Bella szemszöge:

Lassan, gyalog mentem haza. Az eső szokásához híven zuhogott. A kabátom meg szánalmasan vékony volt, így csupa víz lettem. Kicsit fáztam, de a kezem miatt nem bírtam volna könnyen és fájdalommentesen átváltozni. Így hát maradt az eső és az útpadka, amin haza gyalogoltam. A kollégium bejárati ajtajánál megálltam és a jobb farzsebemben lévő kulcsot próbáltam előhalászni a bal kezemmel. Mivel jobb kezes vagyok, egy nagyon keveset szerencsétlenkedtem a zárral, de minden rendben ment. Mikor beértem a hideg, sötét lépcsőházba, felkapcsoltam a villanyt, de az, semmit sem csinált.

Nagyon sóhajtozva ballagtam fel a konyhára. Nem is értem, hogy miért az első emeletre rakták, hisz a földszinten lévő üres szobák is kiválóak lettek volna, de nem. Nekik az emeleten kell a konyha. Mikor beértem a konyhába, kicsit sem lepődtem meg a kupitól és a mosatlan edényektől, amik a mosogatóban tornyosultak. Kicsit aggódtam, mert mi van, ha ez az instabil torony véletlenül rám dől? Nagyon óvatosan járkáltam. A hűtőből a maradék sajtot, vajat és egy rohadó félben lévő párizsit vettem ki.

A párizsit kidobtam. Elég egy olyan dolog, amitől felfordul a gyomor és nekem nagyon jó itt, szóval a párizsi megy, én maradok. A kenyeret, ami kivételesen penészmentes és friss volt, és ami most nagyon jól jött, hogy szeletelt volt, kivettem két kisebb szeletet, majd egy kenő kést a fiókból. Megkentem a maradék vajjal, majd a doboza a párizsi mellett landolt. Ez eddig bal kézzel elég könnyen ment. De a sajtot felvágni már keményebb dió. Az egyik hajszál vékony lett, a másik vastagabb lett, mint az igazgató hátsó fele, de azért fogjuk rá, hogy nehézkesen, de azért sikerült felvágnom.

A sajtot a vajra dobtam, majd összenyomtam a két szelet kenyeret és egy tiszta deszkára, raktam, mert tányér nem volt. Vagy is volt, de nem úgy nézett ki, ahogyan egy tányérnak kéne. Egy konyharuhával gyorsan összetakarítottam a rumlit, amit magam után hagytam, majd a szendvicsemmel felmentem a szobámba. A táskámat, ami egész végig ott pihent a hátamon a tudtom nélkül, ledobtam, majd az ágyra feküdtem. Miközben majszoltam a szendvicset, azon gondolkoztam, hogy mikor ettem én utoljára normális ételt. Hát talán akkor mikor utoljára ünnepeltem a szülinapomat...

Ugyanis azon a napon végeztem egy terhes nővel, aki azért nézte meg a videót, hogy pénzt kapjon. Igen, akkor ettem utoljára főtt ételt. Több mint három éve. Micsodaszívás... Mikor végeztem az evéssel, úgy döntöttem, hogy eleget szenvedtem én a jobb kezem miatt, ezért kerestem az éjjeli szekrényben egy csinos kést és elkezdtem lehámozni magamról a gipszet. Mikor már sokat szenvedtem vele, de még sem értem el vele semmit, erőből kezdtem el lerángatni magamról. Mikor végeztem, éreztem, hogy a jobb kezem megkönnyebbül. Nagyon óvatosan kezdtem el mozgatni.

Kicsit fájt, de majdnem bebírtam hajlítani a karomat. Hát igen, nagyon gyorsan gyógyulok. Most, hogy ennyire jó kedvemben vagyok, úgy döntöttem, hogy megnézek még pár részt a Szex, és New York maratonból, majd megkeresem az én "jó" barátomat, Tom-ot és megpróbálok előcsalogatni belőle egy infarktust.

Edward szemszöge:

Bella egyszerűen fogta magát és elhagyta a termet. De a pulóverét szorosan tekerte fel a jobb karjára. És ami még furcsa, tompán éreztem a vér szagát. Tudtam, hogy a szemem elsötétült, de amikor Bella a szemembe nézett... Úgy nézett, mintha tudná, hogy min megyek keresztül. Lehet, hogy ezért távozott sietősen. Megérezte a félelmet? Vagy talán tudja, hogy mi vagyok? Kérdések és kérdések. Még hallani lehetet, hogy fut a kijárat felé és, hogy két személy fut utána. Hallottam az ajtó csapódását. Majd egy hatalmas nagy puffanást. Felálltam, majd kinéztem és láttam, hogy a folyosót elborítja a víz.

De amin majdnem hangosan felnevettem, az az igazgató volt. A négy centiméteres magas sarkújában megcsúszott és most az Alice szerint, kiváló anyagú ruháját, eláztatta a víz. Hallottam, hogy mások is kíváncsiak. Hallottam, és éreztem, hogy páran mellém jönnek. Csak, hogy ők nem tudták visszatartani a nevetésüket. Hangos hahotázásba kezdtek, amire az igazgató és a mellette eddig észre sem vett matek tanár, szúrós pillantással a többiek arcára fagyaztotta a mosolyt. Mindenki elhallgatott, majd visszatotyogtak a terembe. Én ruganyos léptekkel indultam vissza a táskámért.

Ám, mikor a padomhoz értem, megakadt valamin a szemem. Egy ártatlan kis vörös csepp. Feltűnésmentesen megszagoltam, de nem volt illata. Mintha a semmi sem lenne ott. A mutató ujjamat belemártottam. Friss volt még a folt. Nagyon óvatosan a számhoz emeltem, majd megnyaltam. Vér! Bella vére! Vállamra hajítottam a táskát, majd kimentem a teremből. Átgázoltam a tócsán, nem törődve a nekem szánt parancsokkal. Mikor kiértem nagy meglepetésemre Bella eltűnt. Nem éreztem az illatát, nem hallottam a lépteit. Az egyik fa megremegett, de nem láttam, hogy mi okozta.

Befutottam az erdőbe, de sehol sem találtam. Egy árva lélek sem volt az erdőben. Az eső rákezdett, de nem érdekelt. Meg kell találnom, és meg kell tudnom, hogy mi történt. Mert biztos vagyok benne, hogy az iskolában történt valami. Nem értem, hogy miért aggódok én ennyire. Miért? Talán, mert beleszerettem vagy, mert annyira közel áll hozzám, hogy... Én beleszerettem! Egy emberbe! Szerelmes vagyok! Vagy lehet, hogy ez csak egy illúzió? Lehet, hogy az elmém levetít nekem egy érzést, hogy megmentsem, hogy törődjek én Bella-val? Meg kell kérdeznem Jasper-t! Már mentem volna vissza, mikor megcsörrent a telefonom.

- Halo? - a kijelzőt nem néztem meg, így nem tudtam, hogy ki hív.
- Először is holnap haza fog jönni Tanya! Másodszor pedig szerelmes vagy! Szóval csak gratulálni tudok, hogy eltökölted az idődet!- majd egy sor pittyogás jelezte, hogy a hívás, véget ér. Szóval visszajön, remek. Miért kell a sorsnak mindig akkor közbevágnia, mikor éppen valami jó történik. És igaza van Alice-nek. Eltököltem az időt. Szomorúan lehajtottam a fejem, majd elindultam a rétre. A mi rétünkre, ami csak a miénk, és soha sem lesz senki másé.

Bella szemszöge:

Mikor végeztem a számomra már megunt sorozattal, felkeltem. Egy kicsit megmozgatta a karom, ami már majdnem teljesen begyógyult. Sietős léptekkel mentem be a fürdőszobába, mostam meg az arcomat, majd néztem bele a tükörbe. Mosolyogva tapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül. De mikor is voltam én egyedül? Kinyújtottam a kezem, de nem értem hozzá a tükörhöz. Hagytam, hogy ő húzzon bele, és ne nekem kelljen fáradozni. Kicsit ellustultam az elmúlt hónapban...

Mikor magába szippantott, és a kútba estem olyan érzés kerítet hatalmába, mint az első alkalommal. Isteni érzés. Leúsztam az aljára, és közben élveztem a jobb karom szabadságát. Nagyon jó érzés, hogy már semmi sem akadályozza meg a mozgást. Egy ismerősnek tűnő helyre érkeztem. Tom szobájába, de ő éppen most ment le. Óvatosan követtem. Lement a konyhába, és a hűtőben matatott valami után. Mikor becsukta az ajtaját a hűtőnek, csak akkor tudtam szemügyre venni arcát. Meggyötört volt. Talán a múltkori dolog miatt, mikor a saját szeme láttára öltem meg az ideiglenes barátnőjét.

De lehet, hogy csak nem aludt miattam. Végül is oly mindegy, mert biztos vagyok benne, hogy miattam, néz ki. Talán egy csöppet, de tényleg csak egy kicsit megsajnáltam. A narancslevet, amit az előbb vett ki a hűtőből, kiöntötte két pohárba, majd mind a kettővel leült és bámult ki a fejéből. Néha belekortyolt, és amikor bejött valaki, akkor adott valamilyen életjelet, de egyébként csak ült. Mikor már meguntam a várakozást, felmásztam a plafonra, és fölötte helyezkedtem el. A hajamat érdekes módon nem húzta le a gravitáció. Viszont a vízcseppenként pottyant le a földre. Tom-ra is esett, és láttam, hogy miként kell életre a színlelt élő halott. Nyelt egyet, majd lassan felemelte a fejét.

Mikor meglátott, elkezdett remegni. Én elengedtem magam, és Tom hátára estem. A füléhez hajoltam, majd gyermekhangon megszólaltam:
- Semmi baj! Nem sokára vége lesz! Ígérem! - hangom hallatán megdermedt, de fel is lélegzett. Úgy gondoltam, hogy most eleget szenvedett, majd szenved éjszaka, a suliban meg talán kicsit később. Lemásztam róla, majd egyszerűen eltűntem. Azt gondoltam, hogy otthon fogok kikötni, de nem. A rét szélén álló fa oszlopok egyikére kerültem. Lemásztam volna, ha nem lett volna egy görög isten a rét közepén. A semmibe nézett szomorú tekintetével, ami miatt a szívem összeszorult. Lassan visszaváltoztam. Mikor ember alakban találtam magam, próbáltam lemászni a fáról, de a ruhám beakadt az egyik ágba. Próbáltam kiakasztani, de megcsúsztam és egy kisebb sikoly szaladt ki a számon.

Ha nem kapaszkodok meg a mellettem lévő fél vastag ágba, akkor lezuhanok. Nem volt annyira magas, de azért vagy öt- hat méter magasan voltam. És hát semmi kedvem nem volt még egyszer bemenni a kórházba. Ráadásul, ma mikor bementem, akkor egy egész karos gipszel mentem ki. Nem gyanúsítanának meg engem...
- Bella?- hallottam meg Edward hangját.
Erősen kellett kapaszkodnom. Egyrészt, ha leesek, akkor valószínűleg eltörne pár csontom, és ahogy Edward-ot ismerem karjaiban, vinne be a kórházba.

- Tessék?- nyöszörögtem, miközben két kézzel markoltam a faágat. Hallottam, ahogy elkezd recsegni ez is. Mikor óvatosan a fa törzséhez fordítottam a szemem, csak akkor vettem észre, hogy egy hirtelen mozdulattal lezuhanok innen. Megpróbáltam minél óvatosabban mozogni.
- Mit keresel te ott fent?- kérdezte már egészen közelről. Nem néztem meg, hogy hol van, mert nem akartam kockáztatni.
- Ellógtam a suliból, és ide jöttem. Felmásztam erre a fára és valószínűleg elszundítottam. De ne is zavarjon, hogy mindjárt leesek és meghalok. Igazán jót beszélgetek veled, úgy hogy nyugodtan ülj csak le és kérdezgess tovább!- hadartam kétségbeesetten.

- Ne mozogj! Felmegyek érted!- parancsolt rám.
- Nem hiszem, hogy én most mozogni szeretnék. Azért annyira nem vagyok hülye, hogy elkezdjek táncolni, de ha te ezt hiszed rólam, én teljesen megértelek! - háborogtam az orrom alá. Így is, úgy is meghallja, szóval nem mindegy? Halkan felkuncogott, majd éreztem, hogy a fa megremeg egy nagyon kicsit, de ez épp elég volt ahhoz, hogy az ág, amibe kapaszkodtam, még jobban elkezdett recsegni.

- Lehet, hogy te élvezed, de nekem egyáltalán nincs ínyemre ez, szóval lehetnél egy kicsit óvatosabb, vagy hagyj itt meghalni és tegyél úgy min...- ekkor egy kar átfogta a derekamat, egy másik pedig befogta a számat. Várt egy keveset, majd elvette a számról a kezét, és a két görcsösen szorító kezemet kezdte el maga felé húzni. Mikor már nem fogtam az ágat, akkor egészen mást fogtam. A derekamat, ölelő karokat kezdtem el fogni.
- Csukd be a szemed!- búgta a fülembe. A meleg bizsergés átjárta testem minden porcikáját, így kisebb késéssel ugyan, de becsuktam a szemem. Hallottam, hogy a fa megremegett, majd egy halk puffanás. Edward elengedte derekamat, de én makacsul fogtam tovább. Megfordított.

- Most már kinyithatod!- súgta olyan édesen, hogy még a mézeskalácsos banya is ettől kapott volna cukorbetegséget, nem a sok-sok cukortól, amivel bevonta a házát, hogy amikor este nézi a tv-t, legyen kaja a közelben. Kinyitottam, és csak akkor fogtam fel, hogy Edward alig pár centire van az arcomtól. Az illatától megszédültem, de tartottam magam annyira amennyire csak tudtam.
- Bella, beszélnem kell veled! - mondta édesen, de komolyan. Majd megfogta a kezeimet, ami a karját szorította és összekulcsolta a sajátjával. Elindult a rét közepére, engem is magával húzva.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés