(Lorena szsz.)


Szóval egy óra… Egy óra és itt lesznek, hogy velem beszéljenek… Hogy megtudják, hogy mi történt…

Csak reménykedem benne, hogy elég lesz, ha Aro megérint, és hogy Edward nem fogja továbbra se látni gondolataim ezen részét.

Még nem szeretném, hogy megtudja… Se Ő, se bárki más a családból…

Azt szeretném, hogy Edward újra, Loliként is belém szeressen.

Még azt se tudom, hogy hogyan fognak reagálni… Vajon nagyon mérgesek lesznek?Haragudni fognak, hogy hazudtam nekik?

Félek a reakciójuktól…

Még mindig Edward kezében helyezkedtem el… Idáig. Azonban most Anya átvett tőle. Miért?

Kérdőn pillantottam Anyám felé, azonban a választ Edward ’adta’ meg. Kezét Tanya érintette, és ő nem húzódott el. A lány a szemével az emelet felé pillantott, majd már fent is termett.

Edward nagyot sóhajtott és emberi tempóban követte.

Árgus szemekkel néztem utánuk, és próbáltam hallgatózni, de vagy nagyon halkan beszélgetnek, vagy nem is beszélgetnek…

Nyugtalanul kezdtem el anya karjai közt mozgolódni.

- Valami baj van? - érdeklődött.

- Semmi… Csak szeretnék felmenni… Leteszel? - motyogtam.

- Felviszlek! - ajánlotta anya mosolyogva. Én csak bólintottam.

Anya elindult velem felfele. A szobámba érve az ágyamra másztam és hasra feküdtem, arcomat a párnába rejtve.

Ez a pozíció mindig megnyugtatott, és most a találkozó miatt izgultam. Egyrészt… Másrészt viszont féltem továbbra is, hogy kiderül a titkom.

- Pihenni szeretnél? - simogatta meg Anyu a hátamat.

Igenlően hümmögtem.

- Rendben, majd feljövök érted, ha itt lesznek - mondta, és mielőtt lement volna rám terítette kiskori takarómat. Aztán a fejemet oldalra fordította és egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra.

Halkan felkuncogtam, anya pedig visszament a többiekhez a nappaliba.

Igazság szerint nem egy kis pihenőt akartam volna tartani, hanem Edward-ék után leselkedni…

Halkan lemásztam az ágyamról és elindultam Edward szobája felé.

Sejtéseim és érzékeim szerint ott tartózkodnak.

A szobája elé érve a fülemet az ajtóra tapasztottam, bár teljesen feleslegesen, csak a móka kedvéért mégis. Az első amit meghallottam az Tanya halk, mégis dühös kiabálása volt.

- Miért? Miért mondasz mindig nemet?!

- Tanya… - suttogta Edward elgyötörten.

- Megértettem az elején… Az elején!... De már eltelt nem kis idő… Majdnem három év!... Meghalt! Értsd már meg! - kiáltozta tovább, de szinte olyan halkan, hogy alig hallottam. Bár teljes, vérszerinti vámpír vagyok, de a vámpírképességeim, csak lassan bontakoznak ki… Ezért sincs még képességem… Azonban…

Mégis mi a fene csudát képzel magáról ez a Tanya?! Edward az enyém! Vagyis Nessie-é! De mivel ő én vagyok, ezért az enyém!

Kivéve ha már nem szeret, de nekem nem úgy tűnik…

Mindennap látom, hogy még szenved a hiányom miatt. Ő meg… Ááá! Nem igaz ez a nőszemély! Tudtam én, hogy nem szabad benne bíznom!

- Tanya, értsd meg! Nessie volt az életem, és még most is az! Nem szeretlek téged! Csupán úgy tekintek rád, mint egy nővérre!

- De miért nem tudsz rám is úgy nézni, ahogy rá? - kérdezte cicababás, nyávogó hangon. Még a hideg is kirázott, tiszta libabőr lettem. - Mit kéne tennem?

- Tanya… Semmit. Egyszerűen nem szeretlek, és nincs rád szükségem! Rajtam már senki sem tud segíteni - sóhajtotta. Még én se?

Nehogy már…

- Vagyis, ez így nem igaz… - folytatta. - Loli… Ő… Olyan, mintha… Nem is tudom, a legjobb barátom, bár még kicsi, mégis annyira okos, és talán jobban megért mint a többiek. Ha vele vagyok nem gondolok Nessie-re, vele minden gondom elszáll. Szinte már csak neki élek, neki köszönhetem, hogy újra valamilyen szinten a régi vagyok! - A végét, bár indulatosan mondta, csakhogy Tanya megértse, hogy Őt ugyan nem érdekli a lány, azonban én végig kihallottam belőle a szeretetet, amit irántam, Loli iránt érez.

És ez nagyon jól esett… Még könnybe is lábadt a szemem…

- De… - folytatta volna Tanya, de én már nem voltam kíváncsi rá. Így fogtam magam és berontottam a szobába.

- Edward! - kiáltottam, és a karjaiba rohantam. A két vámpír meglepetten nézett rám.

- Mióta vagy itt? - kérdezte Edward.

- Hogyhogy mióta? Hisz most jöttem be - tettem az ártatlant, és bájosan ránéztem, úgy hogy ne is kételkedjen bennem.

- Rendben, és mit szeretnél?

- Már be sem jöhetek ok nélkül? - hüppögtem még hozzá egy kicsit.

- Hé… Semmi baj… Persze, hogy bejöhetsz! - kezdett el ringatni.

- Ugye tudod, hogy most ki kell engesztelned? - néztem rá ravaszul, közben boldogan mosolyogva.

- Az elejétől ez volt a terved? - kérdezte, miközben egy nagyot sóhajtott, de a szája mosolyra húzódott.

- Neeeem… - nyújtottam el. Igazság szerint csak Tanyatól akartam megmenteni.

- És mivel engesztelhetlek ki? - kérdezte, s közben megpörgetett. Ajkaimat boldog kacaj hagyta el, ahogy az övét is.

Edward kettőt pördült velem, s közben feltűnt valami a szoba egyik sarkában. Az én régi hegedűm… Te jó ég! Mióta nem láttam…

- Most már értem miről beszéltél… - szólalt meg Tanya, és közben meglepetten a párosunkat nézte. - Ez a kislány úgy meg tud nevettetni, ahogy senki más… - folytatta. - Azonban, nehogy azt hidd, hogy feladom… - nevette el magát a végén, azonban én, és gondolom Edward is, kihallotta belőle az ígéretet. - Most pedig lemegyek… Aroék hamarosan megérkeznek…

- Tudom és köszönöm! - válaszolt Edward higgadtan. Miután Tanya elhagyta a szobát, Ed kíváncsian fordult felém.

- Nem zongoráznál nekem? - szemében egy percre kihunyt a csillogás. - Anyuék azt mondták, hogy régebben nagyon szép darabokat játszottál… Kíváncsi vagyok rá… Olyan jó lenne hallani! - És így is volt. Mióta megszülettem, sőt, előtte ami kis időt itt töltöttem, sosem hallottam Edwardot zongorázni.

- Ezzel kiengesztelnélek? - kérdezte mosolyogva, azonban ez nem az a csupa szív mosoly volt. Volt benne szomorúság, keserűség és bánat…

És azt hiszem tudom is miért… Ha jól emlékszem, és azt hiszem jól emlékszem, akkor Edward az utolsó zongoradarabot velem adta elő… És valószínűleg ez fájó emlék számára. Azonban számomra…

- Igen! - határozottan bólintottam rá. Számomra színtiszta öröm és boldogság lenne ha hallhatnám Edwardot zongorázni…

- Rendben - felelte és elindult velem az ajtaja felé. De...

- Várj csak Edward! Nem tanítasz meg hegedűn játszani? - kérdeztem szempilláimat rebegtetve. Edward a szó szoros értelmében megfagyott… Azt hiszem ez túl sok volt neki… - De ha nem akarsz - szomorúan sóhajtottam és arcomat a nyakához fúrtam… Erre újra ’felolvadt’.

Nem hagyom menekülni… Azt akarom, hogy megtanítson, bár még emlékszem a dolgokra mit hogy kell, de mégis! Rá kell vezetnem, hogy mennyire hasonlítok Nessie-re! Nem hagyhatom őt meg Tanyának… Nem! Túlságosan szeretem… Túlságosan önző vagyok, szeretem őt!

- Láttam, miközben pengettél egy hegedűt a szobádban… Annyira megtetszett… Nem tudnál megtanítani? - suttogtam a nyakába.

- Nagyon szeretnél megtanulni hegedülni? - kérdezte lágyan. Ilyen nincs, vagy mégis? Most akkor…

- Megtanítasz? - kérdeztem szinte sikítva. Mosolyogva bólintott.

- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - ugráltam az ölében, miközben újra megindulta a nappali felé. Közben még egy hatalmas cuppanós puszit is nyomtam az arcára pont, mikor leértünk.

Apa hatalmasat nevetett, de a többiek is kuncogtak. Tanya szája is mosolyra húzódott, de láttam rajta, hogy féltékeny rám.

A többiek szemében azonban a mérhetetlen boldogságot is felfedeztem… Pláne mikor Edward elindult a lefedett zongora felé. Alice rögtön a zongora mellett termett és lerántotta róla a lepedőt.

Edward leült a zongoraszékre, engem azonban nem tudott letenni az öléből…

- Így nem tudok játszani… - mosolygott rám, a jól ismert féloldalas mosolyával. Hirtelen nagyot dobbant a szívem, mire újból csak a többiek kuncogását vívtam ki magamnak.

Pirosló arccal lemásztam Edward öléből a zongoraszékre.

- Akkor ezt most kifejezetten, csakis a te kedvedért! - suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott a homlokomra, és belekezdett a zongoradarabba…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés