Alice szemszöge
- Hol vagyok?! – követeltem egy rosszarcú, öregvámpírtól. A teste porzott, mintha mészből lenne, és épp bomlásnak indulna. Olyan porhanyós volt, mint amilyen a Volturi. Talán ez a halottak bosszúja? Mamááám…
- Mindent a maga idejében szép hölgy! – dörmögte a másik, amelyik lefogott. Hogy megrugdosnám, Istenem!
- De nem értik? Nekem ma találkozom, lenne a férj… a barátommal. Szóval mondják, mit akarnak, vagy engedjenek a dolgomra! – vázoltam fel a lehetőségeket.
- Ma biztosan nem. Ha teljesítik a követelésünket, szabadon távozhat. Ha nem, maga bánja. Bízzon a családja szeretetében, és várjon.
- Mit akarnak tőlük? Van nekem pénzem! Őket hagyja ki ebből! – ripakodtam rájuk, és fészkelődni kezdtem, hogy kiszabaduljak, de csak annyit értem el, hogy erősebben szorított. Ha drámain fogalmaznék, azt mondanám: a vért is kiszorította a csuklómból. Na, persze ez nem igaz, de akkor is fájt!
- Nem szép dolog így bánni egy lánnyal! – jegyeztem meg. Szorítása csillapodott.
- Csak maradjon csöndbe! – jött be a harmadik jómadár. – Idegesítő lányka! Nem volt csendesebb? – hangja reszelős, kellemetlen volt, erős románakcentussal. Fintorogva bámultam matt fehér, ráncos arcára.

Edward szemszöge
- Carlisle! – csaptam a masszív, tölgyfaasztalra, ami megadóan, hangos reccsenéssel mondta fel a szolgálatot. Égtem a dühtől. Legszívesebben annak a kontaktlencsés képének ugrottam volna. – Nem fogod fel? ALICE! A lányod! Mi a fontosabb a kibaszott uralmad, ami tönkre tett MINDENT! Tönkre tette a családunkat – vettem finomabbra, halk, suttogásra futotta. Tönkre tette az életemet, és a szívemet… folytattam gondolatban. Vajon Bella jól van? Összejött azzal a Summer gyerekkel? A gondolatától még mérgesebb lettem. – Vagy Alice? A lányod! A románok Volterrát akarják! Mondom: és? Mikor ott van Allie! A testvérem! Neked meg az elcseszett birodalmad kell?!
- Nem nyitok vitát! – meredt rám.
- Alice, a kicsi Allie! Megölik! – folytattam. – Meg fogják ölni!
- Nem merik… - győzködte magát.
- Itt van! – nyomtam a kezébe a levelet. – Olvasd! – utasítottam.

Bella szemszöge
- Nem hiszem el! – dobta be a durcát Sp. – Már hónapok a feleségem vagy, de egy ujjal sem érhettem hozzád.
- Mondtam, hogy soha nem foglak szeretni! Sőt, kimondottan utállak! Örülj, hogy megtűrlek a házamban! – vágtam hozzá. Szerencsém volt, hogy gyermekeim aludtak. Gyermekeim, akik elvileg alig több mint hat hónaposak, még is úgy néznek ki, mint egy tíz-tizenkét éves tini. Idegesítő, hogy nem babázhattam eleget.
- Jó, asszem most megyek… kiszelőztetem a fejem! – azzal eltűnt.
- Csak ne írj még egy emos dalt! Azt én nem élném már túl! – kiáltottam utána.
Bambán álltam a hálószobánk közepén. Nem kellett volna azt éreznem, hogy le kell, hogy üljek, de a lábaimra ólom telepedett, és rogyadozni kezdett. Tudom, hogy csak az eszem játszik velem, ilyet nem érezhetek, még is helyet foglaltam, puha, fehér szőnyegünkön, a térdemet pedig felhúztam, és átkaroltam.
A gyomrom szokásos görcsbe rándult, mint mindig, amikor egyedül vagyok. Kicsit végre elmerülhettem az érzéseimben, levethettem az álcát, ami úgy kínzott.
Vajon Edward jól van a feleségével?
Szorosan lehunytam a szemem, hogy az égető, porzó égés megszűnjön benne. Így, mikor nem láttam a Világot körülöttem, egy lidércálomba csöppentem, képletesen. Láttam, ahogy Edward átöleli gyönyörű feleségét, és ahogy őt csókolja helyettem. Már nem dühös voltam rá, amiért felültetett. Dühömet átvette a fájdalom. Rossz volt magamnak is beismerni, szerettem őt…
Szerelem… a világ legrosszabb dolga. Soha nem akarok többé szerelmes lenni. Teljesen jól vagyok, így, egyedül Alex-al, és Nessával. Igen. Tökéletesen. Közeledő léptek zajára eszméltem fel. A lányom felébredt.
- Anya! – szólított meg az ajtóból.
Felpattantam, és szembefordultam lányommal.
- Igen?
- Be fogom feketére festeni a hajam.
- Miért?! – állam a padlón koppant. Ki akarná a gyönyörű, bronz haját feketére festeni? Pont olyan haja volt, mint Edwardnak. Ugyanolyan rezes.
- Adam is befogja, ezért én is be akarom.
- Mi van? A tesód nem fogja befesteni a haját, gondoskodom róla!
- De befogja! Nem tilthatod meg nekünk! Utálom a hajamat! Azt sem tudom honnan örököltem! Neked sötétbarna a hajad, apámnak meg éjfekete! Magyarázd meg! Mondd el, kinek ilyen színű még a haja!
Most megfogott.
- Kicsim, nektek van a legszebb hajatok. Ez a szín elképesztő. Én nem válnék meg tőle… Egyébként nem kéne aludnod? Hajnali négy van.
- Én nem az engedélyed kértem, hanem közöltem. Jó éjt!
- Vanessa Anne Frewer! Állj meg most!
- Miért pont most élsz a szülői adottságaiddal?! Ha jól tudom, eddig nem izgatott az, hogy mit csinálunk, nem? Mit vársz tőlem?
- Nem engedheted meg magadnak ezt a hangszínt! Az anyád vagyok!
- Nem izgat! Hidegen hagysz! Undorom tőled, hogy egy ilyen féreghez mentél hozzá, mint „Sp”! Mocskos buzi! Na, erre mit lépsz?!
- Nessa, ne húzz fel! – figyelmeztettem.
- Soha nem törődsz az érzéseimmel! – üvöltött a képembe. – Soha nem válaszolsz a kérdéseimre! Miért vagyok vörös?! Adamnek miért zöld a szeme?! Az apánk miért nem foglalkozik velünk?! – hangja akadozott, könnyei ömlöttek. Minden egyes elhullajtott könnycseppjétől bevéreztem. Dühös voltam magamra, tönkre tettem az életüket. Miattam egy burokban élnek, mélyen elszigetelve a valóságtól. A dühömet rá akartam kivetíteni, nehéz volt megállnom, hogy ne pofozzam fel. Égettem a kezem. Égtem, hogy behúzzak egyet valakinek. Annyira fájt az igazság. Mentegetőzni akartam, de felesleges. Így is annyit hazudtam… Az egész életüket egy képzeletbeli, boldog világra építettem fel. Időkérdése volt. hogy szagot fog…
- Csak menj aludni… - mutattam az ajtó felé.
- Befestem a hajam. Hadd illjek bele végre az ideális „családi képbe”… - gúnyolódott.
- Menj… - suttogtam, kezemet ökölbeszorítottam. – És mélységesen szégyelld magad. Jó éjt, Vanessa!
Ha Edward itt lenne, válaszolna a kérdéseire. Ha Edward itt lenne, nevelhetné. Ha Edward nem létezne, dolgozhatnék. Ha Edward nem létezne, boldog lehetnék szerelem nélkül.
Ha Edward nem pont velem, egy tanyasi libával akart volna szórakozni, nem fájna most. Ha Edward nem velem akart volna szórakozni, a gyermekeim szeretnének. Ha Edward nem létezne, minden jobb lenne…

Nessa szemszöge
- Mire volt ez jó, hugi? A fekete klassz szín, nem azért…– testvérem bronzos hajába túrt, álmosan pislogott. – Jó kis műsor volt, de anyu nem tehet róla…
Megszorítottam a kezét, hogy hallja a gondolataimat. Így anyám nem hallja, mi is járt a fejemben.
„De! Nagyon is tehet róla! Elhallgat előlünk valamit! Az álmomban – ismét levetítettem neki a képet – nem azt a buzeránsat csókolta. Valaki mást. Az arcát nem láttam! Mintha homály fedné… mintha az emlék ködös lenne. Egy forradalmat indítottam, személyes megoldásként, míg te a babérjaidon csücsültél. Sok itt a szennyes, teregessük ki…”