(Bella szemszöge)

 

 Valamiért olyan furcsa érzésem van. Mintha ezentúl minden megváltozna. Igen, határozottan meg fog körülöttünk minden! Csak azt nem tudom, hogy jó, vagy rossz irányba-e? Alice egyszerűen kinevetett, amikor megosztottam vele ezt a gondolatomat, és próbált megnyugtatni róla, hogy nem lesz semmi baj a jövőben, hiszen ő azt látta volna. Valami nem engedte, hogy higgyek neki. De mi?

 - Min gondolkozol, kicsim? – karolta át a derekamat Edward.

 - Semmi különösön – mosolyogtam rá.

 - Biztos? – fordított maga felé.

 - Igen – suttogtam, és már nyújtóztam is a csókjáért. Meglephette mohóságom, de aztán lágyan viszonozta ajkaim mozgását. Óvatosan magához húzott, pont úgy, hogyha már sok lenne, akkor el tudjak húzódni tőle. – Edward, nem lesz semmi bajom! – susogtam.

 - Tudod jól, hogy miért vagyok ilyen! – harapott bele lágyan az ajkamba.

 

 

 - Ne haragudj, de olyan jó volt nem gondolni rá! – temettem arcomat a mellkasába.

 - Semmi baj, de mit szólnál hozzá, ha elmennénk Seattle-be vacsorázni? – kérdezte vidáman.

 - Benne vagyok! Mindjárt összekapom magam! – nyomtam egy gyors csókot ajkaira, majd a gardróbunk felé vettem az irányt.

 Felkaptam az első kezembe kerülő fekete koktélruhát, és hozzá választottam egy normális magas sarkút. A hajamat egy laza kontyba fölfogtam, szemeimet pedig egy fekete szemceruzával kihúztam. Egy kis szájfény, és készen is vagyunk. Alice most biztos büszke lenne rám.

 - Kész vagyok! – léptem be a nappaliba, ahol szerelmem várakozott rám. Edward egy elegáns öltönyt viselt. Mire készül ez?

 - Gyönyörű vagy! – nyögte ki.

 - Te sem panaszkodhatsz! – mosolyodtam el. – Mehetünk?

 - Pe… persze! – válaszolta akadozva.

Az ajtóban megállított, mondván, hogy várjam meg, míg ő kiáll a garázsból. Eléggé hideg volt kint, de ezt már megszokhattam volna.

 - Gyere kicsim! – kapott karjaiba, és azt vettem észre, hogy a kocsiban ülök. Az én kis vámpírom!♥

 Az utat csendben tettük meg. Nem éreztük, hogy kínos lenne a csend, helyette inkább megnyugtató volt. Edward vezetési stílusa miatt egy röpke óra alatt megtettük a Seattle-ig való távot.

 

 - Olyan izgatott vagy ma! – néztem rá furcsán, miközben a levesemet kanalaztam.

 - Tényleg? Észre sem vettem – rántotta meg a vállát.

 - Valami baj van?

 - Nem semmi! – próbált könnyedén válaszolni, de valahogy feszültnek hallatszott. Akkor ezek szerint, mégiscsak van valami baj. A továbbiakban nem is beszéltünk egymással, és ez roppant rossz volt. Miért hozott el vacsizni, ha nem is érdeklem őt?

(egy óra múlva)

Az egész vacsora alatt feszülten gyűrögette a szalvétát. Vajon mit nem mer nekem elmondani? Talán már nem szeret? Nem kellek, pontosabban kellünk neki? Gyomrom erre a gondolatra apróra zsugorodott, még torkomban egy gombóc keletkezett. Nem sírhatok előtte!    

 - Minden rendben? – nézett rám kérdőn.

 - Pe… persze! – hebegtem zavartan. Ennyire meglátszott volna rajtam a kétségbeesés?

 -  Nézd Bella! Gondolkodtam a kapcsolatunkon, és arra jutottam, hogy…