(Nathalie szemszöge)



Reggel egyedül ébredtem az ágyamban. Meglepetten fordultam a másik oldalamra, hiszen Anthony karja nem ölelt át engem. Hűlt helye volt már csak, de a párnáján várt rám egy csokor vadvirág, és egy levél.


„A világ legszebb arájának,

Holnaptól csak az Öné vagyok, Mrs. Cullen-Black, de a mai napot még a Black házban töltöm a többiekkel, este pedig vadászni megyünk a srácokkal, legénybúcsú címszóval. Csak remélni merem, hogy egy chippendale fiú sem hódít el tőlem a lánybúcsún. Holnap az oltárnál találkozunk. Szeretlek!

Anthony


Ui.: Ha éjszaka esetleg elfelejtenéd, akkor én vagyok a vőlegény, nem a srác tangában.”



- Lökött – nevettem fel hangosan. Néhány pillanattal később pedig belépett a szobába anya, és apa, nyilván kíváncsiak voltak, hogy minek örülök ennyire.

- Szia, kicsim – mosolygott rám apa. Miközben keze, mint általában, anya pocakján időzött. Azt hiszem, hogy most már kezd egy kicsit gömbölyödni az öcsi, vagy húgi.

- Sziasztok – mosolyogtam rájuk.

- Holnap férjhez mész – nézett rám anya könnyes szemekkel. – Még csak tizenhét éves múltál, és máris saját családod lesz… ez… bocsi, azt hiszem, hogy csak tombolnak a hormonjaim – sietett hozzám anya, és magához szorított.

- Ettől még nem szabadultok meg tőlem – ölelgettem meg az anyukámat. – A közelben maradunk, mindig –ígértem.

- Ez a minimum – bólintott apa hevesen. – Csak nem képzeled, hogy csak távolról fogom ismerni az unokáimat.

- Sosem tennék ilyet – ráztam meg a fejem.

Majd apát is magunkhoz csalogattam, és így hárman dőltünk el az ágyamon, mint régen. Én feküdtem közöttük, ők pedig átöleltek engem. Kislánykoromban mindig így aludtunk, hogyha félelmetes mumusok lepték el a szekrényt, vagy vad pókok támadtak rám a plafonról. Egyszer a saját gyermekem is így fog feküdni Anthony és köztem. Milyen gyönyörű élet vár rám, és már csak egy nap van hátra addig.

- Magatokra hagylak titeket, szépségeim. Még biztos sok dolgot kell megbeszélnetek – nyomott apa puszit az arcunkra, majd eltűnt néhány pillanat alatt.

- Hova sietett ennyire? – néztem anyára kérdőn.

- Tudod megbeszéltük, hogy fel kell világosítanom téged a nászéjszakáról, hogy ne félj tőle annyira – vigyorodott el anya. – Tudod, apád abban a hitben él, hogy a kicsikéje még ártatlan – kacsintott rám. Én pedig szégyenlősen beharaptam az ajkam. Lehet, hogy el kéne mondani apának, hogy mi már, Anthonyval, nem is egyszer…

- Oh – nyögtem ki az értelmes választ.

- Hidd el, jobb neki, hogyha meghagyjuk ebben a boldog tudatban – simított végig a karomon anyukám.

- Oké, te tudod – egyeztem bele gyorsan. Igazából nem is nagyon örültem volna egy ilyen apa-lánya beszélgetésnek, hogyha nem muszáj.

- Lényeg a lényeg, hogy ma nagyon jól kell érezned magad, édesem, mert ez az utolsó reggeled hajadon nőként. Mikor holnap lefekszel, már férjes asszonyként teszed. Úgyhogy arra gondoltunk apáddal, hogy ma csapunk egy nosztalgianapot, persze a lánybúcsúdra oda fogsz érni, ezt megígérjük. El akarunk vinni a vidámparkba, és egy kicsit vásárolgatni. Kell neked némi kelengye – mondta határozottan.

- Miféle kelengyéről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

- Mondjuk néhány bordó, selyem ágynemű. Esetleg egy szép tányérkészlet, hogy vendégeket fogadhass. A legfontosabb pedig az első, saját, receptgyűjteményes lefűzöd, amit megtölthetsz – magyarázta anya lelkesen. – Olyan dolgok, amelyeket én is megkaptam, amikor apádhoz mentem. Neked is kijár.

- Igazság szerint ez remekül hangzik – mondtam boldogan.

Egy közös nap, csak a családommal. Végül is Anthony is ezt teszi ma, úgyhogy miért ne lehetnék én is a szeretteimmel?

- Oké, öltözz fel kényelmesen, addig én is összeszedem magam, azután pedig reggeli, és indulás – pattant fel anya. Majd vissza is zuhant az ágyra. – Hoppá – kapott a fejéhez. – Ne aggód, drágám. Csak meg kéne tanulnom, hogy lassabban kell mozognom, és helyzetet változtatnom, ameddig a pocaklakó irányítja a testem bizonyos pillanatokban – mosolygott rám.

- Maradhatunk itthon is, és filmezhetünk – ajánlottam a lehetőséget.

- Ugyan, kincsem. Minden rendben, csak lassabban kell mocorognom, ennyi. Kérlek, ne aggódj miattam, ez a te napod, a mi napunk. Nem fogjuk elszúrni egy kis szédülés miatt – mondta magabiztosan.

- Rendben, ha megígéred, hogy szólsz, amikor elfáradsz – intettem szigorúan.

- Oké, a szavamat adom – állt fel ezúttal lassabban. – Tíz perc múlva reggeli, úgyhogy ne lustálkodj és álmodozz itt a hercegedről – emelte fel a mutató ujját szigorúan.

- Igenis, mami – szalutáltam. Majd beszaladtam a fürdőbe, hogy gyorsan letusoljak.

Néhány perc alatt le is tusoltam, majd belebújtam az egyik kedvenc ruhámba, és egy kényelmes balerina cipőbe, azután pedig kiszaladtam a konyhába, ahol azonnal megcsapta az orromat az ínycsiklandozó reggeli illata. Hm… szalonnás tojás, és áfonyás palacsinta, a kedvenceim.

- Mit eszünk? – futott össze a nyál a számban.

- Mintha nem tudnád – tette le anya nevetve az asztalra az ételt. – Természetesen a kedvenceidet, gyere, tömd meg a hasad alaposan – ültetett le anya. Majd apa is csatlakozott hozzám. Anya viszont még mindig sertepertélt a pultnál.

- Anya, te nem eszel? – kérdeztem döbbenten. Hiszen mostanában mindig éhes szokott lenni.

- Dehogynem, de nem akarjátok látni, hogy mit műveltem reggeli címszóval – kuncogott fel.

- Annyira csak nem lehet szörnyű, drágám – legyintett apa. – Gyere ide hozzánk. Amikor Nathalie volt a pocakodban, akkor is borzasztó dolgokat ettél. Azt hiszem, hogy a mélypont a mogyoróvajas, lekváros, szalámis bagett volt smarties csokival. Annál rosszabb nem lehet – nevetett fel.

- Biztos vagy te ebben? – mutatta meg nekünk anya a szendvicsét.

- Hát ez meg mi? – kerekedtek ki a szemeim.

- Ha jól látom, akkor a bagett stimmel, és a mogyoróvaj is, és azt hiszem, hogy lekvár… - méregette a szendvicset apa. – A többit nem tudom azonosítani, de lehet, hogy nem is akarom.

- Szerintem sem akarjátok – fintorodott el anya. – Maradjunk annyiban, hogy majdnem felsorakozik a szendvicsemben az egész hűtő.

- Wow, és még én eszem sokat? – nevettem fel vidáman. – A tesókám már most rosszabb, mint én.

- Ez már igaz – egyezett bele apa is. – Ha viszont nem eszel elég gyorsan, akkor nem marad neked ebből a reggeliből – kezdett el szedni a serpenyőből.

- Hé, nekem is hagyj egy kicsit. Én vagyok az ünnepelt – mondtam tettetett felháborodással.

- A későn jövők, és a figyelmetlenek már csak a maradékot kapják – kuncogott fel apa. – Tudod itt nálunk farkastörvények uralkodnak.

- Apaaaa – nyávogtam.

- Jól van, tudod, hogy csak vicceltem – kezdte el nekem is adagolni a rántottát. Majd elcsente a villámat, és etetni kezdett. – Hogy is csináltuk? Egyet a mami kedvéért – tartotta a szám elé a villát.

- Drágám, ne kötözködj a lányunkkal, már nem kisbaba – intette anya komolyan.

- Dehogynem, méghozzá az enyém – húzott az ölébe. - Olyan nehéz elengedni téged, kicsim.

- Apa, nem megyek messzire. Minden nap látni fogtok. Még meg is untok, annyit fogok ide járni, hogy anya kiadja nekem végre a tökéletes steak receptjét – simultam a karjaiba.

- Helyes – biccentett anya mosolyogva.

- Szavadon fogunk – mondta apa komolyan. Majd megpuszilta a hajamat. – Na gyere, hagylak reggelizni, utána pedig indulunk – nyomta a kezembe a villámat.

- Rendben – mosolyogtam rá.

Azután pedig puszit nyomtam az arcára, és enni kezdtem. Ott az ölében. Újra ötéves kislánynak képzeltem magam, aki még csak az apja ölében éri fel az asztalt. Nagyjából tíz perc alatt sikeresen elpusztítottunk minden egyes falatot. Majd villámgyorsan elmosogattam, hogy anya is pihenjen egy kicsit. Ezután pedig beszálltunk az autóba, és elindultunk a búcsúnapom felé. Ez a búcsú korántsem szólt hosszú időre, de tény, hogy sok dolog meg fog változni ezután. Nem leszek itt minden éjjel, és a szobámat is valószínűleg a kistestvérem fogja megkapni.

- Mehetünk, Nathalie? – hallottam meg apa hangját.

- Igen, készen vagyok, hogyha ti is – siettem oda melléjük.

Kiléptünk az ajtón, és azonnal a kocsink felé vettük az irányt. Mindenki azonnal tudta a helyét, ahogy mindig. Apa vezetett, anya ült mellette, én pedig apa mögött foglaltam helyett. Mindannyian becsatoltuk az öveinket, majd elindultunk a vidámpark felé. Már alig vártam, hogy odaérjünk. Már olyan régen voltunk ott. Talán tizenkét éves voltam, amikor legutóbb arra jártunk. Már öt éve, ez hosszú idő.

- Na, itt is vagyunk – állította meg apa a kocsit a parkolóban. Mi pedig boldogan kipattantunk anyával, és elsiettünk jegyeket venni. Mire apa utolért minket, már ott álltunk startra készen. – Úgy látom, hogy valakik nagyon lelkesek – nevetett fel elégedetten.

- Még jó hogy, irány a hullámvasút – kiáltottam fel.

- Én azt hiszem, hogy azt kihagyom, és csak nézlek titeket – kapta anya a gyomrához a kezét. – Még a gondolata is elsápaszt.

- Jól van, nem muszáj hullámvasútnak is lenni – gondoltam át azonnal az ötletet. – Dodzsem? – mutattam egy másik bodega felé. – Azt is imádom.

- Biztos? – nézett ránk anya bizonytalanul.

- Én is szeretem a dodzsemet – rántott vállat apa. – Gyerünk – fogott minket kézen. Majd együtt kezdtünk el szaladni az apró kis autók felé.

- Lezúzlak titeket – vigyorodtam el miután beszálltam.

- Legfeljebb csak szeretnél – mosolyodott el anya is.

- Szétcsapok köztetek lányok – szállt be apa is a vitába.

Miután a menet elindult mindhárman egyfolytában üldöztük a másikat, de anyának nem mertem neki menni, nehogy kárt tegyek bennük, ezért főleg apa felé vettem az irányt. Aki egy jól irányzott tripla karambolnál kis híján ki is pottyant az autóból. Végül döntetlennek kiáltottuk ki a teljesítményt.

- Most hova, drágám? – kérdezte anya miután kiszálltunk.

- Óriáskerék? – kérdeztem reménykedve.

- Ez nagyon jól hangzik – lelkesedett anya is.

- Vattacukor a nézelődéshez? – mutatott apa a cukorárus felé.

- Igen, egy cseresznyéset kérek – siettem el a bódé felé.

- Én pedig vegyesen szeretnék mindenből. Keverjenek össze nekem néhányat – pironkodott anya.

- Óhajod parancs, kicsim – szorította magához anyát.

Milyen édesek együtt, olyan boldogok, mint régen. Sőt, még annál is boldogabbak. Biztosan alig várják már a kistestvéremet, ahogy én is.

- Egy cseresznye a hölgynek – nyújtotta felém apa a cukromat.

- Köszönöm – vigyorodtam el. Majd azonnal habzsolni kezdtem. Imádom. Mindig is imádtam.

- Egy vegyes vágott a szépasszonynak – kacsintott anyára.

Anya viszont ahelyett, hogy azonnal enni kezdett volna, inkább apa szájába tuszkolt egy adagot, akinek az arca csupa folt lett tőle. Ezen jót nevettünk, miközben ő fintorgott egy sort. Majd elkapott minket, és az arcunkhoz dörgölte a sajátját, hogy mi is maszatosak, és ragadósak legyünk. Ha nem lettem volna tisztában vele, hogy a szüleim felelősségteljes emberek, akik már csak nem is tinédzserek, akkor azt hittem volna, hogy ők igenis egy fiatal pár. Úgy játszadoztak egymással, és velem egész nap, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Felültünk a szellemvasútra, rodeóztunk, gokartoztunk, és minden kipróbáltunk, amit csak lehetett. Majd amikor anya éhségre hivatkozva leült, hogy kifosszon egy védtelen hot-dog árust, apával csak elmentünk a hullámvasútra. Életem egyik legszebb napja volt a mai, ha nem a legszebb, és még koránt sincs vége. Miután mindent kivégeztünk a vidámparkban, a következő állomásunk felé vettük az irányt, ami nem más volt, mint Port Angeles legnagyobb ágynemű boltja. A legszebb, és legfinomabb holmik voltak itt a közelről, és távolról.

- Válassz bármit, Nath. Ez a mai a te napod – paskolta meg apa a fenekem, amikor az árak láttán megtorpantam.

- Ez a hely túlzás, inkább menjünk a megszokott kis boltunkba – ajánlottam, miközben már hátráltam is kifelé.

- Ma semmi sem túlzás. Válassz magadnak valamit, kérlek – nézett rám apa kérlelőn. – Ez lesz a mi nászajándékunk. Ennél sokkal méltóbb holmikat is érdemelnél, de sajnos nekünk ennyire futja.

- Apa, ez jóval több, mint elég – tiltakoztam azonnal. – Szeretetben, és békében neveltetek fel. Mindig boldog voltam. Ennél többet nem is kívánhat egy lány.

- Dehogynem, kincsem. Csak te jól tűrted, hogy amíg másoknak volt barbie babája, neked be kellett érned egy rongybabával, amit varrtam neked – simogatott meg anya.

- Szerettem a rongybabáimat. Még szebbek is voltak, mint bármilyen barbie – legyintettem. Sosem érdekeltek a külsőségek.

- Te egy kincs vagy, Nathalie, de most akkor is választanod kell itt valamit – mondták komolyan.

- Jól van, akkor körülnézek – egyeztem bele. Nem akartam megsérteni az érzéseiket. Mindenesetre nem a legdrágább rész környékén kezdtem el keresgélni. Végül is megakadt a szemem egy nagyon szép ágytakarón, ami olyan bronzos árnyalatú volt, mint Anthony haja. Mindig is imádtam ezt a színt, úgyhogy kíváncsian fordítottam meg az árcímkét rajta, és legnagyobb meglepetésemre az ára is megfelelő volt. Még elbírta anya és apa pénztárcája. – Ezt szeretném – mutattam rá a kiválasztott darabra.

- Csak az ára miatt? – sandított rám apa bizonytalanul.

- Nem, hanem azért, mert ezzel szeretném letakarni az ágyunkat minden reggel – mondtam határozottan. Puha, selymes, finom anyag, és imádom a színét. Tökéletes.

- Rendben, akkor megvesszük – mosolyodtam el a szüleim. Én pedig boldogan vittem magammal a kis kincsemet a pénztárhoz.

Miután fizettünk még beültünk egy kellemes kis étterembe is, mert anya most éppen rántott sajtra vágyott, sült krumplival. Legalább most nem kevert bele semmilyen édességet, vagy lekvárt az ételbe. Már ez is valami, de azért a nélkülözhetetlen vegyes savanyúság nem maradhatott el most sem, az étkezés alatt. Megette a saját adagját, aztán még lopott egy kicsit az én salátámból is, de természetesen apáét is felfalta. Majd elégedetten dőlt hátra a széken, és simogatta meg a pocakját.

- Nem kéne ennyit zabálnom – sóhajtott fel elégedetlenül.

- Vagyis nem kéne ennyit enned. Ezt akartad mondani – fogta meg a kezét apa.

- Nem, ez minősíthetetlen zabálásnak minősül az utóbbi néhány hétben – fintorodott el. – Megint dagi leszek.

- Édesem, nem lehetsz több ötvenhat kilónál, ne hülyéskedj. Akkor sem híztál hatvanöt kiló fölé, amikor Nathalie-t vártuk – mondta apa, ellentmondást nem tűrve.

- Egyetértek, mondjuk, már van egy kis pocakod, de egyébként semmit sem változtál – mondtam biztatóan.

- Csak várd ki, amíg lábmasszázsért rimánkodó hisztis asszony leszek, aki még a cipőfűzőjét sem tudja a pocakjától bekötözni, és akkor mondd, hogy nem is vagyok duci – húzta el a száját. – Szörnyű perszóna leszek, akinek a rabszolgái lesztek – húzkodta meg a szemöldökét. Mire én is elmosolyodtam. Egy percre már elhittem, hogy most komolyan ilyeneken fog fennakadni, amikor úgy örült, hogy kisbabájuk lesz, megint.

- Ez most egész hihető volt, kicsim – nevetett fel apa.

- Köszi, javulnak a színészi képességeim – húzta ki magát büszkén.

- A humorod még mindig a régi, csak ne kezdj el megint rózsaszín, szőrmés papucsban tipegni a konyhában, miközben kiskanállal falod a mogyorókrémet – mondta apa panaszosan.

- Hogy mit csinálsz? – néztem anyára kikerekedett szemekkel.

- Jól van na, gondoltam megpróbálom egy kis újítással apád tudtára adni, hogy nem kell egy kismamára annyira vigyázni, főleg, ha a férjét kívánja, de hát balul sült el az akció. Apád nem izgul a fiatal, csinibaba háziasszonyra. Viszont legalább vicces volt. Le kellett volna fotóznom az arcát, amikor belépett. Egyszerűen ledermedt, én meg kis híján halálra nevettem magam a látványán.

- Akkor azt hiszem, hogy Anthonyt megkímélem az ilyen meglepetésektől – kuncogtam fel.

- Vagy inkább próbáld ki, de mindenképpen fotózd le – kacsintott rám anya. Apa pedig hevesen rázta a fejét.

- Desszertet, kávét? – lépett mellénk a pincér kedvesen.

- Én nem kérek, köszönöm – ráztam meg a fejem. A lánybúcsún is biztosan ennem kell majd.

- Én sem kérek semmit – rázta meg a fejét anya.

- Egy nagy fagylaltkelyhet szeretnék, és három kiskanalat – mondta apa határozottan.

- Apaaa – nyögtem fel panaszosan.

- Tessék? – vigyorgott rám.

- Nem ér, nem akartam nagyon sokat enni, mert éjjel biztosan nasi hegyek lesznek, erre direkt fagyit rendelsz – böktem mellkason vádlón.

- Kicsikém, a te gyomrod jelenleg feneketlen, és örökké az is marad, úgyhogy csak nyugodtan élvezd az életet – legyintett apa. – Te pedig úgyis mindent kívánsz, ami édes, úgyhogy ne számold a kalóriáidat, és etesd meg rendesen a kisbabánkat – intette anyát is szigorúan.

- Jól van, na – mondtuk egyszerre anyával.

- Helyes – biccentett apa elégedetten.

Majd a pincér letette előttünk, mi pedig egyszerre nyúltunk a kanalak után. Jó volt megint így fagyizni. Kislánykoromban is együtt ettünk egy doboz fagyiból. Én voltam középen, a dobozzal az ölemben, anya és apa pedig a két oldalamon, és mindhárman kanalaztunk az édességet, miközben filmeztünk. Imádtam az ilyen estéket, mert ez azt jelentette, hogy apa is otthon tölti az éjszakát, biztonságban. Miután mindet megettük, apa fizetett, és elindultunk haza. Fantasztikus nap volt a mai. Gyakrabban kellene csinálnunk ilyen családi napokat. Ezt néha be fogjuk vezetni, ez biztos.

- Kitegyelek titeket a határnál? – kérdezte apa kíváncsian.

- Szerintem még át kéne öltöznünk – gondolkodtam el.

- Igen, én le is tusolnék – bólintott rá anya is.

- Egyébként Gaby azt mondta, hogy majd a határnál vár minket. Ma Rose-zal volt egész nap, mert Anthony, és a testvérei Bellával töltötték a napot – magyaráztam a helyzetet.

- Rendben, akkor egyenesen haza – fordult el apa La Push felé.

Miután hazaértünk, először anya ment el letusolni, utána pedig én is követtem a példáját. Majd kiválasztottunk egy-egy kényelmes és csinos ruhát is, amiben jól elleszünk egész éjjel. Közben apa már kivitte a hálózsákjainkat, és a váltásruhákat is.

- Felajánlhatok egy fuvart a szép hölgyeknek? – hajolt meg előttünk apa.

- Örömmel elfogadjuk a nagylelkű ajánlatot – pukedliztem mosolyogva, és beszálltam a kocsiba. Hát ez az éj is elérkezett, ma van a leánybúcsúm, és holnap este már Anthony felesége leszek. Minden, amit valaha is kívántam, szép lassan valósággá válik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés