal nekiiramodott az erdőnek. Nyomokban érzékeltem, hogy mintha felfelé haladnánk, és meghallottam nem sokkal később a víz csobogását is.

-         Hamarosan a kedvenc helyemnél leszünk – súgta kedvesem a fülembe. – Imádni fogod Tennessee szépségeit. El sem tudják képzelni az emberek, hogy mennyi elrejtett kincs húzódik meg errefelé. Igazi csoda ez a hely.

-         Kíváncsian várom az idegenvezetést – mondtam komolyan.

Sosem láttam igazán ezt a helyet. Jóformán csak vadászni jöttem ki a házból, és egy-két társadalmi eseményre. Miután pedig megmentettem Emmettet elköltöztünk. Úgyhogy nem igazán volt lehetőségem kiismerni a hely különlegességeit. Bár akkor őszintén szólva hidegen hagyott a táj.

-         Megérkeztünk az első állomásunkhoz – álltunk meg.

Ami pedig elém tárult néhány perc séta után az utánozhatatlan volt. Az erdő mélyén, mohákkal végigfutatott sziklákon futott le a víz a felülről. Friss volt, és tiszta. Átlátszó, és tökéletes, mint eddig minden, amit láttam ebből a helyből. Kedvesem leült egy sziklára a víz mellett, és az ölébe invitált. Én pedig örömmel fogadtam el az ajánlatot. Órákon át, ücsörögtünk, és figyeltük a néha kiugró halakat, miközben hallgattuk a víz megnyugtató morajlását, és élveztük egymás közelségét. A tökéletes idillt semmi sem szakította félbe, csak a gyomrom korgása, amin most kifejezetten felháborodtam. Nem akartam egy millimétert sem elmozdulni mellőle, tudom, hogy előbb vagy utóbb fel kell kelnünk innen, de semmi kedvem elsietni a dolgot.

-         Éhes vagy – simította a kezét a hasamra. – Hoztam kalácsot, amit még édesanyám sütött tegnap reggel, és egy kis lekvárt.

-         Jól hangzik – mosolyodtam el. – Te is eszel velem?

-         Tulajdonképpen én mindig éhes vagyok, úgyhogy boldogan – válaszolta azonnal. Már éppen készültem felállni az öléből, de hirtelen visszarántott magára. – Hé, hova szöksz? – nézett rám kérdőn.

-         Idehozom az ennivalót, ha megmondod, hogy hol van – néztem a szemébe.

-         El sem kell mozdulnunk innen – mosolygott rám. Majd elővette a táskáját a szikla mellől. – Ebben van minden – nyitotta ki. Kivett belőle egy konyharuhát, amit az ölembe terített, majd rárakta a kalácsot, és maga mellé a sziklára állította a lekvárt. Gyorsan levágott néhány szeletet, én pedig megkentem őket, és jóízűen elmajszoltuk az uzsonnánkat.

-         Elviszlek a magaslesemre, ha van kedved azt is megnézni – ajánlotta Emmett miután elpakoltunk mindent. – Szerintem biztosan tetszeni fog.

-         Rendben, menjünk – bólintottam rá azonnal.

-         Mehetnénk gyalog is, nincs messze – ajánlotta a lehetőséget.

-         Ha tényleg nincs messze, akkor rendben – egyeztem bele.

Még csak tíz perce sétáltunk, amikor már kezdtem azon gondolkozni, hogy megfojtom Emmettet itt helyben, ugyanis az egy dolog, hogy tényleg nincs messze, de azt is hozzátehette volna, hogy úgy kétszáz méter még a szintkülönbség ezen a rövid távon. Erre nem voltam felkészülve.

-         Ha fel… érünk emlékez… tess, hogy meg… öl… jelek – ziháltam.

-         Hogyha odaértünk hálás leszel, hogy felrángattak – mondta magabiztosan. – Olyat még biztosan nem láttál, amilyet ott fogsz – húzott még mindig felfelé. – Már csak néhány méter. Ne add fel.

-         Nem adom fel, csak megfulladok – nyögtem erőtlenül.

-         Ugyan már, fiatal és életerős nő vagy, simán fel kéne tudnod szaladni ide. Na jó, így hogy volt egy baleseted teljesen érthető, hogy lassabb, és kicsit gyengébb vagy most, mint általában szoktál, de azért hozlak fel, mert tudom, hogy sajnálnád, ha kimaradnál ebből az élményből. Na, itt is vagyunk – mutatott egy kis házikóra a fán.

-         Még oda is fel kell másznunk? Én nem tudok fára mászni – mondtam kétségbeesve.

-         Ne aggódj, ide fel tudsz, gyere – húzott át a fa másik oldalára, ahol kialakított kis pálya volt. – Te menj előre, én pedig jövök utánad, hogy még véletlenül se tudj leesni. Ne aggódj, vigyázok rád – biztatott.

Én pedig bár bizonytalan léptekkel, de elkezdtem felkapaszkodni a kialakított létrán. Eltartott nekem legalább tíz percig amíg felértem. Azt hiszem, hogy Emmettnek ehhez a művelethez elég néhány pillanat, de én sosem csináltam még ilyesmit. Egy hölgynek az én helyzetemben nem volt illő dolog fára mászni.

-         Sikerült – sóhajtottam fel, amikor szilárd talajt éreztem a lábam alatt.

-         Nagyon ügyes voltál – dicsért meg kedvesem. Majd átkarolt, és a les ablakához vezetett.

-         Istenem – kerekedtek el a szemeim. – Mintha repülnénk a felhők felett – mondtam megigézve. Még soha életemben nem tárult elém ilyen gyönyörű látvány. Egyszerűen káprázatos volt.

-         A napfelkelte még a naplementénél is szebb idefent – csókolt a nyakamba szerelmem.

-         Ezért vannak idekészítve a plédek, és a párnák? – sandítottam rá.

-         Ami azt illeti, megfordult a fejemben, hogy esetleg itt aludhatnánk, de természetesen nem muszáj, hogyha inkább visszamennél a házba. Itt hidegebb az éjszaka, de rengeteg plédet hoztam, hogy ne fázzunk, ha van kedved maradni – győzködött. Láttam a szemében, hogy ő nagyon szeretne maradni, és nekem se volt ellenemre.

-         Végül is, miért ne – mosolyogtam rá. – Azt mondtad, hogy a napfelkelte még a naplementénél is sokkal szebb.

-         Holnap majd meglátod, hogy igazam van – kezdte el rendezgetni a pokrócokat. Nagyon jól nézett ki a végeredmény. Egy puha, és meleg fekhelyet készített elő nekünk. Nem volt ugyan túl nagy, de nem is terveztem, hogy túlságosan sok helyre lesz szükségünk az alváshoz. Sőt, minél kisebb, annál jobb. – Gyere, feküdj le – kínált hellyel. – Én gyorsan bezárom az ablakot, és bereteszelem a csapóajtót – mutatott az említett helyekre.

Én pedig eldőltem a pokrócokon, és a fejemet a párnára hajtottam. Miközben megpróbáltam minél kisebbre gömbölyödni, hogy ő is kényelmesen elférjen. Miután mindenhol bezárta a lest, levette a cipőit, és mögém bújt, majd magunkra húzta az összes plédet.

-         Nem kényelmetlen? – kérdezte halkan.

-         Nem, egyáltalán nem az – ráztam meg a fejem. Egyébként is, Emmettel a puszta földön is boldogan aludnék. – Sőt – fűztem még hozzá. Határozottan jól éreztem magam itt, és most.

-         Rendben, de ha nem érzed jól magad, akkor csak szólnod kell – mondta komolyan.

-         Tudom, de nekem nagyon is jó itt, veled – fészkelődtem egy kicsit, hogy felé fordulhassak. – Így viszont még jobb – bújtam a mellkasához. Egyik lábamat pedig átvetettem az ő lábain.

-         Most, hogy így mondod, nekem is határozottan jobban tetszik ez a helyzet – simított végig a derekamtól, a fenekemen át, egészen a térdhajlatomig. Majd még egy kicsit feljebb húzta a lábamat magán. – Így viszont már tökéletes.

-         Jó éjszakát – nyomtam gyors csókot a szájára.

-         Neked is jó éjt, Rose – puszilta meg a hajamat. Majd játszadozni kezdett egy tincsemmel. Mindig is imádtam, amikor valaki a hajammal játszott. Mindegy volt, hogy fésülték, vagy mosták, esetleg csak végigszántották az ujjaikkal. Olyan megnyugtató és biztonságos érzés volt. Éreztem, ahogy Emmett egyre lassabban babrálja a tincset, majd elengedi, és a keze a derekamon állapodik meg. Néhány perccel később pedig engem is elnyomott az álom.