Bella

- Miért érint ilyen rosszul, hm? – kérdeztem mégis Edwardot.

A kellemes idő, és a friss illat betöltötte az orromat, nem akartam, hogy a borús esőfelhők elborítsák az eget. A néhai napsütés nagyon ritka itt, és még ezen a pokoli napon is csak ez az egy vigaszom van.

Edward mellettem tanácstalanul fogta a lépcső korlátját. Miután a kis jelenet alább hagyott és meggyőztek róla, semmi értelme fenn akadnom a lányom és a legjobb barátom közti dolognak – ami valljuk be, teljesen felesleges volt -, Kathrine megérkezett és természetesen minden gond nélkül közölte, hogy a lánya idejön.

Rosalie ki volt akadva teljesen, hozzám hasonlóan, de én legalább palástoltam. Legalábbis próbáltam azzal leplezni, amit már számtalanszor átlapoztam magamban. Hogy hiába is aggódtam volna ezen, úgy is megtörténik, hiába már nincs mit tenni. Nem is tehettem volna. De mégis felfoghatatlan volt. Tudtam, hogy el fog jönni, csak arra nem számítottam, hogy ilyen korán.

Talán még nem voltam erre felkészülve. De erre hogyan is lehet felkészülni? Edward lánya…

Már nem is gondoltam a szívemet mardosó érzésekre. Belefáradtam, hogy az elmúlt hétben csakis a fájdalom uralt. Nem akartam szenvedni, és hiába is akartam volna ellene mit tenni, nem tehettem semmit.

Csak úgy, mint Nessie-nek nekem is kellett valami, ami megnyugtatja a lelkemet. Persze, nem akartam itt hagyni a családot, legfőképpen Edwardot nem. De ha csak magamban lehetnék egy kicsit…

- Sajnálom – lehelte Edward és közelebb jött. Rápillantottam félszemmel az arcára.

Az elmúlt egy hét rajta is meglátszott. Látszott az arcán…

Pont úgy nézett, mint amikor Nessievel voltam várandós. Talán most is attól tart, hogy elveszít?

Nem válaszoltam, mert az utóbbi fél órában csak arra tudtam gondolni, mi lesz, ha itt lesz. Mi fog történni, mit fog tenni, meddig marad…

De az egészben a legrosszabb, hogy még mindig nem tudjuk, honnan jön. Kathrine nem árulta el. Biztos van valami oka rá, de mióta csak itt van nem is beszélt. Szinte őt sem ismerjük. Egy hét azért nem kevés, persze tisztában voltunk vele, hogy egy hét alatt nem lehet megismerni teljes mértékig valakit, de a mi fajtánk könnyen meglátja másokban a rosszat. Vagy a féltékenység beszél belőlem, vagy a túlzott aggodalom. Ugyan Kathrine-ben semmi veszélyt nem látok, zavar az itt léte. Mintha valami rosszat hozna…

Idegesített a gondolat, hogy nem tudom miért. Folyamatosan kérdezgetem magamtól mi az, amit nem veszek észre. Átgondoltam alaposan az elmúlt idő eseményeit. Átlapoztam Kahtrine viselkedésének jellemzőit, ahogyan beszél. De semmi. Ártalmatlannak tűnik.

Bár Lucien eléggé tartózkodó, ha lehet, még kevesebbet beszél, mint Kathrine, azt is csak vele.

A külsejét illetően veszélyes, és annak ellenére, hogy nincs képessége – legalábbis ami arra adott volna okot, hogy tartsunk tőle – talán a magányosság híve. Mondjuk az is furcsa, hogy a Volturi csak úgy elengedte…

Ők nem szoktak csak úgy…

Felszisszentem.

- Mi az? – kérdezte Edward élesebben rám pillantva.

Megráztam a fejemet, ahogyan elmémbe villantak azok a kristály kék szemek. Olyan hidegek, veszélyt, sejtelmességet árasztottak…

A hasonlóság Kahtrinnel, a szótlanság…

- Véletlen? – kérdeztem magam elé meredve. A hangom alig volt több suttogásnál.

- Bella? – értetlenkedett Edward, aggódóan húzódott hozzám közelebb, kézfejét a csuklómra téve.

Ránéztem érintkezett kezeinkre.

Olyan sok gyengédséget adtak már…

- Mesélj Kahtrine emberi életéről! – kértem felnézve rá.

Tudtam, hogy nem érti, miért kérem ezt, magam se – valljuk be. De valami arra engedett következtetni, hogy Kahtrine múltja hasznos lehet még. Mániákusan csak azt néztem, ami előttem volt, nem gondoltam arra, hogy mi van odabent.

Edward végképpen nem értette miről beszélek. Már nem csak a szemei és az arca rezdüléséből jöttem rá, hanem ahogyan megérintett.

Nem éreztem késztetést rá, hogy megosszam vele a gondolataimat, mégis megnyitottam elmém zártságát előtte.

- Ez segíthet? Mégis…

- Csak mesélj, ebből nem lehet semmi rossz… - vontam vállat. Edward elhúzott szájjal nézett el a fák felé, szemei elrévedtek, mintha csak a múltba menne vissza.

- De mit számít, milyen volt ember korában? – kérdezte mégis. Savanyú képet vágtam.

- Te ismered őt a legjobban… tudnod kéne… - néztem rá felhúzott szemöldökkel.

Edward felsóhajtott majd bólintott.

Ezt annak vettem, hogy éppen átgondolja, hogyan is kezdjen hozzá, én pedig vártam. Mivel időnk még volt, nem kellett siettetnem.

A néhány perces csendben a légkör porszemcséi csillantak meg. A nap sugarai eltűnni látszottak a nagy felhők mögött, mígnem már csak a borús égboltot lehetett vizslatni. Sajnáltam.

Olyan érzésem támadt, mintha elvesztettem volna valamit, ami fontos. A hiányérzet nem csak az apám miatt tátongott a szívemben, hanem mert már nincs semmi, ami ragyoghatna. A nap is cserbenhagyott.

Ezzel adta tudtomra, hogy most nem tud segíteni, vagy mit tenni. A baljós érzés a nappal befészkelte magát a gondolataim közé, és teljesen beitta magát a tudatomba. Csak tudnám mire ezek az érzések…

Mintha a saját lelkem akarna figyelmeztetni valamire, aminek még nem tudom a jelentését. Talán a holnap miatt van – nyugtattam magam.

Ezzel egy időben Edward hitetlenkedve meredt rám.

- Mi az? – tudakoltam. Az igaz, hogy át kell gondolnia a szavait, de valahol el tudja kezdeni…?

Edward összeráncolta a szemöldökét és hátra fordította tekintetét.

Akaratlanul is követtem a pillantását. Az üvegajtón túl Lucien nézett ránk figyelő tekintettel. Teljesen olyan érzésem lett tőle, mintha csak figyelne arra, miről beszélünk. Bár vámpírhallással tökéletesen lehetett hallani, amit mondunk, azért mégsem volt feltűnő beszélgetésünk tárgya. Inkább hasonlított idegesítő zümmögésnek odakintről.

Mégis…

Lucien úgy bámult ránk, mintha akármelyik pillanatban kész lenne kijönni és belénk fojtani a szót. Mellette nem állt senki, leszámítva Kahtrine-t aki éppen Alice-el beszélgetett. Néha-néha felénk pillantott, majd úgy folytatta tevékenységét, mint az előbb.

- Gondolom, nem szeret itt lenni – mondtam valamit, csakhogy ne legyen ilyen csend.

- Nem erről van szó – néztünk vissza egyszerre a fák irányába.

- Mire gondolsz? – kérdeztem.

Edward rám nézett. Óvó tekintete arról árulkodott, jobb lenne, ha lehalkítanám a hangomat. Az igaz, hogy nekem sem tetszett, de végülis segített nekünk. Képes lenne ártani valakinek?

Kahtirne szólt volna, Edward pedig jól ismeri őt. Csak Edward miatt nem kezdtem el mindféle rosszra gondolni.

Bíztam abban, hogy az ítélete – miszerint Kathrine nem akar semmi rosszat, azon kívül, hogy vele lenni -, helyes. Mostanában amúgy is csak a családtagjaimban voltam képes bízni.

- Van benne valami… hogy is mondjam… - kereste a szavakat, hangját egyre lejjebb vitte, jól kellett fülelnem ahhoz, hogy halljam.

- Mi? – kérdeztem sürgetően.

-… olyan… titokzatosság… - mondta ki bizonytalanul a szót, majd rögtön meg is rázta azt. – Nem ez nem jó szó, inkább használnám rá az „ismeretlen” kifejezést – gondolkodott el.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, mert szerintem nem ártana senkinek… bár az is igaz, hogy nem beszél sokat, nem is ismerjük…

- Csak Kahtrine… nem gondolod, hogy hasonlítanak? – kérdezte meg, mintha csak valami cimborája lennék.

- Nézd, ezt már én is észrevettem… furcsa, de nem testvérek… legalábbis… mit mondott neked Kathrine volt testvére mielőtt vámpír lett? – tereltem a témát vissza az eredeti mederbe.

Edward érdeklődő, töprengő arckifejezése erőlködővé vált.

- Bella, fogalmam nincs mi ez, de… olyan mintha egy köd lenne az agyamon… csak arra emlékszem, hogy arról mesélt nekem, milyen kapcsolata volt a szüleivel. Egyáltalán nem beszélt arról, van e egyáltalán akárcsak unokahúga…

Egy pillanatig néma csend vett minket körül, majd még felelni, még elgondolkozni sem tudtam azon mit mondhatnék erre az új felfedezésre, kivágódott az ajtó.

Egyöntetűen fordultunk a bejárati ajtó felé. Az ajtóban Lucien állt, először éles pillantással vizslatott minket, majd gyorsan rendezte vonásait.

- Bocs, a zavarásért, csak valamit hallottam, azt hittem valaki közeledik. Tévedtem – mondta selymes hangján, csakolyan nyugodtan, mint mikor először meghallottam a hangját. Még Edwardénál is selymesebb volt. Olyan behízelgő.

Valami nem stimmelt állításában, de ki merne egy ekkora vámpírnak ellent mondani? Persze, hogy Edward!

- Aha, ha már itt vagy… ismered a lányomat? – tette fel a kérdést hirtelen szerelmem, mire bennem megállt az ütő. Már majdnem odafordultam hozzá és megkérdeztem, hogy mi van? Mi az, hogy megkérdezi, ismeri- e lányomat, mikor az itt van a házban és már látta is, amikor leesett, hogy arról a másikról beszél.

Lucien bólintott, habozás nélkül.

- Kahtrine nem igazán mesélt róla…

Lucien ismét bólintott, majd anélkül, hogy magyarázatot adott volna megfordult és bement a házba.

Gyanakodva néztünk utána szerelmemmel. Olyan nincs, hogy nem tudja elmondani, honnan is szalasztották!

Lucien

Kényelmesen dőltem neki a faborítású fióknak. A körülöttem lévők nem igen néztek rám, mert már az érkezésemnél elég jól megnéztek maguknak. Sosem törődtem igazán a körülöttem élőkkel, de akikkel igen azokért is csak annyi felelősséget vállaltam, hogy életben tartsam őket. Például Kathrine-t.

Nem hiába választottam őt. Már azon az estén is könyörtelenül gyönyörű volt, és olyan ártatlan, akár egy újszülött. Nem csoda, hogy Ők is Őt választották. Tudták, hogy jókor lesz jó helyen és kihasználták a fölényüket, hogy tőrbe csalják akaratuk tárgyát. Tudták jól, hogy a férfi nem bánt ártatlanokat, ezért is bízták meg azt a rohadékot, hogy kövesse hazáig a lányt.

Akárhányszor eszembe jut, az az éjszaka elfog a hányinger. Ott voltam és a távolból lestem mi történik, és még készen is álltam arra, hogy közbelépjek, ha esetleg a férfi úgy dönt, nem hagyja életben a lányt. De életben hagyta és ezzel a cselekedetével hívta ki maga ellen a sorsot.

Bár nem meséltek róla sokat, csakhogy régi barátjuk ismerőse, a képességére fájt a foguk. Annyira meg akarták szerezni, hogy bármilyen aljasságot képesek lettek volna elkövetni érte. Még galád módon becsapni, belerángatni ártatlan embereket is a csínybe.

Ránéztem a mellettem pár lépéssel távolabb elhelyezkedő Kathrine-re, aki éppen azzal a törpével beszélgetett, néha-néha ő is félre pillantott, de nem rám nézett, hanem a kint ácsorgó párosra.

Buta nőszemély! Kerget egy hiú ábrándot, ami még csak nem is valós!

Hiába próbáltam meggyőzni, hogy ne jöjjön, olyan makacs volt, akár egy öszvér. De minek is győzködtem? Hiszen egy nap úgy is el kellett volna, engedjem, és ha nem tettem volna mindkettőnket lemészároltak volna. Ha már én nyomorítottam ebbe a világba akarata ellenére, legalább azzal tartozom neki, hogy megvédem.

Bár a feladatomra akartam összpontosítani, arra, hogy figyelek, és ha gyanút észlelek, leállítsam, de nem tudtam fél szemmel nem őt nézni.

Nem igazán érdekelt a téma, amiről beszélgettek, és látszólag csak felszínes volt az egész, legalább nem ült egymagában. Jelen helyzetben én sem lettem volna jobb társaság, mint általában csak titkon figyeltem mozdulatait. Tilos volt akárcsak apró érzéseket is táplálnom iránta. De nem is akartam, hiszen csak a célig van szükségük rá. Utána vissza a normális életbe…

- Mesélj Kathrine emberi életéről! – szólalt meg a barna hajú nő a korlátnál. A mellette levő férfi kérdőn nézett rá. Azonnal figyelni kezdtem, nem- mond valami olyat, ami talán veszélyeztetheti a tervüket.

Csak azt kellett tennem, hogy kizárom a gondolatokat a fejemből, a körülöttem lévők hangját zümmögéssé halkítom és egyenesen a párost kezdem fixírozni.

Edward

Sok kérdés.

Miért nem válaszolt Lucien? Miért nem mesélt? Miért rohant be? Bellának igaza lehet?

Sok olyan kérdés, ami engem is – csak úgy, mint Bellát – nagyon frusztrált.

Hogy lehet egy egyszerű múltból, ilyen feszült, bonyolult, fájdalommal teli időszak? Tudtam, hogy ha elmondom és őszinte vagyok, mind nem lenne ilyen aggasztó helyzet, sőt, ha a múltban rögtön megölöm azt a lányt…

Ott kezdődött minden, hol lesz vége?

A gyanakvó tekintetem semmit sem hatott Lucienen. Csak fogta magát és bement a házba.

Azzal tisztában voltam, hogy a gondolatait remekül el tudja rejteni, szóval már volt dolga az én képességemhez hasonlóval, és hogy nagyon figyelt arra, mit beszélünk.

Csak tudnám mi az Kahtrine emberi életében, amit nem tudok? Vagy amit nem tudok elmondani…

Egyszerűen váratlanul ért Bella kérése. És egyben nagyon megdöbbentem, hogy Kathrine emberi múltját homály fedi az elmémben. Még arra sem emlékszem tisztán, mesélt-e arról, hogy van-e neki testvére vagy sem. Csak is arról beszélt, hogy milyenek a szülei, hol él, ezek a hétköznapi ismerkedések.

De még magamnak is be kellett vallanom, hogy érzésileg és személyiségileg jobban ismerem, mint magát a múltját.

- Valami itt nem stimmel, jól mondod – mondtam Bellának halkan.

Bella rám nézett.

Sötétméz szín szemei áthatoltak rajtam, ezért odamentem és biztonságot nyújtó ölelésembe zártam. Igaz, hogy ma még nem is nagyon öleltem meg, ezért szorosan öleltem, mint bocsánat kérésként is. Mostanában annyit bántottam, hogy tényleg nem érdemlem meg azt sem, hogy akárcsak hozzám bújjon.

De ő, mint mindig tárt karokkal vár, és elnézi a taplóságom.

Bár 100%-ig megnyugodhatna! Ha én is megnyugodnék és nem kéne azon agyalnom, hogy a másik lányom vajon milyen lesz. Azóta ezen gondolkodok, mióta hallottam Kathrine mérges gondolatait, miszerint: Nem hiszem el, hogy ide akar jönni! Lucien, hogy mondhatta el neki, hogy ő is idejön?

Még arra sem tudtam gondolni, hogy Jacob a saját lányomat rontotta meg! Pedig ez igazán aktuális volt! Valahogy sejtettem, hogy meg fog történni, de az már csak a farkason múlik, hogyan vigyáz magára…

Beszívtam a még napsütésből maradt utolsó illatot, majd mindent elnyelő sötétséggel olvadtam bele a környezetbe. Töprengések, aggódások sorozata zajlott bennem és csak remélni mertem, hogy alább hagynak, mert már kikészítettek teljesen, Jaspert is beleszámítva.

Renesmee

Nem tudtam aludni és hiába mentem át bárkihez, senkinél nem tudtam megfelelően megnyugodni. Ahogyan lefeküdtem, elkezdtem remegni, a fejem ezerrel kezdett kattogni.

Nem akartam, hogy ez a lány itt legyen! Egyáltalán, hogy bármilyen kapcsolatba is kerüljön az apámmal.   

Talán paranoiás vagyok, ezt nem is tagadtam soha, hiszen mindig a rosszra gondoltam egyből, mégis a megérzéseim helyesek szoktak lenni. Jóformán, ez az egy, amiben mindig is biztos voltam, jobban, mint egy ruha kiválasztásában. Mintha megsúgná a helyes választ egy dolgozatnál. Elég hangosan ahhoz, hogy bárki meghallja, de mivel a fejemben van, csak én hallom.

És most azt súgták: ez a lány rosszat hoz.

Tudtam, hogy teljesen felesleges ezen gondolkodnom, mégis…

- Nessie – búgta dorgálóan apa, miközben megcirógatta az arcomat.

- Tudom – sóhajtottam magamban és kinyitottam összepréselt szemhéjamat, ami már fájt az erőlködéstől, hogy megpróbáljak elaludni.

- Lazíts, semmi baj. Próbálj meg aludni és nem gondolni a holnapra – ült le az ágy szélére.

Ha az olyan könnyű lenne! Nem tudom, te hogy bírod, de ennyi infót az agyam már képtelen elviselni!

Az agyam káó, mint gondolatilag, és mint fizikailag… legszívesebben aludnék, de ha forognak a kerekek, szinte lehetetlen! – panaszoltam neki, mire csak elmosolyodott és pár kuncogós pillanat után lefeküdt mellém és átkarolt.

Hozzá bújtam a mellkasához és arcomat a pólójába fúrtam.

Kényelmes volt, és ő jól tudta ezt. Tudta hogyan nyugtasson meg!

Igen, és már kétség sem fért hozzá, hogy tiszta anyám vagyok!

- Így van – suttogta dallamos hangján.

- Hol van? – kérdeztem hallgatagon.

- Odalent, és azt üzeni, aludj jól – válaszolta és ennek örömére elkezdett ringatni.

Még nem akartam aludni. Szükségem volt rá!

Talán ez az olyan utolsó éjszaka, amikor nyugodtan tudunk beszélgetni, mint apa és lánya.

Sírhatnékom lett a gondolattól, hogy nem tudom, mit hoz a holnap és az azután…

Hogy bizonytalanságban kell kivárnom mi, lesz a vége ennek…

- Miről szeretnél beszélni? – kérdezte fojtott hangon, mégis már kiolvashatta a választ a fejemből.

Annyi kérdés közt kellett választanom, mégis egyet választottam, ami a legjobban érdekelt.

- Szeretnéd, ha ő is itt lenne veled? Úgy, mint én? – kérdeztem szomorúan.

Nem tilthattam volna meg neki, hogy lássa a másik lányát, vagy megmondjam neki, hogy ne szeresse, de az biztos, hogy nem nézem jó szemmel.

Apa hallgatott. Túl hosszú ideig ahhoz, hogy tudjam, erre nem tud mit mondani.

- Csak az igazat, kérlek! – szóltam újra, mikor merev légzése csillapodott, de csak alig akart megszólalni.

- Szeretném látni… nagyon is kíváncsi vagyok rá. De őszintén nem érzem azt, hogy itt akarnám tartani! – felelte lágyan, mégis kiéreztem hangjában a gyötrődés, ennek a mondatnak az igazsága miatt.

Azt hittem jobban fogom érezni magam, akkor, ha hallom, hogy nem akarja itt tartani. Mégis akkor miért éreztem magam pocsékul?

- Nem neked kell, hanem nekem, mert nem érzem azt a kötődést, azt a mérhetetlen szeretet – annak ellenére, hogy nem ismerem – és nem vágyom arra, hogy lássam őt – mondta keserűen.

Felnéztem rá a félhomályban.

A hold most nem sütött be az üvegablakokon, de így is kivettem arca rezdüléseit.

Búval töltött arcán, sima homlokán ráncok, szánakozó pillantások tükröződtek.

Ez én lennék? Talán így nézek ki?

- Talán van rá magyarázat… talán azért nem érzed, mert még nem ismered… - vontam vállat.

Apa most az államat cirógatta meg, majd lezártnak tekintve a témát, csak egy szót suttogott bele a végtelen csendbe, mely az egész házra ráesett:

- Szeretlek.

PILLANATKÉPEK

Rosalie és Emmett az ágyon fekszenek, tehetetlenek…

Most nem a testi örömöket élvezik ki, hanem, hogy egymás mellett vannak. Mindketten a holnapi napra összpontosítanak és míg Emmett azt fontolgatja, hogy verekedés vagy csetepaté esetén a közepébe bombázik, Rosalie megfogadja, hogy bármi történjék, megvédi az egyetlen „lányát”.

Alice és Jasper egymást ölelve merengnek. Míg Jasper azon elmélkedik, hogyan tanítsa Renesmeet a harcra, Alice átgondolja a jövő történéseit. Nem látott még nehézségeket, de tudja, hogy ez nem mindig van így. Tanult a születésnapból, és már azóta is fejlődött. A hirtelen döntéseket használják ki a képességén, amit neki észre kell vennie. Gőzerővel fog küzdeni a holnap eseményei ellen, és ha kell Nessie mellett állva tépi majd Kathrine haját.

Esme és Carlise az egyetlenek, akik nem egymást ölelve gyártanak elméleteket, tesznek fogadalmakat.

A nappaliban ülve nézik a fotelban ücsörgő Bellát, aki keresztbe tett lábakkal hallgatja az odafentről jövő lányának szívdobbanásait. Nessie nemrég aludt el, de Edward még mindig odafont van és vigyázza álmát.

Esme gyötrődik, hiszen mindenkiért csak aggódik, és mégsem tud mit tenni. Sajnálja a fiát és feleségét, legfőképpen az unokáját, és bár az erőszak ellen van, számít a rosszra.

Carlise minduntalan arról gondolkodik, vajon mire fel ez a hirtelen esemény sorozat. A szokásos elméleteit félre téve próbálja átlátni a helyzetet, és azon kívül, hogy a fia titkos múltja felszínre törve buggyan ki medréből és a töméntelen fájdalom leple zuhan legtöbbjükre – köztük rá is -, próbálja kitalálni az okokat.

Edward odafönt nézi szunnyadó kislánya álmát. Nessie álmában a hegyekben van, Jacobbal, amint a fiú messze tőle átváltozik hatalmas farkassá. Kezdetben az álom gyönyörű, boldog, szerelemmel gazdag, de hirtelen vált át egy sötét, köddel körbevont erdős területre, ahol megpillantjuk a farkast. Most nem vigyorgó képpel néz a lányra, hanem vicsorít rá. A lány megijed, és ahelyett hogy hátrálna, elkezd elválni testétől egész ki, míg meg nem látja saját magát. Szemben a farkassal.

Hosszú fehér ruhája a földet súrolja, ahogyan leguggol, és gyűlölködő morgással válaszol a farkasnak. A kezei begörbültek, akárcsak egy tapasztalt harcosnak, és mikor meglátja a hatalmas, ébenfekete hajzuhatagot, Edward hátrahőkölve pillant lánya békés arcára.

Azt várja, hogy a lány mikor sikít fel, de ez nem történik meg.

PILLANATKÉP -

Renesmee

Arra számítottam, hogy az álmom itt félbeszakad, de nem történt meg.

Ugyan úgy folytatódott, mint eddig. A látásköröm egyre feljebb siklott a még magamnak hitt személyen, és mikor megláttam az arcát, mintha a szám elé kaptam volna a kezemet.

A rémálom nem rémálom volt, hanem egy horrorfilm! A hosszú, szinte combig érő fekete hajzuhataggal rendelkező lány arca földöntúlian gyönyörű volt. Volt benne valami ismerős vonás…

Az álmomban nem nagyon elmélkedtem benne, hogy kire hasonlít, csak jobban magamba akartam szívni a látványát.

Olyan érzésem volt, hogy ez a lány a megtestesült tökéletesség, még a vámpíroknál is tökéletesebb. Arca hibátlan formája, ami most vicsorba húzódott, látatlan veszélyt árasztott. A valódi veszélyt, ami egy angyali arc mögé van rejtve.

Ami bármelyik pillanatban képes lenne lemészárolni bárkit a közelében.

Mégsem féltem, és mivel nem féltem az álmom is folytatódott, ott ahol vége szokott lenni.

Míg a ragyogó lány rá nem vetette magát a farkasra fel sem fogtam, én milyen pózban vagyok.

Amint a támadás első hulláma elérte érzékeimet levegőt kapkodva nyíltak tágra szemeim.

De amint kipattantak a szemeim, be is csuktam őket, mert a fény bántotta felébredt szemeimet.

Egy pár pillanatig összeszorítottam őket, majd pislogások sorozata után végre teljesen kinyithattam őket.

Meglepődtem azon, hogy a szívem nem dobog eszeveszettül a mellkasomban, és még zaklatott sem vagyok.

Olyan érzésem volt, mintha teljesen nyugodtan aludtam volna. Halványan derengett csak mit álmodtam, de nem gondolkoztam rajta, elkönyveltem annak, hogy ugyan azt álmodtam, mint mindig az elmúlt időben.

Kinyújtóztatva tagjaimat kikászálódtam az ágyból és elnyomva egy ásítást indultam a szobaajtó felé.

Lentről hallottam, ahogyan megy a TV és még beszélgetéseket is, de azt nem fogtam fel miről.

Csak mikor leértem jutott el egy olyan gondolat a fejembe, ami arra adott okot, hogy a gyomromban valami összefacsarodjon.

Amint leértem megálltam a konyhaajtónál és neki támaszkodtam az ajtófélfának.

Emmett dörmögő hangja idegesített és nagyapa mormogása is bántotta a fülemet. Hangos ásítás után léptem közelebb a családtagjaimhoz, akik zavartalanul beszéltek tovább.

Leültem Emmett mellé, aki csak hátra dobta a kezeit, én meg odabújtam a mellkasához. A biztonságos karok ölelésében ráfüggesztettem szemeimet nagyapára, akinek mondandójából semmit nem értettem.

Talán még a kómásságtól vagy a kialvatlanságtól – ami jelen helyzetben érthetetlen volt.

- Nessie – köszöntött apa, amint belépett a nappaliba, anyával az oldalán. Csak pislogni tudtam, és mivel nagyon nem voltam magamnál nem is köszöntem vissza. Ezt tudhatta, mert mikor felébredek, általában nem beszélek.

A nappaliban súlyos csend lett, amint anya és apa leültek, nagyapa várakozóan nézett fiára.

Kezdtem felébredni, úgy éreztem. Ez a feszült csend…

Kezdtek agyamba felvillanni mire ezek a pillantások, a hallgatás…

Azt hiszem nem lesz ez sem hétköznapi reggel csak úgy, mint a többi.

Amint meghallottuk a halk kopogást az ajtón, tudtam, hogy a lelki nyugalmam és a fásultságom felbomlik bennem, mert ezzel egy időben Jasper mellém telepedett, és megfogta a kezemet.

Furán nézhettem rá, mert csak a szeme mosolygott. Nem tulajdonítottam viselkedésére rosszallást, mivel többször csinálta ezt.

Szerettem, ha a közelemben van, megnyugodtam tőle. Bár általában minden családtagom közelében megnyugodtam. Még Emmettében is.

Az ajtó halkan nyílt, már javában éreztem a friss pézsmaillatot, és alig vártam a percet hogy az illathoz arc is társuljon.

Immár 12-en voltunk a hatalmas nappaliban. A családom, Jacob és két barátja, Seth és Paul.

Úgy gondolták, jó lenne felkészülni, és bár nem tudtak Sethék semmit, jó okkal voltak itt. Jacob azt mondta, ha eljön az idő elküldi őket, de hogy ne legyen gyanús viselkedése okot kellett nekik adnia ittlétének. Ebben a helyzetben Kahtrine és Lucien jelentették a problémát. Mikor eszembe jutott hol lehetnek, szinte varázsütésre jelentek meg.

Jól eltávolodva Lucien mindenkitől megint a sarkot választotta ki helyéül, míg Kathrine az apám mellé telepedett, jóval közelebb hozzá, mint az elmúlt napokban valamikor is.

Belül őrjöngtem, de nem szóltam. Csakis apámat idegesítettem azzal, hogy beszámolok neki arról, hány féle képen tudnám megszabadítani a hajától.

A délután hamar eltelt és azon kaptam magam, hogy fel alá járkálok a nappaliban.

Alice megint estét jósolt. Nem tudom… a fajtám béliek nagyon szeretnek csak is éjszaka jönni ide…

Ha normális család lennénk, ezt már nem néznénk jó szemmel… de

Mivel nem vagyunk azok, megszokott.

Az idegeim a határt súrolták és semmivel nem lehetett leállítani, csak egy szóra vártam. Egyetlen egy nyomorult szóra, ami hamarabb eljött, mint vártam.

Alice riasztott mindenkit, hogy 10 percen belül, itt lesznek és én már majdnem azt hittem, hogy szívrohamot kapok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés