/Rosalie szsz./



4 hónap telt el azóta, hogy megtudtam, hogy terhes vagyok. A hasam már akkora, mint egy 9 hónaposé. Carlisle szerint hamarosan meg fog születni, ezért már nem jár be dolgozni se.

Emmettel a fellegekben járunk. Ő kislányt szeretne, én pedig egy kisfiút. Természetesen tökéletesen mindegy, hogy milyen nemű, fő hogy lesz. Ő már így is egy kis csoda számunkra.

Kisbabánk idáig mindig úgy fordult, hogy Carlisle nem tudta megállapítani a nemét. Alice persze tudja, de nem hajlandó elárulni, még Edward elől is titkolja. Csak azt tudjuk, hogy ő már mindent megvett a kicsi számára amire elsőre szüksége lesz, de ezeket is úgy eldugta, hogy nem találjuk. Hát igen. Nem tudtuk türtőztetni magunkat Emmettel, így kutakodni próbáltunk, azonban semmit nem találtunk.

Nevet még nem nagyon választottunk, mivel úgy gondoljuk, hogy ha megszületik és már egy picit jobban ismerjük, könnyebb lesz nevet választani. Tudjátok... Csak ránézel és ami hirtelen az eszedbe jut… Hogy ez lesz számára a tökéletes név…

Egyet viszont biztosra eldöntöttünk: a kicsi nem fogja megkapni Nessie nevét. Pedig, ha lány lesz szívem szerint ezt a nevet adnám neki, hisz ő volt az "első" gyermekem… És pontosan ezért is döntöttünk úgy, hogy nem kaphatja meg ezt a nevet… Az csakis az övé és senki másé…

Mióta kiderült a terhességem, Emmett nem enged vadászni menni… Na, jó az elején még úgy kábé 5 napig engedett, de utána már nem, így mindig hoztak nekem állatvért. Furcsamód Carlisle először donorvért akart adni, de azt a kicsi nem fogadta el. Teljes mértékben undorodtam tőle.

Most is épp a földszintre tartok, mert megint szomjasnak érzem magam. A nagy pocakom miatt nem rohangálhatok már, így lassan emberi tempóban kell megtennem az utamat a konyháig.

Már épp az utolsó lépcsősor tetején álltam, amikor éles fájdalom hasított a hasamba, utána pedig rögtön valami nedves csorgott le a lábamon. Kezemet a hasamhoz kapva néztem le a lábaimhoz, ahol egy kisebb tócsa vett körül. A következő fájdalommal együtt jutott el teljesen a tudatomig, hogy elfolyt a magzatvizem.

- Carlisle! Emmett! - kiáltottam, mire a két említett azonnal előttem termett. Mozdulni nem bírtam, vagy nem mertem, nem tudom melyik a helyes szó rá, így csak a fejemmel alig láthatóan a lábam felé böktem, mire mindketten egyszerre kapták oda tekintetüket.

- Emmett, hozd a vizsgálóba! - utasította apám férjemet, aki már óvatosan karjaiba is vett és halkan nyugtató szavakat mormolt a fülembe. - Esme! Alice! Edward! - szólitotta a többiket.

Nem igazán tudtam rájuk figyelni, hogy ki mit csinál, vagy hol van. Csak férjem kezét szorongattam és tekintetemet szemei és a plafon között váltogattam. Egy-egy élesebb fájdalom alkalmával jobban szorítottam a kezét. A többiek beszédéből csak annyit vettem ki, hogy Jasper nem bírta perpillanat itthon, így elment.

De nem tudott most különösebben érdekelni. Földöntúli boldogság szállt meg, hisz most fog megszületni a kisbabánk. Akiről, igaz alig tudunk valamit, mégis…

Szavakkal nehéz megfogalmazni mit is érzek most…

A fájások elég hamar követték egymást. Carlisle mosolyogva mondta, hogy szerinte a kicsi már igen meg akarhat születni.

Kábé két órányi vajúdás után Carlisle kijelentette, hogy itt az ideje, hogy megszülethessen. Folyamatosan nyomtam, miközben Emmett kezeit ripityára törtem.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el már, amikor egyszer csak Carlisle boldogan megszólalt:

- Már látom a fejét! Fekete haja van! Rajta Rose! Már nincs sok hátra! - bíztatott apám.

Két nyomás után egyszer csak megszűnt minden fájdalom, és egy istenien angyali kisbaba sírás töltötte be a szobát.

- Kislány! - kiálltott fel boldogan Emmett és Carlisle egyszerre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés