Kedden reggel arra ébredtem, hogy egy nagyon ismerős hang szólongat.

-          Jasper. Jazz. El fogsz késni a suliból – mondta lágyan a hang, miközben egy hideg, pici kéz simogatta az arcomat. Nagy nehezen eljutott a tudatomig az, amit mondott, mire hirtelen pattantak ki a szemeim és ültem fel az ágyon, majd, mintha nem lettem volna elég álmos, mikor láttam, hogy Alice és az én arcom között alig van pár milliméter, és megéreztem leheletének finom illatát, annyira elkábultam, hogy muszáj volt visszadőlnöm az ágyba.

-          Szép kis ébresztő – pillantottam Alice-re, és észrevettem, hogy más ruha volt rajta.

-          Én sem szívesen tettem, de mit szólna anyukád, ha elkésnél? Egyébként jól aludtál?

-          Fogjuk rá. Ti sosem alszotok? – kérdeztem, mert egyáltalán nem tűnt álmosnak, az érzései meg azt mutatták, hogy valamiért nagyon izgatott.

-          Tudunk aludni, ha úgy van kedvünk, de évekig is kibírjuk alvás nélkül, és nem fáradunk el. Szerencsére ez az emberi tulajdonság megmaradt. Most meg menj öltözni. Lent találkozunk – mondta még, majd eltűnt. Elvégeztem a szokásos dolgokat, a reggelimet villámgyorsan falatoztam be, mire anya nagyot nézett, de nem szólt semmit. Bepattantam a kocsiba, Alice meg már ott volt. Most kivételesen nem vártam meg Rosalie-t, de szerencsétlenségünkre pont egy dugó közepébe csöppentünk, ezért gondoltam, beszélgetést kezdeményezek, hogy gyorsabban teljen az idő.

-          A szüleid jó emberek. – "Ügyes vagy Jasper, ennél jobb mondatot nem is találhattál volna egy beszélgetés kezdeményezéséhez. Elnyerted az „Év idiótája” címet. Gratulálok" - veregettem magam vállon gondolatban.

-          Igen. Ennél jobb családdal nem is áldhatott volna meg a sors. Carlisle és Esme a világ legönzetlenebb és legszeretetreméltóbb lényei. Emmett egy humorzsák. Nessie… imádok vele vásárolni. Edward a nagy és erős bátyó, aki vigyáz a kicsi húgára. Bella meg a legjobb barátnőm – sóhajtott a végén.

-          Legjobb barátnő? Nekem úgy tűnt, mintha legalábbis ősi ellenségek lennétek – mondtam.

-          Nem tudom, mi történt vele. Mióta ideköltöztünk, olyan furcsán viselkedik, pedig ő szeret itt lenni. De ez nem kell, hogy befolyásolja a kapcsolatunkat – mosolygott rám, míg én az arcát fürkésztem, mert éreztem, hogy valamiért aggódik.

-          Mit nem tudnak még a vámpírok, de az emberek igen? – váltottam témát. Ez már reggel óta a fejemben motoszkált, ezért gondoltam, itt az ideje megkérdeznem, mert a dugó még el fog tartani egy ideig. Csoda, ha odaérünk a suliba.

-          Egy vámpírnak sok emberi tulajdonsága nincs. Mondjuk, nem lehet gyerekünk.

-          Tényleg?

-          Igen. Vagyis a férfi vámpíroknak lehet, de csak egy ember nőtől. Ismerek olyat, aki emiatt nem szereti ezt a létet.

-          Még van valami?

-          Nem dobog a szívünk, és a vérünk megfagyott. Mondhatod úgy is, hogy mi már meghaltunk. Nincs már meg az emberi lassúságunk, a bőrünk meg, mint ahogy azt észrevetted, hideg, kemény és nagyon fehér.

-          1901-ben születtél. Akkor most hány éves vagy? – ráncoltam a szemöldököm, mire elmosolyodott.

-          Százhuszonnégy.

-          Jól tartod magad – jegyeztem meg, mert ő abszolút nem hasonlított egy száz éves banyára.

-          Igen. Mi nem öregedünk. Ez lehet egy hátrány, vannak, akik nagyszülőkként akarják hallgatni az unokáik nevetését. Sokan azért, hogy ne kelljen így élniük, meg is ölnék magukat, csak hát van egy icipici bökkenő. Egy vámpírt nagyon nehéz megölni, és nem mindenki vállal el egy ilyen feladatot.

-          Miért lenne nehéz?

-          A módszer nem is olyan bonyolult, elkapni egy magunk fajtát azonban nem könnyű, mert ha akarod, ha nem, a túlélési ösztön nem hagyja, hogy csak úgy meghalj. Véglegesen eltüntetni minket a Föld felszínéről csak úgy lehet, ha szétszaggatnak és elégetnek. Tudom, nem valami szép dolog, még végignézni is rossz, de vannak, akik szeretik ezt csinálni – magyarázta szörnyülködő tekintetemet látva.

-          Te szeretsz vámpír lenni?

-          Attól függ. Jó, mert van időd mindenre, és rossz, mert néha túl sok időd van – nevetett fel, és én is vele nevettem, majd végre elindultunk az iskolába. Egy pár dologgal okosabb lettem, a végén még megszeretem a dugókat. Nem, csak viccelek.

Egy pár percet késtünk, de nem lett belőle nagy gubanc, hiszen mi „jó gyerekek vagyunk”. Az első óra eltelt, majd miközben siettem a következőre, megláttam Pault, ahogy a barátaival beszélgetett. Még amikor megtudtam, hogy mit tett Rose-zal eldöntöttem, hogy egyszer jól be fogok olvasni neki, és úgy gondoltam, hogy itt az ideje, ezért eléálltam, majd elkezdtem gúnyosan beszélni:

-          A híres Paul is feltűnt? Nem gondoltam, hogy foglak még látni errefelé.

-          Mit akarsz, Hale? – kezdett dühös lenni, így hát inkább a lényegre tértem, mert nem akartam bunyót. Azt hiszem. Szerintem biztos tudta, hogy nem csak bájcsevegni jöttem.

-          Nincs semmi személyes bajom veled, csak tájékoztatlak arról, hogy ha még egyszer, akár egy ujjal is hozzáérsz a húgomhoz, velem gyűlik meg a bajod – fenyegettem meg, és nem vicceltem. Megfordultam, mert el akartam menni, de eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem.

-          Hogy ezt észbe tartsd... – majd behúztam neki egyet. Nem akartam verekedni, de legalább ennyit tegyek Rosalie-ért, ha a többit megtette helyettem Emmett. Paul azonban nem elégedett meg ennyivel. Elém állt, és dühösen nézett a szemeimbe.

-          Mégis mit képzelsz magadról?

-          Ugyanezt kérdezhetném tőled. Te vagy az, aki akarata ellenére majdnem megerőszakolta a húgomat. – Nyugodtnak mutattam magam, pedig legbelül forrtam a dühtől, ahogy ő is, de nem akartam, hogy azt higgye, előnyben van, csak mert feldühítette Jasper Hale-t. Ha kimutattam volna az érzéseimet, a fél suli, amely körénk gyűlt, és nekem szurkolt, most azt kiabálta volna, hogy Paul a nyerő, én meg féltem a hírnevemet.

Közelebb léptem hozzá, nem mintha így túl messze lettünk volna egymástól, és úgy morogtam az arcába.

 - Ismétlem, nehogy még egyszer hozzáérj a húgomhoz! – Amint ezt kimondtam, megmozdult, majd elkezdődött a verekedés.