A hetek eseménytelenül teltek, mindennap egyforma volt. Nyár volt. De nem számított, hisz az iskolában sem beszéltem senkivel, így halálra untam magam. A többiek sem vették a fáradtságot, hogy ne nézzenek levegőnek. Egyszerűen csak voltam. Jobb is, hogy vége lett. Letettem az érettségit, de nem jelentkeztem egy egyetemre sem. Charlie-nak azt mondtam, hogy várok egy évet. Nagy nehezen belenyugodott. A tanárok sem értették, hisz kitűnő tanuló voltam. De nem hagyhattam magára az apámat, amikor miattam tesz mindent. Meg kellett várnom, amíg talál valakit, akivel boldog lehet. De ez éppolyan lehetetlennek tűnt számára, mintha én találnék valaki mást. Apa még mindig szerette anyát. Ezt biztosan éreztem.

A városban el lettem könyvelve a néma különc lánynak, aki nemrég költözött ide. Rengeteget pletykáltak rólam. Voltak, akik komolyan azt hitték, hogy nem tudok beszélni. Csak megvontam a vállam, amikor hallottam a szóbeszédeket. Régen volt, hogy érdekelt. Csak Charlie-val beszélgettem néha, és néha kaptam egy-egy emailt Reneétől és Jacobtól. Minden alkalommal igyekeztem meggyőzni anyut, hogy jól vagyok, és ne aggódjon. Neki volt saját élete, nem tehettem tönkre. Ráadásul annyira különböztünk. Inkább apura ütöttem érzelmileg. Együtt szerencsétlenkedtük át a hétköznapokat. Néha láttam rajta, hogy mennyire magányos, ilyenkor mindig felvetettem, hogy nem kéne miattam fel adnia az életét. Mindig megforgatta a szemét és közölte, hogy ugyanmár. Egy idő után nem hoztam fel többé a témát, de gyötört a bűntudat. Ez az érzés néha kitöltötte a mellkasomban lévő ürességet. De még mindig rémálmok gyötörtek éjjelente, és még mindig sikoltozva ébredtem. Még mindig darabokra estem néha. Ez nem változott. De megtanultam vele élni, és megszoktam, hogy nem vagyok soha többé boldog. Ez van. Néha már nem is hiányzott.

- Bells? Csinálsz valami vacsorát? – nyitott be Charlie a szobámba. Az ágyamon feküdtem és kibámultam az ablakon. Gyakran csináltam ilyesmit. Néha akaratlanul is. Apura néztem és bólintottam. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy már ennyi az idő. Felálltam és elindultam a konyha felé. Nem volt itthon semmi használható.
- Elmegyek bevásárolni, jó? – néztem rá, ő csak bólintott és leült focimeccset nézi. Még utánam kiáltott egy köszit és óva intett, hogy vigyázzak magamra, aztán visszafordult a tekintete a tévé felé. Én pedig beültem a jó öreg kocsimba és elindultam a boltba. A bolt a kisváros másik végében volt, vagy legalábbis az a bolt, amelyikben én szerettem vásárolni. Itt mindent meg lehetett kapni, amit Charlie szeretett. Ez volt a másik elfoglaltságom. Tökélyre fejleszteni a főzőtudásom. Emellett takarítani is gyakran takarítottam. A porszemek messze elkerülték a mi házunkat. Túl sok volt a szabadidőm. Charlie aggódott is emiatt. Folyton azzal nyaggatott, hogy nincsenek barátaim. Engem nem érdekelt. Nem volt rájuk szükségem. Volt barátnőm, de elment. Nem kell még egy. Nem kell, hogy még egyszer bárki is elhagyjon. Inkább nem kell senki. Ha nincs boldogság, nincs éles fájdalom sem. Az ürességgel pedig már tudok bánni.

Láthatatlan voltam. Senki nem nézett rám az utcán, néha még nekem is ütköztek, de nem kértek bocsánatot. Nem köszöntek, nem figyeltek rám. Olyan szürke és jelentéktelen lettem, akárcsak a lelkem. Jól volt ez így. Nem hiányzott a figyelem, egy életre elég volt belőle Forksban. Itt elrejtőzhettem a világ elől. A boltban sem volt más a helyzet, csak a pénztárosok beszéltek hozzám. Ez volt a munkájuk. Gyakran jártam ide, otthonosan közlekedtem. Az órámra néztem, délután öt óra volt. Sietnem kell, ha időben akarok összeütni valami finom vacsorát. Vettem mindent, ami hiányzott otthonról, a kosárba pakoltam és elindultam fizetni. Rutinosan nyújtottam a pénzt, pont annyit adtam, amennyit fizetnem kellett. A nő kedvesen megköszönte, majd a következő vásárló felé fordult.
- Segíthetek? – szólalt meg egy férfihang mellettem. Nem hittem, hogy hozzám beszél, így fel se néztem.
- Hagyd, a csaj bolond. Nem beszél – mondta egy gúnyos lányhang. Felnéztem rájuk. Rajtam nevettek. A srác egész helyes volt, de fel sem ért Hozzá. Megvontam a vállam, egy táskába dobtam a cuccaimat és elindultam kifelé. Nem érdekelt, hogy nevettek rajtam. Nem ismertek. Nem is fognak. Én nem illek senki normális életébe se. Talán Charlie-nak se kéne velem élnie, így csak szenved. De talán egyedül se lenne boldogabb. Így legalább van valaki ott, még ha lélekben halott is. Megpróbáltam nem nézni az emberekre az utcán, hisz egykor én is egy voltam közülük. Normális életem volt, és tudtam érezni. Voltak érzelmeim, tudtam nevetni, tudtam sírni. Voltak jó, és rossz napjaim. Aggódtam rengeteg dolog miatt, gyakran ideges voltam. Hiányzik mindez. Mert most minden ugyanolyan. Minden összekeveredett és szürkévé vált. Ugyanolyanná. Egyhangúvá. A világ lényege az ellentétekről szól. Bennem semmi ilyesmi nem maradt, csak az üresség.

Beültem a kocsimba és elindultam hazafelé. Nem hallgattam rádiót, az övemet se kapcsoltam be. Ami azt illeti, zenét nem is hallgattam. Túl sok érzelem volt benne. Képtelen voltam elviselni, vagy befogadni őket. Égettek. A következő pillanatban az autó pörögni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy hogyan és miért. Pánikba esve próbáltam egyenesben tartani a járművet, az Ő arca lebegett előttem. Beszélt hozzám. De én nem hallottam. Aztán pedig egy fának ütköztem, és elvesztettem az eszméletem.

Kábultan tértem magamhoz. Úgy éreztem, mintha repülnék. Két erős kéz tartott a karjaiban, fák suhantak el mellettem.
- Edward – motyogtam szinte öntudatlanul. A szememet képtelen voltam még kinyitni, hányingerem volt és hasogatott a fejem. Valaki fülsértően nevetett, megborzongtam. Aztán pedig zuhanni kezdtem, és a földre estem. Kábultan pillantottam fel, de képtelen voltam hinni a szememnek.
- Emlékszel még rám, kicsi Bella? – gúnyolódott, mintha egy ötéveshez beszélne. Tűzvörös haja csakúgy lobogott a szélben. A félelmeim valóra váltak. Victoria eljött értem. Remegni kezdtem, de nem féltem. Nem volt okom rá. Csak Charlie miatt aggódtam, de talán így jár a legjobban. Mindenkinek jó lesz így. Feleslegesen éltem, hát miért aggódjak a halál miatt? Ő is féltett. De nem szeretetből, hiszen nem volt szerelmes. Csak én. A szerelem öl, butít, és nyomorba dönt. Hogy ez mennyire igaz.
- Emlékszem – szólaltam meg bátran. – Mi járatban?
- Megígértem, hogy bosszút állok James halála miatt. Megöllek – kacsintott rám.
- Csak tessék – mosolyogtam rá, mire úgy nézett rám, mint egy őrültre. Annak is éreztem magam. Az a lehetőség, hogy vége legyen ennek a nyomorúságnak, boldoggá tett. Régen éreztem így, és előre féltem a fájdalomtól. Nem tudom, hogy akartam-e újra érezni. Inkább… meg akartam halni.
- No csak. Képes lennél megölni magad egy férfiért, aki elhagyott téged? – nézett rám meglepetten. Azért jött, hogy fájdalmat okozzon és megöljön, nem azért, hogy a kérésemet teljesítse, és örömet okozzon.
- Képes lennél megölni valakit egy férfiért? Ha igen, tessék. Ölj meg – válaszoltam bátran és tettem felé egy esetlen lépést. Halálra vágytam. És ő habozott. Nem akartam, hogy élve hagyjon, ezért cselekednem kellett. Nekirontottam és ütni kezdtem márványkemény testét, és éreztem, ahogy törik a csont a kezeimben, éreztem, ahogy a lágyan meleg vér végigfolyik a bőrömön. Aztán Victoria morogni kezdett. Felnéztem rá. Őrült tekintettel figyelte a vérem útját, színtiszta téboly villogott a tekintetében.

Nem láttam a mozdulatát, csak a torkomba hasító fájdalmat éreztem, és égni kezdtem. Felrobbant a világ, lángok villództak a szemem előtt. Mindenem fájt, és én ordítottam. Ahogy csak a torkomból kifért. Csodálom, hogy senki nem hallott meg. Csak én hallottam a saját vérfagyasztó sikolyaimat. Amit a ballett teremben éreztem, az semmi volt. Elvesztettem az időérzékemet, a sikolyaim egyre halkabbá váltak, a fájdalom szűnni kezdett. Vagy inkább feljebb haladni, egyenesen a szívem felé. És minden felrobbant. A világ megszűnt, és csend lett. Síri csend. Mikor kinyitottam a szememet Charlie hófehér arcával találtam szemben magam. Meredt döbbenettel néztem rá. A színek élénkek, a hangok fülsértőek, az illatok… fájdalmasan ínycsiklandóak.
- Bells? – nyögte ki Charlie. Úgy néztem rá, akár egy idegenre. Veszélyt láttam benne. Az eszem tudta, hogy ő az apám és soha nem bántana, de az ösztöneim mást súgtak. Felém nyújtotta a kezeit, mire hátrább ugrottam és vicsorogni kezdtem, mint egy vadállat. Ijedten nézett rám, összezavarodva, a szemeiben könnyek csillogtak. – Kicsim? Én vagyok az, az apád. Mi történt veled? Ki tette ezt veled? – kérdezte kétségbeesetten.
Válaszolni akartam, de amikor kinyitottam a számat elöntött vérének édes aromája. Minden nagyon gyorsan történt. Rávetettem magam. Nem hallottam, ahogy a nevemet ordítja, aztán segítségért kiált. Nem hallottam, ahogy riadt szomorúsággal azt suttogja, hogy szeret. Semmit nem hallottam, csak a vért éreztem. Szívtam magamba az éltető nedűt és közben élvezkedve nyöszörögtem. Nem álltam meg, fel sem merült bennem, hogy megálljak. Elfelejtettem abban a pillanatban, hogy ki vagyok, mit és kivel csinálok. Nem emlékeztem akkor semmire, csak a vér létezett. Boldogságot hozott. Semmi mást nem éreztem. Egészen addig, amíg vége nem lett. Arra eszméltem, hogy elfogyott az utolsó csepp is. Kitisztult a fejem… és a kép, ami elém tárult… rettenetes volt.
Ordítva, zokogva, a földre zuhanva ébredtem fel a mámorból. Megöltem az apámat… az egyetlen embert, akinek jelentettem valamit. Megöltem.

Megjegyzés: Victoria nem ölte meg Bellát, mert nem akart neki szívességet tenni. Így inkább elvitte egy kihaltabb helyre és otthagyta. Charlie eközben értesült Bella összetört kocsijáról és kétségbeesetten keresni kezdte a lányát. Harmadik nap meghallotta a lánya sikolyait és rohanni kezdett a hang irányába. Abban a pillanatban ért oda, amikor Bella meghalt és kinyitotta a szemét...

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.02.02. 22:14 Sonja A második rész hűha...a kifejezések magukért beszélnek + tök jó, hogy Bella ígyis-úgyis vámpír lett...bárcsak összefutnának Edward-al, aki szembesülhetne saját ostobaságával, amiért védtelenül hagyta Bellát. Biztos kikészülne, hiszen azért ment el, hogy Bella ember maradhasson és normális életet élhessen.