Futás közben mindenféle dolog járt a fejemben. Megöltem egy embert, én, aki soha egy légynek sem tudtam volna ártani. Most gyilkossá váltam, és tudtam ugyan, hogy ez megbocsájthatatlan, de mindent el fogok követni, hogy jóvátegyem. Ezek a gondolatok erősek voltak ugyan, de egyszerűen nem tudtak vetekedni azzal, amit alig pár perce halottam, egy mély nevetős hang tulajdonosától. Az a mondat folyton visszhangzott a fejemben, mint egy végeláthatatlan hangszalag.
„Azt hiszed, hogy ilyen könnyen feladom, Lizzy Evens?”
Újra és újra hallottam ezeket a szavakat, és egyszerűen nem tudtam hova tenni őket. Miért akar még mindig küzdeni? Hiszen tisztán és világosan megmondtam neki, hogy nem akarok tőle semmit, soha többé. És ő még is küzdeni akar? Hát tegye, nem fogom megkönnyíteni a dolgát, vagyok annyira makacs, és hajthatatlan… Nem tudtam tovább gondolkozni, mert visszaértem a házhoz, a teraszon pedig megpillantottam Pamet, és Jaspert, amint rám várakoztak. Az arcukról nem tudtam leolvasni semmit, pedig jól tudtam, hogy Alice látta az én gyalázatos tettemet.
- Nos, akkor kezdjük? – kérdezte Jasper. Izgatott volt, és ez látszott is rajta.
- Talán egy picit szeretne egyedül lenni – szólalt meg Pam -, a kisfiával – tette hozzá mosolyogva. Rémülten néztem rá, mire ő elmosolyodott. – Lizzy, nem vagyok anya, de tudom, azt, hogy őt soha nem bántanád, előbb szívnád ki Evan undorító vérét, mint hogy bánts Matty-t.
- Hallottam ám – lépett ki az említett a teraszra. – És élvezettel áldoznám fel magam – vigyorodott el végül, erre én csak egy apró fintorral válaszoltam.
- Menjünk be – javasoltam végül. Tudtam, hogy szembe kell nézzek az egész családdal, de felvállalom, és tudom, hogy meg fognak érteni… legalábbis remélem.
Ahogy vártam, a nappaliban volt mindenki. A feszültség szinte tapintható volt, és ezen Jasper képessége sem tudott nagyon segíteni, még ha éreztem is valami enyhe nyugalomhullámot, ez édes kevésnek bizonyult. Bella, és Alice között a kanapén ült az én egyetlenem, mosolyogva, egyenes háttal, persze párnákkal megtámasztva. Amint megpillantott, azonnal felém nyújtotta az apró kezeit, és halk kis nyöszörgés hagyta el a torkát. Oda léptem elé, és a karomba vettem. Az illata most is csodálatos volt, a világ legszebb illata az övé. Leültem Alice, és Bella közé, és csendesen vártam. Percekig néma csönd volt, csak Matty halk gügyögése hallatszott, ahogy a hajammal játszott. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, ezért segélykérően Edwardra néztem, aki fapofával meredt maga elé. Tudtam, annyira tudtam, hogy elítélnek, amiért azt tettem – roskadtam magamba, mire Edward azonnal felkapta a fejét, és mézarany szemeit az enyémbe fúrta.
- Ne gondolj ilyeneket – mondta gyengéden. – Lizzy, mi nem ítélünk el téged. Megértjük, és azt is tudjuk, hogy soha többé nem fog előrefordulni, és…
- Annyira sajnálom, hogy nem láttam előbb, akkor talán tehettünk volna valamit, hogy ne történjen meg mindez – vágott fivére szavába Alice.
- Nem tudtál volna semmit sem tenni – szólalt meg hirtelen Emmett. Észre sem vettem, hogy ő is megjött. – Lizzy túl erős, és nem tudtuk volna megakadályozni. De így kellett történnie. – Leült velem szembe, és egy pillanatra sem vette le a szemét Matty-ről.
- Nem fogom bántani – mondtam gúnyosan, és amilyen gyengéden csak lehetett, magamhoz öleltem a fiam.
- Tudom – felelte ő egyszerűen, és rákacsintott Matty-re, aki azonnal visszamosolygott rá. – Ide jössz? – kérdezte gyengéden, és kinyújtotta a kezét, mire a kisfiam átölelte a nyakam, és megszorított.
- Nem akar – mondtam kárörvendőem. Annyira jó volt, hogy csak engem akar, hogy az leírhatatlan. Már majdnem hangosan felkurjantottam, amikor Emmett megint csak megszólalt.
- Matty, gyere ide apához – mondta kedvesen, mire a kisfiam megint felé fordult, és mintha csak most ismerte volna fel, azonnal felé nyújtózott.
Áruló – gondoltam magamban, és kénytelen voltam odaadni neki a picit, mert egyre akaratosabban mocorgott a kezemben. Edward halk kuncogása sem segített abban, hogy lehiggadjak. Cseppet sem vicces – küldtem felé a gondolataimat, mire ő csak tovább kuncogott, mintha meg sem hallotta volna. Emmett és Matty azonnal megtalálták a közös hangot, és játszani kezdtek, mert volt mivel. Megannyi játék volt a szoba egyik sarkában. Biztos voltam benne, hogy Alice kiélte a vásárlási szenvedélyét az alatt a pár nap alatt, amíg én átváltoztam. Hiszen mindegy neki, hogy mit vesz, csak árcímke legyen rajta. Elnézve őket mosolyognom kellett, nem volt nehéz Emmettnek lemenni Matty szintjére.
- Ez így igaz – helyeselt Edward nevetve.
- Ezt meghallottad, nemde – morogtam az orrom alatt, elnyomva egy mosolyt.
- Mit kell meghallani? – kérdezte Emmett az öccse felé fordulva.
- Azt, hogy nem volt nehéz lemenned Matty szintjére – válaszoltam Edward helyett. – Sőt, ha jobban meggondolom, a fiamnak kellett hozzád lealacsonyodnia – csipkelődtem tovább, mire Edward nem bírta, hangosan nevetni kezdett.
- Au – Emmett csak ennyit mondott, de azt is mosolyogva tette, majd visszafordult Matty-hez, és folytatták a játékot.
Annyira szerettem volna, én is odaülni melléjük, és egyszerűen csak nézni, ahogy játszanak. De nem tettem, mert akkor megadtam volna Emmettnek azt, amit akart. Így csak a kanapén ülve figyeltem őket. Észre sem vettem, hogy Bella és Alice folyamatosan engem néz. Közben ugyan váltottak néhány néma pillantást, de a szemük sarkából folyton engem néztek. Nem értettem, hogy miért, ennyire nem bíznak bennem? Vagy teljesen más oka van.
- Mi van? - kérdeztem végül, amikor már kezdett kellemetlenné válni a bámulásuk.
- Annyira szép vagy – lelkendezett Alice. – Még a szemed színe sem ront az összképen – kacsintott rám.
- A szemem színe? – kérdeztem összezavarodva. Már Evan is megjegyezte, de akkor nem foglalkoztam vele.
- Vörösek Lizzy – mondta Bella kedvesen. Akkor megértettem, hiszen Emmett mesélte, hogy minden újszülöttnek vérvörös a szeme.
- Látni akarom – pattantam fel, és egyenesen az előtérbe masíroztam, ahol egy hatalmas, ősrégi tükör volt felakasztva. Félve ugyan, de elé léptem, és amint megpillantottam magam, tátva maradt a szám.
A hajam, még soha nem volt ilyen fényes és egyenes, az arcom, eltekintve a természetellenes fehérségtől, porcelán színű volt. A szemeimet hagytam a legvégére, egészen közel léptem a tükörhöz, nem volt rémisztő, mint akkor Chrisé, csak furcsa volt, annyira hozzá szoktam már az aranysárgához. Nem tudtam abbahagyni, úgy bámultam a saját tükörképemre, mint aki most látja magát először, és bizonyos mértékben, ez így is volt. Hisz egy teljesen új élet kezdődött el számomra, ami néhol eléggé rémisztő, felkavaró, és túlontúl új, de mégis jó, mert itt van Matty, aki most már az életet jelenti számomra. Ő él, dobog a szíve, míg az enyém elcsendesült örökre. Matty teljesen olyan, mint egy átlagos baba. De hogy lehet ez? És mi fog ezután történni? Ki fog mellettem állni? Ezer meg egy kérdés van még, amire választ kell találnom, de tudtam, hogy a világ összes ideje az enyém, hisz én most már örökre élek. Nagy nehezen elszakadtam a tükörtől, és az engem figyelő család felé fordultam. Mindenki mosolyogva figyelt, kivéve Edwardot, ő ugyanúgy meredt maga elé, mint az előbb én tehettem.
- Ugye, találok rájuk választ? – kérdeztem alig hallhatóan, mire ő rám nézett, és elmosolyodott.
- Találunk rá választ. – A többes számot kihangsúlyozta, ami rettentően jól esett. Tehát mellettem állnak.
- Lizzy, szeretnék beszélni veled – lépett elém Evan, és felém nyújtotta a kezét.
Nem válaszoltam, csak elfogadtam a felém nyújtott jobbját, és hagytam, hogy maga után húzzon egészen a szobámig. Alice ezt sem hagyta ki, teljesen átvarázsolta a szobámat. Az ágyam megmaradt, de mellé került egy kék kiságy is, és persze itt is rengeteg játék volt, nem is tudom, hogy minek ennyi. Leültem az ágy szélére, és vártam, hogy Evan beszélni kezdjen, de ő nem szólt, csak nézett. Ebből lassan már kezd elegem lenni – morgolódtam magamban, mire megint csak Edward halk kuncogását halottam válaszul. Megráztam a fejem, és megpaskoltam magam mellett az ágyat, jelezve Evannak, hogy üljön le mellém, de ő még mindig nem mozdult.
- Mi a baj? – kérdeztem végül, mire ő felém lépett egyet, és leguggolt, lehajtotta a fejét, és megszólalt.
- Szereted még őt Lizzy? – kérdezte olyan halkan, hogy nem is voltam benne biztos, hogy jól hallottam e. Nem válaszoltam, ezért Evan felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Szereted még őt? – ismételte meg, most már hangosabban. Tudtam, hogy kiről van szó, de a választ magam sem tudtam. Annyiban biztos voltam, hogy gyűlölöm, mindazért, amit velem tett, de valami fura kis hang a fejemben nem hagyta, hogy kimondjam azt, hogy nem. Megköszörültem a torkom, és elfordítottam a fejem.
- Miért akarod ezt tudni? – kérdeztem végül, csak hogy mondjak valamit. A szemem sarkából láttam, hogy Evan elmosolyodik, majd felém nyúlt, és az államnál fogva maga felé fordítja a fejem.
- Mert csak akkor vallok neked szerelmet, ha legalább parányi reményét látom annak, hogy valaha az enyém leszel – felelte gyengéden. Ettől valóban elakadt a szavam, nem tudtam mit válaszolni erre.
- Evan, én… - kezdtem lassan pörgő nyelvel, de ekkor meghallottam egy mély morgást, majd az ajtó csapódását. Felpattantam, és villámgyorsan kifutottam a nappaliba, ahol a meglepett családot találtam. – Mi történt? – kérdeztem rémülten, és azonnal Matty-t kerestem a szememmel. Ő Bella kezében volt, és aludt, tehát az a morgás mégsem volt olyan hangos, mint amilyennek én hallottam.
- Emmett vadászni ment – jelentette ki Carlisle, láttam rajta, hogy egy mosolyt próbál elrejteni, és lopva Alice felé pislog. Én is felé fordultam, mire ő ártatlan arccal, megrántotta a vállát.
- Mit láttál? – kérdeztem bizalmatlanul.
- Csak egy csókot, és… – felelte Alice vigyorogva, és Evanre nézett. Oké, az volt az a pillanat, amikor már valóban zavarban voltam, mivel nem tudtam kezelni a helyzetet. Bella elé léptem, aki azonnal a kezembe adta a fiam, és visszavonultam a szobámba.
Matty-t az ágyába raktam, és figyeltem, amint édesdeden alszik. Olyan volt, mint egy igazi csoda. Mosolyogva figyeltem minden lélegzetvételét. Az én egyedi kis csodám. Halk kopogásra figyeltem fel, az ajtóhoz léptem, és halkan kinyitottam. Evan állt az ajtóban, és látszott rajta, hogy zavarban volt, nem nézett rám, helyette az ajtófélfát tanulmányozva szólalt meg.
- Nem fejeztük be a beszélgetésünket – mondta még halkan. – Mit szólnál egy kis sétához? Csak, hogy Matty, is nyugodtan tudjon aludni.
- Benne vagyok – feleltem szinte azonnal, és már ki is léptem az ajtón, de Evan nem mozdult, ezért nagyon közel kerültem hozzá.
A teste, szinte égetett, olyan meleg volt, a vére illata sem vonzott, de nem is taszított. Nem vágytam rá, ennyi. Evan olyan volt, mintha mindig is mellettem lett volna. Tudtam, hogy szükségem van rá, mivel nagyon sokat köszönhetek neki, de az is tudtam, hogy soha nem fogok tudni úgy nézni rá, mint ahogy Emmettre néztem, nézek. Vele nem érzem azt a fékezhetetlen vágyat, hogy azonnal rávessem magam. Evan mellett olyan, mintha mellettem lenne a legjobb barátom, aki mindig van, volt, és lesz is. Mindez szép és jó, csak azt nem tudom, hogy, hogy mondjam el neki, úgy hogy ne sértsem meg. Nem könnyítette meg a helyzetemet a mostani pózunk sem, annyira közel volt, és úgy nézett rám. Most mi tévő legyek, nem tolhatom el magamtól. Evan arca egyre közelebb jött az enyémhez, az ajkaink már majdnem összeértek. Vettem egy nagy levegőt, és hagytam, hogy megtörténjen. Amire magam sem számítottam, az a reakcióm volt. A vérem felforrt, és két kézzel öleltem át Evan nyakát, egyre vadabbul, és vadabbul csókolóztunk. Nem tudtam, hogy mi ütött belém, csak annyit tudtam, hogy mérhetetlenül akarom az előttem álló férfit. Már azon voltam, hogy leszabom a ruháit, de ekkor Evan lefejtette magáról a kezeimet, és hátrált pár lépést. Mindketten zihálva dőltünk neki a folyosó falának. Eltartott pár percig, míg teljesen lenyugodtunk, én csak akkor tudtam kinyitni a szemem, mikor megéreztem Evan forró érintését az arcomon.
- Most nem vagy önmagad – szólalt meg végül olyan gyengéden, hogy én megint csak elszégyelltem magam. – De van időm, Lizzy – suttogta kedvesen, és nyomott egy apró puszit az arcomra. – Belém fogsz szeretni.
- Evan, én… - kezdtem halkan, de megint nem tudtam befejezni a mondatot.
- Lizzy, mit szólnál egy kis gyakorláshoz – lépett mellénk Pam, mire Evan azonnal eltávolodott tőlem.
- Nem is tudom – rántottam meg a vállam, és közben Evant figyeltem.
- Menj csak – mondta végül ő, majd egy halvány mosollyal az arcán elsétált.
- Megvolt, csak nem úgy, ahogy Alice megjósolta – kuncogta Pam a markába, mire én halkan felmordultam.
- Irány gyakorolni – mondtam komoly arccal, mire Pam nyelvet öltött rám, de azért kiindult.
Ha képes lettem volna rá, akkor pipacs vörös fejjel vonultam volna utána. De szerencsémre már nem tudtam elpirulni. Minden meg fog oldódni, csak idő kell hozzá, amiből most van elég…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés