(Edward szemszög)

„I can't tell you what it really is
I can only tell you what it feels like
And right now there's a steel knife in my windpipe
I can't breathe but I still fight all I can fight
As long as the wrong feels right it's like I'm in flight.”

-          Valóban? – kérdezte keresztbe font karokkal. – Nekik, vagy neked mentek el otthonról? – s újra nevetni kezdett.

Tény, hogy tényleg ostobaság volt. De ugyan ki cselekedne helyesen egy ilyen ügyben? Valaki alkoholba fojtaná őrültségét, más meg egyszerűen bemenne elvonóra vagy valami elmegyógyintézetbe. De ha azt nézzük, akkor az én esetemben semelyik sem lehetséges. Hiszen vámpír vagyok és nekik egyiket sem lehet. Pedig mennyivel könnyebb lenne! Nagyon is.

Ha vámpírok léteznek, akkor szellemek is létezhetnek nem? Ki gondolta volna? Legalább kihúzhatom a listáról, hogy ő nem szellem.

Apró morgás tört fel belőlem, s próbáltam visszanyelni a dühömet. Felszedtek! Átvertek! Hülyének néztek! Ennél megalázóbb már nem is lehetne! De, mégis lehet: ha itt lenne Emmett. Mégis helyette itt van ez a lány, aki kezd egyre jobban az agyamra menni. Nem állítom, tényleg nagyon szép. Szép? Gyönyörű! De akkor is ez csak egy rossz álom, ráadásul idegesít. És ami idegesít, abból sosem sül ki semmi jó…

Bevágtam az ajtót, miután azok az idióták elmentek. A tölgyfa ajtó egy kicsit megrázkódott utána, de még mindig ez, minthogy nekik ugorjak. Majdnem megtettem, s a rosszabbik, hogy még élveztem is volna. Nagyon…

Dühösen vágtam át a nappalin, s minden célom az volt, hogy a szobámban pufogjak tovább, de a csokoládé szemek megállítottak. Remek! Már nem tudtam, hogy mi hiányzik. Azt reméltem, hogy miután kinevette magát s eltűnt, nem jön vissza egy jó darabig, hiszen elérte, amit akart, bolonddá tett. De mégis ott volt a kanapén és a mulatság még mindig az arcán tükröződött.

-          Remek! – szűrtem a fogaim között nem nagy lelkesedéssel. – Mégis hogy csinálod, hogy egyszer csak itt vagy, aztán meg eltűnsz?  

-          Fogalmam sincs, de élvezem! – vigyorgott.

-          Örülök neki. – kezemet ökölbe szorítottam, próbáltam nyugtatni magam.

-          Most már elhiszed, hogy nem vagyok szellem? – kérdezte, majd újra felkacagott, mire még a hátamon is végig futott a hideg. Arra gondoltam, hogy igen, ha ő tényleg valóság lenne, veszélyt jelentene rám. Veszélyt, mert szemei csábítóak, szája vonzó, arca angyali. – Vagy talán előtte szeretnél még megbizonyosodni róla? Megijesszelek? Vagy várj, van jobb ötletem is! Hívj papot, vagy valami szektát. Kíváncsi vagyok rájuk is. – újra nevetett, s kivételesen nevetése még jobban dühített.

-          Nem rossz ötlet. – mondtam szarkasztikusan. – De mi lenne, ha lekopnál, és akkor megspórolnánk az egészet. – tovább indultam volna a lépcső felé, de már előttem is volt… és még én hittem magamról azt, hogy gyors vagyok.

-          Figyelj, ha egy kicsit is arrébb tennéd a bunkóságodat és a hülyeségedet, talán figyelhetnél rám.

-          Mondja ezt az, aki még a nevét sem tudja. – szemei összeszűkültek és közelebb lépett hozzám.

-          Rendben. Akkor játszunk így. Hidd csak azt, hogy nem vagyok valóság és vigyázz, mert lehet, hogy a végén még tényleg az agyadra megyek.

-          Már azon vagy. – szemei dühösen csillogtak, száját keskeny vonallá préselte.

-          Az nagyon jó. – mondta. – Most meg hova mész? - kérdezte zavartan, mikor látta, hogy az ajtó felé igyekszem.

-          Sétálni. – válaszoltam tömören. Úgy éreztem, ha még egy percet vele kell töltenem, akkor szétrobbanok.

-          Szakadó esőben? Neked tényleg elmentek otthonról. – nem fordultam vissza, ráhagytam s reméltem, hogy majd eltűnik. Ugyan mit árthat egy kis eső? Kevesebbet, mint ez a lány.

-          Lehet. – csak ennyit mondtam még s aztán már ott sem voltam. Ahogy kiléptem a küszöbön elfutottam, be a fák rengetegébe.

Dühös voltam. Dühös, mérges, harag tombolt bennem, melyet próbáltam kiadni magamból. Össze voltam zavarodva, de azt hiszem már napok óta. Nekem ő csak ne mondja meg, hogy mit tegyek! Neki semmi köze sincs hozzá. Ezt akarja! Bolonddá akar tenni! Ami azt illeti, már lehet, hogy az vagyok. Nem sok kell hozzá.

Bármennyire is szép és csodás, idegesít. Állandóan jár a szája, kíváncsiskodik, kinevet. Még a nevét sem tudja, de azt mondja, hogy nem szellem. Akkor micsoda? Illúzió… csakis az lehet!

Gyorsan futottam, csak menekültem. Előle. El mindentől. Nem értettem és még jobban zavart, hogy nem is akarom érteni. Hiszen mi értelme? Semmi és már bolondságokat is beszélek.

A szikla perepén álltam, messze Forkstól, nagyon messze. Talán már lehet, hogy Kanadát is átléptem. Nem tudom. Nem tudtam, abban a percben semmit sem tudtam megállapítani. Csak néztem a háborgó tengert, melyen látszott az esőfüggöny. Olyan drámai volt már így is a helyzet, az eső csak hab volt a tortán… Az erősödő szél hangja olyan volt, mintha egy nő sírna. Villám cikázott fel, vakító fehér fénye kettéhasította a súlyos égboltot. A rá következő mennydörgés süketítő hangja megrengette a levegőt. Hátrahajtottam a fejem és elmosolyodtam. Itt van. Az erő, a veszély, a teljes dicsőség a félelemmel és a színjátékkal. Kellett. Akartam ezt az esőt. Pontosan leírta háborgó szívemet…

Élveztem az eső csapkodását, a villámokat az égen. Mégis mindig arra a személyre gondoltam, akinek az arca mindvégig előttem lobogott.

Miért üt ki annyira, amikor látom, vele vagyok, vagy ha csak rá gondolok? Nem akarom! Nem akarok tőle semmit! Csak azt, hogy hagyjon békén! Menjen el, s hozza vissza az életemet. A nyugodt életemet. Tényleg ez történt? Megváltoztatta a saját kis világomat? Megjelent, fölkavarta az érzéseimet, s mindent a feje tetejére állított. Miért? Miért pont én? Annyi balek van a világon, miért engem talált meg? Ki ő és mit akar?

Nem! Elég legyen! Nem fogok vele foglalkozni, még csak gondolni sem fogok rá! Ő nem igazi, még csak ne is reménykedj benne. Ha az is volna, nem lehetne az enyém. De nem is akarom! Nem akarhatom! Ilyet nem lehet! Csak egy rossz álom az egész, ami pont velem történt meg. Majd valahogy felébredek ebből és aztán vége lesz mindennek. Csak valahogy ébredjek fel… Pedig tudtam, hogy nem álmodok, és hogy minden perc valóság. Próbáltam úgy tenni, pedig mindennel tisztában voltam. Azt hiszem! Erre mondják, hogy a sors, ami irányít, legyőz, bárhogy is járjuk…

Nem foglalkoztam vele! Levegőnek néztem! Legalábbis próbáltam azt hinni, hogy annak tudom nézni. De néha annyira kiborított. Kínai füstölgők, szekták, kártyák, mindent kipróbáltam, és még jobban az idegeimre ment. Már az sem érdekelt, ha bolondot csinálok magamból – tudtam, hogy már megtettem- csak az érdekelt, hogy eltűnjön. De ott volt és még élvezte is. Nevetett, bármilyen hülye ötletet hoztam fel magamnak. Kinevetett és mindig a legabszurdabb helyzeteknél jelent meg. Próbáltam uralkodni magamon, udvarias lenni, de vele ez képtelenség volt. Nem tudtam és a végén már nem is akartam.

A szobám ajtaja is hangos csapódással jelezte idegességem, pedig isten bizony, hogy próbáltam nem bevágni azt az ajtót.

-          Szóval, mi a következő? Varázsgömb? Pap? – kérdezte az ablak előtt állva.

-          Nem adom meg azt az örömet neked. – morogtam. – És most, ha megkérhetlek, menj el, mert átakarok öltözni.

-          Ó, csak nyugodtan. – nézett a szemembe cinkosan. Abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy rendben van, te akartad! Levetettem a felsőm, miközben ő zavartam fordulta az ablak felé. Magamban jót mosolyogtam, de csakis magamban.

-          Szóval, akkor mi a következő? – kérdezte.

-          Semmi.

-          Figyelj, miután kidühöngted magad, talán értelmesen is gondolkodhatnál.

-          Valóban? Mégis hogyan? – mosolyogtam rá gúnyosan.

-          Először is ezt fejezd be! Megnyugodhatsz, mert én, sem kedvellek téged. Kivéve, hogy az agyadra megyek és… most nem erről van szó. – rázta meg a fejét. - Én is végre meg akarom tudni, hogy mi ez az egész, mert elhiheted, hogy cseppet sem tetszik, hogy senki sem lát csak egy felfuvalkodott hólyag, aki azt hiszi, hogy megbolondult.

-          Nem vagyok felfuvalkodott hólyag. – vetettem oda gorombán.

-          Hát drága lehet, hogy nem vagy az, de úgy viselkedsz. – összeráncolt szemöldökkel figyeltem tovább, még az ingem begombolását is félbe hagytam. Tetszett a látvány, ahogy fel-alá járkál, és különböző szitkokat mormol az orra alatt nekem. Nem is figyeltem, hogy mit motyog, csak a száját és kezét nézte, ahogy hadonászik.

-          Ez nem igaz, drága. – vetettem oda neki, majd elfordultam. Úgy gondoltam újra elmegyek, hogy megszabaduljak tőle, de aztán mégsem tettem. Talán a tudatalattim még be is vallotta, hogy tetszett a jelenet. Szerettem nézni a dühös tekintetét. Tényleg megbolondultam.

-          Dehogyisnem! – mondta gyorsan pörgő nyelvvel. Állát felemelte, mint aki kész egy tengernyi szócsatára, majd sóhajtott. – Oké, egyezzünk meg! Mivel nem bírjuk egymást és mindketten megakarunk szabadulni a másiktól, segítened kell! Ígérem, ha sikerül megoldanunk ezt a helyzetet, akkor békén hagylak! – mondta.

Sértőnek találtam. Nagyon is. Dühített, hogy idegesít, mégis magamban azt mondtam, hogy élvezem a társaságát, bármennyire is idegesítő. Arra viszont nem gondoltam, hogy ő sem kedvel engem. És ez sértett. Nagyon. Mégsem mondtam neki, csak annyit, hogy:

-          Rendben! Már alig várom! – ami részről igaz is volt. Egy másodpercig ő is elgondolkozott, majd vállat vonva vigyorogni kezdett.

-          Nagyszerű! – csiripelte, és egy részem azt mondta, hogy lehet, hogy ezt megfogom bánni. Még mondani akart valamit, de az ajtó kicsapódása és a nagy, éles hang megakadályozta ebben.

-          Na, ki jött haza a kicsi öccséhez? – kérdezte kitárt karokkal és hatalmas nagy vigyorral. Számomra csak egy kellemetlen nyögés maradt és szenvedő arc. – Most meg mi van? Meg sem ölelsz? Mesélj öcsi sajt, kibuliztad magad, míg nem voltunk itthon? – annyi kérdés buggyant fel belőle, hogy úgy gondoltam, csak az utolsóra válaszolok.

-          Igen, rettenetesen jól éreztem magam, és örültem volna neki, ha egy kicsit még mellőzni lehetne téged.

-          Ez fájt. – mondta, s hogy közben az ellentettjét bizonyítsa, vihogott. Mire visszafordultam a lányhoz, hogy megvitassuk fontos dolgunkat, már nem volt ott. Eltűnt. Pedig most az egyszer kezdtem azt érezni, hogy itt legyen. Még nagyobb őrültségnek hittem, de mégis akartam. Hiányozni kezdett… - Na, öcsi, mesélj csak nekem. Alice semmit sem volt hajlandó elárulni, pedig néha annyit vihogott. – durcásan felhúzta az orrát, s két karját maga elé fonta. Előre láttam a menetet, hogy évtizedekig azzal fog szekálni, hogy kihúzza belőlem, ugyanis nem vagyok hajlandó ezt elárulni. Talán még Alice-t is lefizetem…

-          Tudod Emmett, ez olyan személyes ügy, hogy vétek lenne elmondanom neked. – vagy magam miatt is vétek lenne pont Emmett tudtára adni…

Nem láttam őt. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg eltűnt. Pedig minden kezdett már a helyére jönni, legalábbis úgy gondoltam. A gondolkodás pedig az utóbbi időmben nagyon jól ment.

Már iskolába is jártam, és nem volt nehéz elhitetni, hogy egy elég súlyos betegségből épültem fel. Minden ember olyan hiszékeny, de legalább annál könnyebb.

A testvéreim persze továbbra is nyaggatnak, főleg Emmett, de próbálok nem tudomást venni róluk. Ott hagytam az iskolát, legalábbis az utolsó órámat a mai napon, ami éppenséggel Emmettel lett volna. Most valahogy egyáltalán nem voltam kapható a hülye gondolataira, amiben a célpont mindig én vagyok. Inkább a titokzatos lányra gondoltam, aki mostanában nem táncolt az idegeimen. Örültem neki, mégis valami nyomta a szívem…

Otthon nem volt senki, ezért gondoltam hasznosan töltöm el az időmet. Lezuhanyoztam, s közben a hifiből áradó zenét hallgattam, ami hangosan bömbölt. Gondoltam elmegyek vadászni, hiszen az utolsó találkozásom óta a lánnyal nem voltam, ami több mint egy hete történt. Mégis felöltözés után, mikor az ablakból akartam kiugrani, a kedvesen fenyegető hang megállított.

-          Meg ne próbáld, te idióta! – lassan fordultam meg, s közben éreztem, hogy a szám is vigyorra húzódik. Igen, nagyon idegesített, mégis élveztem!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés