Edward szemszöge:




Egészen a rétig futottam. Szükségem volt a friss levegőre, szükségem volt az egyedül létre. De ezek mind szükségtelenek voltak, mikor Bella-ra gondoltam. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek. Mi van, ha felébredt? Edward.. Ez lehetetlen hisz az emberek nem szoktak az altatóból fél perc alatt felkelni. Így hát felálltam, majd futottam. Futottam a kórház felé. A saját gyorsaságomat - ami a vámpírok közt is nagyon gyors- lassúnak tartottam.

Ilyenkor mindig Bella arcát képzeltem magam elé és... Ilyenkor még lassabbnak tűnt a gyorsaságom. A rét nem volt messze a kórháztól, de mégis, mintha órákba telt volna odaérni. Sötét volt, de annyira nem volt sötét, hogy beugorjak az egyik nyitott ablakon. Meg mi van, ha rossz ablakon ugrok be. Előbújtam az erdőből és emberi tempóban haladtam a kórház bejárata felé. Ha a saját tempómat lassúnak tartottam... Mintha az ördög direkt játszana velem. Emberi tempóban csoszogtam fel Bella szobájába.

A lábaim remegtek, mikor az ajtó előtt álltam. Nagyon halkan bekopogtam. Nem számítottam válaszra, de amikor egy lágy megszólalt.

- Szabad!- mondta Bella. Lágy hangja elindított bennem valamit. Talán azt, hogy ideje felkelnem. Lassan benyitottam. Bella széles, boldog mosollyal fogadott. Visszamosolyogtam rá, majd halkan becsuktam az ajtót. Leültem az ágya mellett lévő székre mélyen a szemébe, néztem, majd újra rá mosolyogtam.

- Szia! - köszöntött. Furcsa volt. Úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna.

- Szia! Hogy vagy?- aggodalmaskodtam.

- Úgy érzem magam, mintha semmi sem történt volna - mosolygott - De valószínűleg nem ezt mondtam volna a szupermarketben - homlokát összeráncolta és eltöprengett valamin. Majd a ráncok kisimultak és újra rám mosolygott. Nem értettem ezt. - És veled? Mit csináltál, miután elmentél tőlem?- kérdezte, de úgy nézett rám mintha sejtene valamit.

- Pihentem - tényleg csak pihentem. De végül is, mikor nem pihenek? Egy teljes percig törtem a fejem, mikor rá jöttem a válaszra. Akkor, amikor Bella-t kell megvédenem az életveszélytől. De úgy látszik rossz munkát, végzek, mert a veszély én vagyok. De most úgy érzem, hogy nem én vagyok itt a legveszélyesebb. Mintha valamilyen gonosz itt lenne valahol. Nagyon közel, de mégsem ijeszt el. Mintha kötődnék hozzá. Úgy érzem, hogy ha megtagadnám, azzal mást is megtagadok. Lehetetlen érzés.

- Értem - nem mondott sokat, de elég volt ahhoz, hogy lezárjuk ezt a témát.

- Mikor engednek ki?- kérdeztem, mire grimaszt vágott.

- Holnap. De nem rég itt volt egy ápoló. Megkérdeztem, és csak annyit mondott, mert nem biztos, hogy holnapra is ilyen jó kedvem lesz. Magamban elég trágár szavakat vágtam hozzá. Nem azért, mert ezt mondta, hanem ahogy mondta. Bezzeg mikor Rosalie itt volt akkor kedves volt - dühöngött, mint egy kis cica. Nagyon aranyos volt, de valami felzaklatott egy kicsit.

- Mikor volt itt Rosalie?- fortyogó dühömet magamba fojtottam. Nem akartam, hogy Bella meglássa, hogy felzaklatott ez engem. De mintha észre vette volna. Mintha már ismerne.

- Fél órája, azt hiszem akkor ment ki. Csak megnézte, hogy jól vagyok, utána elment - vonta meg a vállát. - Elmondta, hogy jössz!- tette hozzá még halkan. Nagyon halkan. Ha nem lennék vámpír, akkor valószínűleg nem hallottam volna meg.

- És miért volt itt?- kérdeztem rá. A dühöm elpárolgott.

- Csak megnézte, hogy jól vagyok-e. Nagyon kedves volt - motyogta maga elé. Ezt miért monda? Meg akarja védeni Rosalie-t?

- Oké

Majd mindketten elhallgattunk. A csend nem volt kínos, de amikor Bella melegen rám mosolygott... Különös érzés fogott el. Meg akartam érinteni. Ekkor a lámpák elkezdtek pislákolni, majd kialudtak. Mások gondolatait meghallgattam. Mindenhol égett a villany, kivéve itt. Nem féltem a sötétben, hisz még így is jobban látok, mint egy ember nappal. De nem számítottam a szikrákra. A szikrákra, ami Bella testéből árad felém. A kezeimet összeszorítottam. A késztetés, amit előbb éreztem semmi sem volt ehhez képest. Most többet akartam. Sokkal többet.

Talán egy puszi, de nem. Nem, én ennél sokkal többet akartam. Puha ajkaira az én kemény ajkamat rá tapasztani. Megráztam a fejem. Nem! Edward nem lehetsz ennyire gyenge! Bella szemeibe néztem és ő is az enyémbe. Érdekes, tudta, hogy hol vagyok, mármint a szemem, pedig korom sötét van és még el is nézett az előbb. Mintha ő is látna. Csokoládé barna szemeiben elmélyültem. Mintha mindent ki tudtam volna olvasni belőle, mintha a tükörképe lenne az én érzelmeimnek. Minden volt benne. Aggodalom, fájdalom, vívódást és a temérdek szerelmet.

Szerelem? Kit szerethet? Engem biztos, hogy nem, én nem vagyok hozzá való! Bármelyik percben megölhetem, és ha meg tudná, hogy ki vagy mi vagyok én igazából, akkor kifutna a világból. Ekkor a lámpa újra elkezdett világítani. A sötétség egy pillanat alatt eltűnt s vele együtt a szikrák is. Bella lecsukta a szemét és megkönnyebbülten sóhajtott. Lehet, hogy ő is érezte? Kinyitotta a szemét. Minden benne volt, amit az előbb felfedeztem kivéve a vívódást, a szenvedést. Mégis csak érezte!

--Huh, azt hiszem áramszünet volt - majd a szembe lévő falra helyezett tv-t kezdte el bámulni. A szája elkezdett mozogni, de hangot nem adott ki és olyan gyorsan mozgatta, hogy nem bírtam leolvasni. Mintha csak össze-vissza mozgatná ajkait. Ezt is hittem volna, ha nem Bella lenne az illető. Mindig is egy furcsa lány volt. Nem szóltam közbe de árgus szemekkel olvastam az arcáról. A szemei összeszűkültek miközben ajkai, mozogtak. Majd megrázta a fejét és rám nézett.

-Azt hiszem, hogy ledőlök egy kicsit pihenni – mondta, majd megigazította a párnáját és lefeküdt.

-Jó éjt Bella! Álmodj szépeket!- mondtam, neki. Elmosolyodott majd mutató ujjával magához hívott. Odamentem mellé. Nem voltam közel hozzá, de messze sem voltam. Olyan tizenöt- húsz centiméter lehetett köztünk a távolság. Felemelte a fejét, majd nyomott egy puszit az arcomra. Hihetetlenül jól esett.

-Most már jót fogok aludni!- suttogta. Lecsukta a szemét, majd hozzá tette: - Edward, te is álmodj szépeket!- búgta nekem. A hangjában már hallani lehetett, hogy fáradt. Nem akaródzott menni, de tudtam, muszáj lesz. Majd az utolsó mondatára gondoltam.

”Elhiheted, hogy nagyon szépeket fogok álmodni!” Gondoltam magamban, majd közelebb hajoltam hozzá és homlokon csókoltam. Az ajkai kicsit megremegtek, majd vett egy mély levegőt. Egyenletesen elkezdett szuszogni mellettem. Elaludt, legalább ő el tud ilyenkor menekülni a valóság elől. De most én is csatlakozom hozzá. Lehet, hogy nem tudok öntudatlan állapotba merülni, de olyan könnyen elkalandoznak a gondolataim, hogy az már alvásnak számit.

Már majdnem kiléptem az ajtón, mikor megtorpantam. Miért kéne elmennem? Nem mondta, hogy menjek el, még csak utalást sem tett. Elaludt, nem várta, meg míg elmegyek. Miért bízik vakon bennem? Nem is tudja, hogy mi vagyok, sőt. Semmit sem tud rólam. Egy idegen vagyok a számára. Egy olyan idegen, aki veszélyesebb mindennél.

Beleborzongtam a gondolatba, hogy lehet, hogy megölöm egyszer. Az lenne a legjobb, ha eltűnnék. El kellett volna mennem Tanya-val Denali-ba. Ha elmentem volna, akkor nem tudtam volna meg, hogy mi történt. El kell tűnnöm innen, Bella közeléből. Örökre…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés