Emmett nem válaszolt azonnal, hátat fordított nekem, majd elhúzva az üvegajtót kilépett a szabadba. Mikor észrevette, hogy én egy tapodtat sem mozdultam, megfordult, és rám mosolygott.
- Tudom, hogy most nem vagyok a szíved csücske – kezdte vigyorogva, majd amikor látta rajtam, hogy hamarosan robban az agyam, hozzátette. – Most legszívesebben a fejem vennéd, de nem teszed.
- Honnan tudod te azt? – horkantam fel, és tettem felé egy lépést, de nem láttam az arcán mást, csak a levakarhatatlan vigyort.
- Több oka is van – fordított megint hátat nekem.
- Mik lennének azok az okok? – léptem mellé. Még mindig új volt számomra ez az eszeveszett gyorsaság. Vajon hozzászokok valaha?
- Gyorsabban, mint hinnéd – hallottam meg Edward hangját, valahonnan a házból.
- Edward Cullen, ne hallgatózz – mormoltam az orrom alatt, tudva, hogy így is úgy is meghallja. Emmettre néztem, aki még mindig vigyorgott. Ez meg minek vigyorog ennyire?
- Azon, hogy… - kezdte volna Edward, de nem tudta befejezni, mert egy hatalmas puffanás hallatszott, majd Bella nevetése.
- Nincs kedved sétálni? – nézett rám hirtelen Emmett. – Legalább a gondolataid is biztonságban lesznek egy kis időre – tette hozzá, miután nagyon csúnyán nézhettem rá.
- Legyen – mondtam végül, és megindultam, egyenesen az erdő felé. Nem is figyeltem, hogy ő jön e, vagy sem. Viszont a csend az zavart. Hátra fordultam, és láttam, hogy Emmett, még mindig ott áll a teraszon, és engem néz. – Mi az? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Annyira gyönyörű vagy – felelte ő elmosolyodva.
- Pff – fújtattam dühösen, majd elfordultam, és futni kezdtem, élvezve a szabadságom minden percét. Majd amikor már a sűrű fák közé értem, lefékeztem, és csak vártam. Nem kellett sokáig várakoznom, mert alig pár másodperc elteltével megéreztem Emmett illatát, majd hallottam, amint mögém lépett. – Miért vagy itt? – kérdeztem végül, mert a csend kezdett kínossá válni.
- Miattad – felelte azonnal, - miattatok – tette hozzá átszellemült hangon.
Azt hiszem, hogy az volt az a perc, amikor elrobbant az agyam. A fene egye meg ezt az átkozott újszülöttséget. A torkom, megint kaparni kezdett, és éreztem, amint a tehetetlen düh, és a mérhetetlen fájdalom keveréke lassan elönti az agyam. Emmett felé fordultam, és teli torokból ordítani kezdtem, kiadva minden dühömet.
- Miattunk? – kérdeztem üvöltve. – Nem kellettem… kelletünk neked. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, te elküldtél. – Felé léptem, és a torkom mélyéről - számomra eddig ismeretlen - morgás tört elő. – Nem hittél nekem, azzal vádoltál, hogy megcsaltalak, amikor mindennél jobban szerettelek, és te most azzal jössz, hogy miattunk vagy itt? Nem hiszem el, hogy csak így hipp-hopp, meggondoltad magad. Mégis mit képzelsz te rólam, hogy csak egy tehetetlen báb vagyok, akit kényed-kedved szerint rángathatsz? Hát nem, már egyenrangúak vagyunk, sőt, én most erősebb is vagyok nálad – húztam ki magam büszkén. Éreztem, hogy mindjárt elbőgöm magam, de egy könnycseppem sem hullott, csak a szemem kezdett bizseregni, és kényelmetlenül viszketni. – És ami a legfontosabb, én most már anya vagyok, felelősséggel tartozom egy élőlény iránt, aki most már az életem értelme.
- Ő az enyém is – szólalt meg Emmett halkan. – Az én fiam is.
- Igazán? – Szökött magasba a szemöldököm. – Most már a tied is? Hát nem! Ő az enyém, csak az enyém, és ha akkor nem kellett neked, akkor most se keljen.
- Mit vársz tőlem? – nézett a szemembe végül. Az ő szeme tele volt fájdalommal, és megbánással, de nem érdekelt, a fájdalmam, és a megbántottságom nagyobb volt.
- Menj el, Emmett – ráztam meg végül a fejem. – Menj vissza Forksba, és felejts el minket, mert nem akarlak többé látni. Fájdalmat okoztál nekem, és ezt soha, soha nem fogom megbocsájtani neked.
- Lizzy, kérlek… - kezdte ő kérlelő hangon, de nem fejezte be a mondatot, csak megmerevedett. – Ne lélegezz – utasított szelíden.
- Te nem mond meg nekem, hogy mit csináljak – morogtam, és csak azért is vettem egy mély levegőt. Akkor megéreztem az aggodalma okát.
Az illat teljesen betöltötte az orrom, és mámoros ködbe vonta az agyam. A torkom fellángolt, és ösztönösen futni kezdtem, keresve azt a csábítóan mámorító vérforrást, aminek egyszerűen lehetetlen volt ellenállni. Alig pár mérföld után megtaláltam, amit kerestem, Egy fiú állt az ösvény szélén. Gondolkodás nélkül vetettem volna magam utána, de valaki megragadta a karom.
- Lizzy, ne tedd, ez egy ember – suttogta a fülembe Emmett. – Nem szabad.
- Ne mond meg nekem, hogy mit tegyek – morogtam újra, majd megragadtam a karomat markoló kezét, és átlendítettem a fejem fölött, mire Emmett nekirepült egy méretes fának, ezzel hatalmas zajt csapva.

Az áldozat is felfigyelt erre, az ösztön győzedelmeskedett az ép gondolataim felett, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Támadtam, és rögvest el is kaptam a tehetetlen fiút, azonnal megtaláltam a nyaki ütőerét, majd belemélyesztettem a pengeéles fogaimat. Az emberi vér íze olyan fenséges, lédús, és kábító volt, hogy nem bírtam megállni, mind egy cseppig kiszívtam az áldozatból. Mindez csupán pár másodpercig tartott, és amint meghallottam, hogy a szíve már nem ver, a fejem kitisztult, és undorodva löktem le magamról a holttestet. Mit tettem? – Kaptam a számhoz, amin még mindig ott volt néhány ragacsos vércsepp. Édes istenem, megöltem egy embert! Felpattantam és el akartam futni, de nem tudtam, mert Emmett megint elkapta a karom. Zokogtam, de a könnyeim most nem enyhítették a lelki fájdalmamat, helyette megint éreztem, azt a viszkető, égető érzést a szemem környékén. Mérgesen püfölni kezdtem a mellkasát, ezzel próbáltam enyhíteni a saját bűntudatomat.
- Tombolj, csak. Tombold ki magad – suttogta ő megnyugtatóan a fülembe, amitől még nagyobb haragra gerjedtem. Ellöktem magam tőle, és hátráltam pár lépést, majd az ég felé emeltem mindkét kezem.
A következő pillanatban zuhogni kezdett az eső, alig pár pillanat alatt hatalmas égszakadást csináltam. Jócskán megnőtt az erőm, tény és való. Villámok cikáztak az égen, és folyamatosan belecsaptak a földbe, alig pár centire tőlem. És ez jó volt, annyira jól esett, kitisztítottam a zsongó fejem. A bűntudat még mindig nem tűnt el, de könnyebb volt egy kicsit, legalább a torkom nem égett. Most mit csináljak? Nem tudok így belenézni a többiek szemébe. Ha ennyire nem tudok uralkodni a saját ösztöneimen, akkor talán még Matty-t is bántom. Erőtlenül rogytam le a földre, a ruhám tiszta sár lett, és az eső továbbra is zuhogott. Olyan volt, mintha egy hatalmas, sűrű vízfalat teremtettem volna magam köré, nem láttam semmit. Talán nem is akartam.
- Ne hibáztasd magad – hallottam meg Emmett mély hangját, felemeltem a fejem, és ő ott állt előttem. Bőrig ázva, sárosan, és azzal a vesédbe-látok nézéssel. Még így is, gyönyörű volt…
- Már hogyne hibáztatnám magam – suttogtam alig hallhatóan. – Megöltem egy embert, csupán ösztönből. És nem tudtam leállítani magam, de a legrosszabb az volt, hogy nem is akartam. A vére – intettem a kezemmel az élettelen test felé -, olyan volt, mint a legédesebb nektár, és…
- Lizzy, tudom – vágott a szavamba. – Ez természetes. A sóvárgás megmarad, ez a lételemünkhöz tartozik. Az újszülöttek különösen akarathiányosak – mosolyodott el végül. – Ez nem megbocsáthatatlan bűn, nem tehetsz róla.
- Akkor is vétkes vagyok, és mindent el fogok követni, hogy soha többet ne forduljon elő – pattantam talpra. – Beszélnem kell Pammel, és Jasperrel.
- Visszakísérlek – állt mellém Emmett. Megéreztem az illatát, és a belsőm megint felhevült, szinte égetett a sóvárgás, kívántam őt, minden egyes porcikámmal.
- Nem – vágtam rá túl keményen. – Menj el Emmett, nem akarom, hogy mellettem légy – mondtam neki nyersen, majd választ sem várva futni kezdtem.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen feladom, Lizzy Evens? – kiabált utánam Emmett nevetve.

(Emmett szemszöge)

Miután a családom kiment a szobából, az ablakhoz sétáltam,majd kimentem a teraszra, és szinte csodálattal figyeltem a lemenő nap, gyönyörű sugarait. Egyszerűen nem tudtam nem vigyorogni, hisz a körülmények ellenére is felhőtlenül boldog voltam. A fiam, akit mindennél jobban szeretek ezen a földön, és az édesanyja, aki miatt érdemes élnem, itt vannak mellettem. Még ha nem is úgy, ahogy szeretném, hogy legyenek. Hiszen Lizzy még mindig gyűlöl azért, amiért akkor elküldtem őt, mert azt hittem, hogy képes volt megcsalni engem. De most már tudom azt, amit eddig nem, hogy ő hű volt hozzám mindvégig, csak én voltam olyan balga, hogy mindezt nem hittem el, hiszen lehetetlen, hogy egy vámpírnak gyermeke legyen. Nos, a tanulságot levontam, és tanulok a káromból. Minden erőmön azon leszek, hogy Lizzy megbocsásson, és boldogok legyünk. Időnk az van elég. Felé fordultam, de a vigyor nem tűnt el az arcomról.
- Tudom, hogy most nem vagyok a szíved csücske – kezdtem vidáman, de elnézve az egyre mérgesebb arckifejezését, folytattam.– Most legszívesebben a fejem vennéd, de nem teszed.
- Honnan tudod te azt? – kérdezte morogva, mire én felvilágosítottam, hogy nem egy okom van arra, nem fog bántani. – Mik lennének azok az okok? – suhant mellém olyan nesztelenül, hogy magam is meglepődtem. Annyira szokatlan az, hogy most már Lizzy is közénk való. Vajon hozzá tudok szokni valaha?
- Gyorsabban, mint hinnéd – szólalt meg Edward a konyhából, hát persze. El tudom képzelni, hogy mi lehet most kint. Lizzy is effajta gondolatokkal foglalkozhatott, mert valami olyasmit morgott az öcsémnek, hogy ne hallgatózzon, mosolyognom kellett ezen. Vajon min gondolkozhatott?
- Azon, hogy… - válaszolt volna, megint Edward, de Bella a földre teríthette, ugyanis halk nevetést hallottam. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, látszólag Edward mindkettőnk gondolataira válaszolgatott. Bármennyire is meg akartam tudni, hogy miket gondol Lizzy, nem tettem. Hatalmas türelemre kell még szert tennem, ezt most el is kezdem. Ráér később kifaggatni az én hibbant öcsémet.
- Nincs kedved sétálni? – kérdeztem végül, majd megpillantva Lizzy meglepett arcát, hozzátettem. – Legalább a gondolataink is biztonságban lesznek, egy kis időre. Beleegyezett, és elsétált mellettem. Az illata valami elképesztő volt. Most nem a vére vonzott, hanem minden egyes porcikája. Úgy kívántam őt, mint még soha senkit, ő volt a világ legszebb, és legkívánatosabb nője.
- Mi az? – kérdezte, miután megfordult, és egyenesem az arcomba nézett. Még azok a rubintvörösen izzó szemei is gyönyörűek, igazi drágakőként csillogtak.
- Annyira gyönyörű vagy – csúszott ki a számon. Nem kellett volna ezt, még nem. Nem akartam megkockáztatni egy potya repülést, vagy akár egy kósza villámot. Ő csak fújtatott, majd hátat fordítva nekem elfutott. Istenem, milyen csodás a feneke, már el is felejtettem. Alig hallhatóan felnyögtem, és utána iramodtam. Az erdő sűrűjébe érve lefékezett, és bevárt engem.
- Miért vagy itt? – kérdezte végül, de nem nézett rám, elnézett a falombok közt.
- Miattad – mondtam halkan -, miattatok – folytattam átszellemülve. Matty mosolygós arca jelent meg a szemem előtt.
Amit nem vártam, az Lizzy kiborulása volt, olyan dolgokat vágott a fejemhez, ami teljes mértékben igazak voltak. Én mégsem akartam, hogy valósak legyenek a vádjai, még ha tudtam is, hogy én voltam az a balfék, aki elengedett egy ilyen lányt, mint ő. Viszont amikor a fiamról kezdett beszélni, nem tudtam megállni, hogy ne szólaljak meg
- Ő az enyém is – mormoltam alig hallhatóan. – Az én fiam is.
- Igazán? – kérdezte ő gúnyosan. – Most már a tied is? Hát nem, ő az enyém, csak az enyém, és ha akkor nem kellett neked, akkor most se keljek – köpte a szavakat, én is kezdtem méregbe gurulni.
- Mit vársz tőlem? – kérdeztem végül, belenézve a rubintvörös szemeibe.
- Menj el, Emmett – fordult el tőlem. - Menj vissza Forksba, és felejts el minket, mert nem akarlak többé látni. Fájdalmat okoztál nekem, és ezt soha, soha nem fogom megbocsájtani neked.
- Lizzy, kérlek… - tettem egy lépést előre, és akkor megéreztem azt, ami miatt teljesen lemerevedtem, egy ember vére. Nem, Lizzy erre még nincs felkészülve. – Ne lélegezz – utasítottam szelíden. Mire ő makacsul ellent mondott nekem, és már csak azért is vett egy nagy levegőt.
Persze azonnal megérezte az emberi vér illatát, és mint egy éhező vadállat, minden porcikája megmerevedett, és már vetette volna magát az áldozat irányába, de néhány mérföld után sikerült elkapnom a karját.
- Lizzy, ne tedd, ez egy ember – suttogtam a fülébe. – Nem szabad.
- Ne mond meg nekem, hogy mit tegyek – morogta ő elszántam, majd megragadta a kezem, és átlendített a feje fölött. Nekizuhantam egy termetes fának, ezzel hatalmas zajt csapva.
A következő pillanatban már láttam, hogy elkéstem. Lizzy már a fiú torkához hajolt, és itta a vérét. Nem tudtam megakadályozni, abban viszont biztos voltam, hogy szörnyen szégyellni fogja magát, amint kitisztul a feje. És így is történt, amint már nem dobogott az áldozata szíve, Lizzy undorodva ült le a sáros földre, maga elé meredve nézett a semmibe. Megérintette a véres ajkait, majd hirtelen felpattant, és futott volna is el, de nem engedhettem el, így nem. Megint megragadtam a karját, és magamhoz vontam, ő zokogott, könnyek nélkül ugyan, de annál fájdalmasabban. Tehetetlen dühében a mellkasomat kezdte el püfölni, de ezt is megértettem, hatalmas lehetett a bűntudata. Az én újszülöttségem jutott eszembe.
- Tombolj csak. Tombold ki magad – suttogtam, miközben megpróbáltam még jobban magamhoz ölelni. De Lizzy ellökte magát tőlem, és vádló tekintettel nézett fel rám.
Felemelte a kezeit, mire az égen hatalmas, fekete felhők jelentek meg, és akkor az eső eleredt, olyan volt, mintha Lizzy ki nem csordult könnyei záporoznának egyenesen az égből. Erőtlenül rogyott le a földre, és megint csak maga elé meredt. Nem kellett ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, mire gondol. Átléptem az őt körülvevő, sűrű esőfüggönyt, és elé térdeltem, csak hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Ne hibáztasd magad – suttogtam gyengéden. Lizzy rám emelte a rubintként csillogó, vérvörös szemeit, amik most máshogy csillogtak. Ezt a csillogást bármikor megismerem. Kívánt engem, úgy kellettem neki, mint régen, amikor nem gyűlölt.
- Már hogyne hibáztatnám magam – sóhajtotta alig hallhatóan. Hadarni kezdett, alig értettem, mit mond, nem is érdekelt, mert tudtam, hogy hasztalan hibáztatja magát, már megtörtént, és nem lehet változtatni ezen.
- Lizzy, tudom… – vágtam a szavába, mikor már meguntam, hogy magát hibáztatja. – Ez természetes. A sóvárgás megmarad, ez a lételemünkhöz tartozik. Az újszülöttek különösen akarathiányosak – mindenben, és különösen kívánósak, folytattam magamban. Istenem, milyen gyönyörű, így is sárosan, és véresen. Most azonnal magamévá tudnám tenni, ez a gondolat mosolyt csalt a számra. De visszatértem a vigasztaláshoz, elhessegetve a perverz gondolataimat. – Ez nem megbocsáthatatlan bűn, nem tehetsz róla.
- Akkor is vétkes vagyok, és mindent el fogok követni, hogy ezen változtassak. – Hirtelen felpattant, roppant elszánt kifejezéssel az arcán. - Beszélnem kell Pammel, és Jasperrel. Mikor én is mellé álltam, és kijelentettem, hogy visszakísérem, ő egy pillanatra megtorpant, és pár nagyon hosszú másodpercig nézett rám. A szemeiben megint szenvedélyt véltem felfedezni, amitől a remény újra élni kezdett bennem. Lizzy, szeret, és kíván engem, még ha nagyon is el akarja nyomni ezeket az érzéseket. - Nem – mondta végül, hangja kemény volt, és eltántoríthatatlan. – Menj el Emmett, nem akarom, hogy mellettem légy – vetette oda nyersen, majd futni kezdett.
Boldog voltam, elmondhatatlanul, mert a szemei mindent elárultak. Magának sem vallja be, de még mindig ugyanazzal a mérhetetlen szerelemmel szeret, és kíván engem, mint három hónappal ezelőtt. Nem vallja be magának sem az érzéseit, de én tudom. Honnan? Onnan, hogy én is így érzek iránta, és most, hogy van ez a pici élőlény, - akivel megajándékozott, - ha lehetséges, még jobban szeretem. Vissza fogom őt szerezni. Ettől a gondolattól nevetni támad kedvem.
- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen feladom, Lizzy Evens? – kiáltottam utána nevetve. Nem voltam biztos benne, hogy meg e hallja. De nem érdekelt, be fogom bizonyítani neki, hogy még mindig az ő nagy plüssmacija vagyok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés