|
12. fejezet - Egy kis verekedés (2. rész)
2010.10.30. 22:22
Alighogy bemelegedtünk, sikerült bekékítenem az egyik szemét, és megállapítottam hogy jó a taktikja, mikor egy fehér kéz helyezkedett a melkasomra és háttrébb tolt, miközben ugyanezt csinálta Paullal is. Vakon is felismertem volna ezt az érintést, mert megint éreztem a láthatatlan kis szikrákat.
- Fiúk, ha lehet ne a folyosón öljetek meg egymást – nezett rám komolyan Alice. – Nincs itt semmi látnivaló, mindenki mehet vissza az órájára – mondta kicsit hangosabban a körénk gyűlt diákoknak, akik abban a pillanatban ködé váltak. Paul még rám nézett egyszer, egy olyan ,,még nem végeztünk” pillantással, majd ő is elment. Alice megfogta a kezem, hogy maga után húzzon az órára, de hirtelen megfájdult a csuklóm. Rögtön oda kaptam, miközben egy „áu”-t cincogtam.
- Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan a lány.
- Nem. Paul biztos eltörte a kezem.
- Menjünk a gyengélkedőre. – A csuklómat szorongatva mentem utána.
A gyengélkedőn, az egyik aszisztens hozzám sietett.
- Mi a panasz? – kérdezte tőlem kedvesen.
- Azt hiszem eltörtem a csuklómat.
- Hogy történhetet ilyen?
- Verekedés. Gondolom gyakran van ilyen.
- Igen, sokan sebesülnek meg verekedés közben – Miután megnézte a csuklómat, óvatosan bekötözte. – Csak egy ficamodás. Hamar rendbe jön – mondta még, majd kimentem, ahol az aggodalmasan áldogáló Alice-szel találtam szembe magam.
- Na, mi van?
- Semmi komoly, csak kificamodtam.
- Soha többet ne verekedj senkivel! Komolyabb bajod is eshetett volna.
- Oké.
- Ígérd meg!
- Rendben. Ígérem.
- Jól van. Menjünk. – Elindultunk az órákra. A nap hamar eltelt, semmi nem történt.
Rose-zal haza mentünk, ahol persze jól lehordott, amiért leálltam bunyózni Paullal, és anyának is elmondta, én meg nem szóltam semmit, csak lehajtott fejjel álltam, még bocsánatot sem kértem. Nehogy már, én kérjek bocsánatot csak mert megbizonyosodtam arról, hogy az a szemét soha többet nem fogja Rosalie-t bántani? Felmásztunk a szobáinkba, de alighogy felértünk, anya le is hívott minket, mondván, hogy beszélni akar velünk.
Lementünk a konyhába, leültünk az asztalhoz, majd megszólalt: - Ti nem vagytok átlagos emberek - mondta, mire mi csak néztünk rá mint az a borjú arra az új kapura. Ezt mi is eszrevettük, de honnan tudd ő erről?
- Van valami amit már rég óta tudok, és itt az idő hogy elmondjam nektek. Most egy nagyon bonyolult dologról fogok beszélni, ezért nagyon figyeljetek. - vett egy nagy levegőt, majd belekezdett. – Nem vagytok a mi gyerekeink. Vagyis mi annak tekintünk titeket, de nem mi vagyunk az igazi szüleitek. Alig voltatok pár hónaposak mikor hozzánk kerültetek. Erről majd máskor beszélünk. A lényeg az, hogy bennetek vámpír gének lakoznak - mondta, a mi álunk meg közelebbről megismerkedett a padlóval.
- Hogy mi? – kérdeztük döbenten Rosalie-val.
- Akármilyen hihetetlen, léteznek vámpírok, a ti anyukátok is az volt, de csak félig, ezért pár tulajdonságotok azonos egy vámpíréval.
- Például?
- A szépségetek. Biztos feltettétek már azt a kérdést hogy, akárhol járunk, miért néz utánatok mindenki. Ti sokkal szebbek vagytok, mint egy átlagos ember. Ezt is anyukátoktól örököltetek, neki is ilyen zöld szemei voltak. Gyönyörű egy nő volt.
- Mi történt vele?
- Az apátokkal, elkellet utazzon, ezért ti nálunk maradtatok, és mikor már jöttek volna vissza, vámpír támadásban, megölték őket. Mindketten nagyon fiatalok voltak, huszonkettő, illetve huszonnégy évesek, és annyira szerettek titeket.
- Hogy hívták anyánkat?
- Lilian Jenny Hale. Tökéletes anya, és barátnő is egyben - sóhajtott szomorúan. - Jól van, eleget tudtatok meg, mars aludni! – parancsolt ránk, mert már alig tudtuk nyitva tartani a szemeinket. Mindketten felmásztunk, azzal a céllal, hogy most szépen elálszunk, de ez nem így sikerült, ugyanis, mikor beértem a szobámba, hatalmas meglepetés fogadott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
