Mindenki összegyűlt a nappaliban és már csak arra vártunk, hogy betoppanjanak.

A várakozás csendjében éreztem át, mennyire valóságos is ez a helyzet. Csak most fogtam fel, hogy ez a lány – teljes valójában – idejön és létezik. Az agyam egyik kis zuga bár már régen megemésztette. Az elmúlt napokban folyamatosan mondtam, hogy hamarosan, őrlődtem rajta, könyörögtem a belső énemhez, hogy mondja ez nem igaz, mérgelődtem, átkoztam. De most tudatosult bennem igazán, hogy ez már régen nem arról szól, gyűlölöm- e vagy sem. Soha semmi nem is szólt az érzelmekről. Egyszerűen a birtoklási vágy dolgozott bennem. És annak ellenére, hogy be is vallottam, hogy féltékeny vagyok, sokkal mélyebb volt ez. Lassan kezdtem úgy érezni magam, mint az apám másik felesége, aki mániákusan féltékenykedik még a nem létező dolgokra is. Valahol beteges volt, valahol érthető. Hiszen egy nem kívánt személy érkezik, ráadásul hívatlanul! Mégis mi garantálja, hogy minden békés körülmények között fog zajlani? Semmi! A jövő kiszámíthatatlan, még egy jövőbelátó nagynénivel is.

Apa mellettem a helyzethez abszurdan kuncogott fel és szorongatott meg. Sose tudtam megmondani, hogy a humorérzékem vagy a cinikusságom miatt nevet a gondolataimon. Mint mindig most is hozzá bújtam és mély lélegzeteket vettem, hogy lenyugtassam a pulzusomat.

Apa közben engem is és anyát is ápolgatott, mivel anya nagyon feszültnek tűnt. Láttam rajta, hogy álcázni próbálja, de jól ismertem, és tudtam, mit érez. A szoba túlsó felén álló személyek nyugodt ábrázattal lestek ki az ablakon, és én figyeltem az arcuk rezdülését.

Eddig nem adtak rá okot, hogy azt jelentse a vendégek megérkeztek. Ez az őrjítő várakozás…

Nagyon untam már, hogy folyamatosan csak várunk. Mindig várunk, és mi lenne a legmegfelelelőbb helyszín erre? A nappali, természetesen. Ez a hely szinte már agyon lett használva, annyi gyűlés és történés volt itt.

Már minden porszemet kívülről elmondtam, és leírtam a formájukat, hogyan néztek ki 2 nappal ezelőtt. Ez volt már a harmadik otthonom.

A család többi tagja nem tudom, mire gondolhatott, de nagy volt a csend. Apa arcából ítélve – a párpillanatnyi kuncogástól eltekintve – ő is nagyon gondolkodhatott valamin. Csak tudnám, min agyal.

Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy minden rendben lesz, és kellőképpen felkészültem arra, hogy lássam, mert ha valami ostobaságot teszek vagy mondok…

Ki tudja, mit csinál…

Elegem lett abból, hogy azon agyaljak mi lesz vagy mi nem lesz, ezért felkelve apa öléből a konyhába vettem az irányt, ahol Jacob éppen kifosztotta a hűtőt.

Leültem az egyik bárszékre és könyökömet megtámasztva rajta figyeltem, ahogyan kotorászik, meg pakol.

- Hogy tudsz ilyenkor enni? – kérdeztem fejemet csóválva, mire megvonta a vállát és kellő figyelemmel kente meg a kenyeret vajjal.

- Ha nem tudok mást tenni… egyébként hála neked tegnap nem ettem semmit és ma sem – mondta szúrós szemmel.

Elszégyelltem magam, amiért nem vagyok jó társ, és hiába éreztem rajta, hogy csak viccel, mégis bántott. Nem elég, hogy tegnap elküldöm, de még azzal is bántom, hogy nem törődök vele többet.

- Neharagudj – néztem fel rá könyörögve.

Jacob értetlenül állította meg kezét a kenyérkenés közben.

- Mit is?

- Az utóbbi időben nem foglalkoztam veled úgy, ahogyan kellett volna, de… ez az egész… egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni – magyaráztam keservesen.

Jacob lerakta a konyhapultra a szelet kenyeret és megkerülve azt, odajött hozzám. Hatalmas karjaival átölelt és szorosan magához húzott. Belebújtam szeretőm ölelésébe.

- Soha ne kérj bocsánatot ezért – felelte suttogva.

- Folyton rád gondoltam! Ha tudnád… ha látnád, mi van idebenn – nyomtam kezét a szívemhez -, tudnád mennyit, jelentesz nekem, úgy érzem, nem mondom elégszer, de az életemnél is jobban szeretlek – mondtam szemeibe nézve. Sötét barna szemei cikáztak a két szemem között, a kiismerhetetlenül csillogó szemek céltudatosságról árulkodtak és éreztem, ahogyan elönt a belőle áradó meleg folyadék. Még nem nagyon ismertem ennek a módját, de már egy pár érzelmet felismertem. Ez a szerelem volt.

A melegség és a könnyen elérhetőség jelezte nekem ezt.

- Tudom… tudom! Mondtam, hogy ne kérj bocsánatot… azt tetted, amit jelen helyzetben tudtál. A szerelmem vagy, és én bármit megtennék neked, mégis miért mentem el, mikor megkértél? Hidd el, eszem ágában nem volt itt hagyni téged! De mivel magad kértél rá, megtettem. Én is rád gondoltam… és tudom, mit érzel, mert a szerelmünk beteljesülése erőt adott, a lelkünk egyben van, ne aggódj – susmogta a végén és egyik kezével végig simított az arcomon.

A belőle sugárzó vágyakozás és melegség felizzította a lelkiállapotomat és minél előbb meg akartam neki mutatni, mennyire szeretem.

Ajkammal lassan közeledtem az övéi felé, a helyzethez képest mosolyogva és mikor elértem őket rózsaszín felhőkben úsztam.

A csók lassú volt, csak pillanatra értek egymáshoz ajkaink, mégis éreztem a vibrálást és a vágyat.

Szorosan magamhoz öleltem kezemmel és csak tartottam. Úgy éreztem, elveszíthetem őt, bár fogalmam sem volt honnan jön az érzés, már rájöttem, hogy ő az a farkas, akit a rémálmaimban megtámadnak.

A mai álmom ráébresztett erre. Akárhányszor arra gondolok, eszembe jut Jacob mennyi szerelemmel, tekint rám és azon nyomban el is szégyellem magam, mert én ezt nem mondom neki el elégszer. Akartam, hogy tudja, nekem a világot jelenti, a szerelmet, a teljes boldogságot, és ha kell, ölnék is érte.

És ha megtudnám ki az a másik vámpír, a kocka teljes lenne.

Féltem attól, ha egyszer meglátom az álmom valósággá, válik. Tudom, hogy butaság, hiszen minden vámpírnak csak egy képessége lehet – tudomásom szerint -, és nem hallottam még olyanról, hogy jövő, ami álomból adódik.

Talán csak túl sokat jártattam az agyamat két olyan dolgon, ami fontos.

- Álmodtam – szólaltam meg miközben elbújtam a nyaktövében. Jacob a hajamat túrta és húzta ki onnan ujjait. Egyenletes légzése és a nyugodt – mihez viszonyítva? – légzése egy pillanatra kihagyott, majd kicsit hevesebben verdeső szívvel eltolt magától, hogy belenézzen a szemeimbe.

A vállamnál fogva tartott.

- Álmodtál? Ez mit jelent? – kérdezte.

Lassan néztem bele azokba a mélységet rejtő szemekbe újra.

- Amit már korábban folyamatosan… de ez valahogy más volt – mondtam halkan, nehogy mások is meghallják.

Nem akartam őket még több elgondolkodtatásra ítélni, és mivel ez Jacobhoz kapcsolódott, tudnia kellett.

- Mi volt benne? – kérdezte lágyan.

- Az… hogy…

Elhallgattam, hiszen hogyan osszam meg vele? Jól át kellett gondolnom ezt!

Jacob a derekamra csúsztatta a másik kezét és nem engedett egy centit sem köztünk.

- Az álom elején te voltál ott… - mondtam.

Jacob nem érthette, hiszen nem szólt semmit.

Hogy is érthette volna…

- Aztán átváltoztál! Láttam, magamat… ahogyan… láttam a vámpírt, aki az álmaimban megölte azt a farkast… tegnap előtt még nem tudtam, hogy ki mi lehet az… de már tudom, te vagy a farkas, akit az a vámpír megöl újra és újra az álmomban!!! – fakadtam ki.

Heves lélegzettel néztem rá, vártam a reakcióját. Ez a felfedezés félelemmel töltött el, hiszen mindig ugyanazt álmodtam az elmúlt egy hétben…

Valamit jelentenie kell…

De mit? Miért nem jövök rá? És amikor eldöntöttem, hogy harcolni akarok? Miért tudtam tenni valami kis dolgot? Talán annak is köze van hozzá?

Ki lehet az az idegen gyönyörűség?

Jacob arca érzéktelen lett, nem mutatott semmi érzelmet és próbálta visszafogni érzéseit.

Sikertelenül, mert így is átjött minden érzés.

A düh, a féltés, a félelem…

- Ez csak álom – szólalt meg halkan, majd magához ölelt.

Éreztem a feszültséget rajta. Ebben az ölelésben benne volt minden. A szerelem, a féltés, a feszültség…

Védelmező karjai annak ellenére, hogy kellemesen simultam beléjük, mégis frusztrált a belőle áradó érzelem. Akartam neki hinni, hogy ez csak álom. Magam is tudtam ezt, és már hányszor eljátszottam a gondolattal… mégis olyan valósnak érzem minden egyes alkalommal…

És hogy Jacob ölel… annyira félek, hogy elveszítem őt!

Belehalnék!

- Megígéred, hogy nem hagysz el? – kérdeztem felnézve rá, a könnyek már csípték a szememet, és alighogy kimondtam a szavakat, az első csepp végig gördült az arcomon.

Jacob törődően letörölte az ajkával, és míg orcáját az enyémhez simította belebújtam még jobban ölelésébe.

- Megígérem, hogy örökké veled maradok, ne félj… hiszen halhatatlanok vagyunk – húzódott kicsit hátrébb, hogy megdörzsölve a karomat mosolygásra késztessen.

Sikerült is neki, és habár a felém áradó érzései cáfolták szavait, mert jól észrevehetően éreztem a félelmét, a tekintete melegséget árasztott, és bizalmat.

Miért ne hittem volna neki? Tudtam, hogy nem hagyná magát elvenni tőlem, mert tudta, hogy abba belehalnék. A lelkembe látott immár. Bár mindig is nagyon jól ismert, a szokásaimat, a stílusomat, a jellememet… én olyan voltam számára, mint egy felhő, ami átlátható… tiszta, nem éppen gond mentes, de könnyed felhő.

- De a hallhatatlanok is meghalhatnak – céloztam arra, hogy talán meg is ölhetnek. Jacob csúnyán nézett rám és láttam is rajta, hogy valami velős dologgal vagy hegyi beszéddel áll elő arról, hogy ilyet még csak a fejembe se vegyek.

Ezért megkímélve mindkettőnket egy esetleges méregtől és nevetéstől inkább közelhajoltam hozzá és ajkaimmal végig súroltam felső ajkának vonalát.

Megremegett, de nem csak ő, az én térdeim kocsonyásan rogyadoztak, amik úgy nézhettek ki, mintha éppen a wc-re kéne mennem.

Tudtam, hogy abba kéne hagynom azt, hogy Jacobot az őrületbe kergessem, de most annyira akartam őt, mint még soha. A testemet megszállta valami idegen érzés, ami azt súgta, azonnal teperjem le.

Kár, hogy Jacob józanabbik fele felébredt, mert amint kezeim rossz helyekre tévedtek leállított és vigyorogva sétált vissza a másik oldalra, tőlem távol.

- Szemét – suttogtam bele a konyha csöndjébe morogva. – Egyszer akarlak leteperni, erre te…

- Hé, lesz még alkalom bébi – próbálta enyhíteni a dühömet, de sikertelen kísérlete volt, ugyanis elérte, hogy az aggódáson, a mérgem, a dühöm – ami nálam két külön álló dolog volt -, az aggódássá egybe nőtte ki magát.

Lefagyott arcáról a mosoly és már éppen megszólalt volna, mikor apa megjelent.

Azonnal ráfigyeltem, el is felejtve Jacobbal való beszélgetésünk tárgyát, másra koncentráltam.

Apa a konyhaajtóban állt, arcán fura kifejezéssel, nem igazán tudtam, megfejteni mi lehet az, ami most lezajlik benne, ezért is köszörültem meg a torkomat, és zavartan nézelődtem a helységben.

- Mi az apa? Khm… minden ok…é? – kérdeztem lassan és nyögvenyelősen.

Apa rám függesztette eddig elgondolkodó szemeit. A kínos csöndben Jacob megkerülte a konyhaasztalt és a sarkához lépett, így szemben állt apával, mégis kicsit távol tőle.

Ez a helyzet, a beállás, hasonlított egy versenyhez, két férfi versenyére, akik most harcolni akarnak.

Apa arca hirtelen Jacob felé mozdult magát, és megrázta a fejét.

- Nem, nem ezért jöttem. Nessie… hallottam, amint az… mit is mondtál az imént? – kérdezte be nem fejezve két elkezdett mondatot sem.

Fogalmam nem volt róla mit mondhatott Jacob, amiért apa azt mondta nem ezért jött, sem azt, mit hallott.

Volt egy-két tárgy és nem tudtam, elképzelni mire gondol, de mikor leesett, lejátszás után, csak egy, oh-t hallattam.

Ugyan tudtam, hogy butaság, amire gondolok, mégis féltem tőle. Végülis ebben a helyzetben ki tudja mi fog történni? Alice-n kívül senki! Féltem, hogy elvesztem, és hogy fájni fog. Túl önző voltam ahhoz, hogy csak úgy hagyjam meghalni életem szerelmét!

Apa megint megrázta a fejét, immár az én gondolataimra felelve.

Akkor nem tudtam, mire gondol, erről beszéltünk mindvégig, hogy ha Jacobot elvesztem…

- Nessie, az álmod – mondta apa ki a szót, és már éppen felelni akartam volna, amikor Alice beszaladt hozzánk.

Az arca elárulta, hogy itt az idő, ezért tétovázás nélkül tettem egy dobozba az iménti jelenetet. Idő volt elővenni a kétkedéseket, és egyéb érzéseket, amik már benőtték az egész testemet, annyiszor tanyáztak a bensőmben, most már teljesen egy hete!

Apa még bólintott egy gondolatra, talán Alice-re, majd megfordult és elindult kifelé, de még visszafordult, hogy tekintetével jelezze, menjünk mi is.

Jacobra néztem, majd megfogva a kezét mi is elindultunk a bűvös helyszín felé…

Mennyire meguntam már a nappalit. Az elmúlt egy hétben és még a többi napokban folyton itt tanyázik mindenki, remélem Esme ez után az egész után hajlandó lesz átalakítani, mert azt hiszem, hányok attól, ahogyan kinéz!

Apa összeszűkült szemekkel nézett rám és még én is meglepődtem rajta mit gondoltam.

Bocsánatkérően néztem apámra, de szó szerint hányingerem volt. Pedig minden tiszta volt és jó illatú, de egyszerűen képtelen voltam itt maradni tovább.

- Nyugalom, csak vegyél mély lélegzeteket, hamarosan elmúlik – simogatta a hátamat nagyapa biztatóan, mikor már öklendeztem.

Már nem volt hátra csak pár másodperc, de az tuti, hogy elszállt valami belőlem, mert a hányingerem abban a pillanatban múlt el, mikor meghallottam egy autó zubogását.

A motor zúgása alapján hasonló lehet, mint Carlise autója, bár ehhez én nem értek, azonnal felkaptam a fejemet, és a körülöttem lévők, is.

Egyedül Jacob nézett engem, a belőle áradó védelmező ösztön sugárzott, amiért hálás voltam neki.

Mindenki egyöntetűen dermedt meg, míg Kathrine összecsapta a tenyerét és ránk pillantott, Lucien készen állt rá, hogy elinduljon, de még nem mozdult meg.

Ebben a pillanatban éreztem azt, amit sokan nem érezhettek. Pillanatok választottak el attól, hogy beteljesüljön a félelmem.

Az a félelmem, ami már üldöz egy ideje. Nálam jobban csak anya lehetett, meg apa, akinek arca úgy festett, mint aki éppen képes lenne kiadni a tegnap elfogyasztott vacsorát, ahogyan én is majdnem az előbb.

Bár csak a gyomrom kavargott és szinte már el is múlt, ürességet éreztem, mintha megkönnyebbültem volna és csak arra vártam, hogy végre enyhítsek az éhségemen. De amint az autó megállt a ház előtt megdermedtem és csak most fogtam fel igazán, milyen komoly az apám-lánya-megérkezett-ez-már-nem-játék…

Próbáltam nem gondolni semmire, hiszen azzal apát is kikészítem, és anyának sem akartam okot adni rá, hogy újra magába forduljon. Tudtam jól, számítanak arra, hogy most példát mutassak, hiszen az én véleményem is fontos volt, ezt ők mondták még évekkel ezelőtt.

Az egész család gondterhelt, néhol izgatott, kíváncsi tekintettel nézelődött, járkált a házban, míg én megunva a semmittevést a bejárati ajtóhoz léptem.

Ránéztem a többikre, akik szintén engem bámultak.

- Mivan? Mindig ezt csináljátok, elegem van… mondjuk nem mindig felsorakozva kéne…

De mondatomat nem fejezhettem be, mert egy határozott, mégis halk kopogás zavarta meg mondandómat.

Bal öklömet ráhelyeztem a kilincsre és elfordítottam a zárat.

A szívem úgy vert akár egy versenylóé, a fejem zsongott és a gyomromban fura érzéssel keveredett össze.

Nem mondanám, hogy nem voltam kíváncsi, egyszerűen rettegtem a következményektől.

Anélkül, hogy bárkire is ránéztem volna, vagy szóltam volna, vagy engedélyt kértem volna, kinyitottam az ajtót.

A szemem elé táruló látványtól az izgatottságom, félelmem elszállt, helyét átvette a megdöbbenés és a dermedség.

Nem akartam hinni a szememnek, de anélkül, hogy feltűnt volna, léptem arrébb, hogy látogatónk beljebb tudjon jönni.

- Üdv – szólalt meg a szépség.

Egyszerűen remegtem attól, ha ránéztem, és egyszeriben hátra hőköltem, mert annyira megijedtem.

A lány fürkészett magának, és csillogó szemekkel nyújtott kezet.

- Az én nevem, Lana, és bizonyára ti vagytok a Cullen család… hmm – köszöntött kellemesen nyugodt hangján, és várt arra, hogy elfogadjam jobbját.

De én ahelyett, hogy elfogadtam volna, fogtam magam és hátra arcot vágva neki egyenesen Jacob felé vettem az irányt. Talán bunkónak fog tartani, mert nem fogadtam el ’szívélyes üdvözlését, de nem érdekelt.

Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy meg kell védenem a férfit, kit nekem szánt az ég. Ismert ezt a lányt, és ha valóban olyan, amilyen ’ott volt, nem félek tőle, és ha Jasper elkezd edzeni, talán még ő lesz az, aki a földön fog feküdni, mozdulatlanul. Utolsó lélegzete súrolja majd a kezemet, ahogyan elhúzom és…

- Lana – szorította magához a lányát Kathrine. A lány is megölelte, de úgy tűnt inkább ölelne egy vízilovat, mint az anyját, mert mikor elengedte elfintorodott. Látom az ölelés, nem a szívcsücske.

- Anya – mondta fennhangon, mintha csak egy alattvaló lenne, aki éppen jelenteni készül.

Már most undorított a viselkedése, na nem, azért mert ismertem – mert azért a személyiségét nem - de ahogyan az anyjához szólt. És még csak köszönt neki…

- Látom, siettél – lépett oda hozzá Lucien. Lana eddig finom vonásai, melyek annyira jól illettek az összképhez – el is ment volna egy hideg vérű gyilkosnak – most felengedtek és régi jó ismerősként ölelte magához a termetes vámpírt. ilyet se láttam még…

Lucien, a magának való – ahogyan én hívtam -, megölelte? Most már az elbájolás is a listán van…

- Nessie, kérlek… - könyörgött apa suttogva.

Ránéztem és csak egy mondatot, tátogtam neki:

„a büntetés elkezdődött”

Amikor megláttam ezt a lányt, a szívroham kerülgetett, ugyanis nem hogy, hogy valóságos istennőnek nézett, de ő ugyan az volt, akit az álmomban láttam. Megijedtem, ezért is léptem Jacobhoz közel, aki szinte azonnal szorosan hozzám préselődött. Meg persze…

Már most látom, hogy Lana nem lesz a kedvencem, már az anyjához való és a Luceinnel váltott furcsa ölelése miatt is…

- Igen, minél hamarabb ide akartam érni… remélem nem baj? – kérdezte, de nálam inkább hasonlított utasításként, mint kérdésként.

Túlságosan is, hasonlított a hangszíne valakiére… távolról emlékeszem, hogy már hallottam valamit erről, vagy hogy valaki így mondta, de…

Túl homályos emlékeim voltak róla, úgyhogy betudtam képzelődésnek.

- Gyere beljebb Lana, ne állj az ajtóban – mondta neki nagyi, aki idegesen rángatózó szájjal kipréselt magából egy meleg mosolyt.

Nagyi mindenkit szívesen fogadott, ha jó szándékkal jöttek, és soha nem láttam rajta, hogy ilyen jelekkel ideges lenne, de ha már ő így remeg…

Apa odaállt mellém, és én hiába néztem rá, ő nem volt hajlandó megajándékozni a tekintetével. Kár, pedig nagyon szépen néztem rá.

Anya is szorosan az oldalánál volt, kicsit mögötte, bizonyára védeni akarta…

Ah, mindig megvédeni! És engem ki véd meg a szörnyűségesen gyönyörű féltestvéremtől? – tettem fel a költői kérdést, de választ nem is vártam.

Apa az érkezetett, nézte, a szeme fátyolos volt, mintha csak…

NEM!

Az arcomon viharos érzelmek játszódhattak le ebben a pár pillanatban, míg megérkezett. Képtelen voltam normálisan gondolkodni, hiszen… a bosszú apán, a gúnyolódás az érkezettre, és Jacob védelme volt egyszerre a fejemben… és apa pillantása…

Ez volt az, amitől egyenesen rettegtem. Hogy így fog nézni rá! Hogy elveszi tőlem! Nem, nem nem! Ha már az álmomban ő irányít a valóságban esélyt sem adok neki! Előbb tépem ki a szívét…

És erre még rá is tett egy lapáttal, ugyanis mosolyogva biccentett a nagyimnak és beljebb is jött. Pontosabban felénk.

Apa végre megmozdult és felocsúdva a kábulatból elnyitotta ajkait, hogy úgy vegye a levegőt.

Lana jól végigmérte és miután terepszemlét tartott szólásra nyitotta ajkát, melyek vörösen duzzadtak, vékonyak és egyenesek voltak.

- Szóval ti vagytok a Cullen család, mondhatom, sokat hallottam rólatok, főleg egy valakiről – fordította itt apám felé a tekintetét, aki megilletődötten nézett rá.

- Csak ugyan? És ki volt az aki mesélt neked? – puhatolózott Carlise.

Arra számítottam, hogy Lana eltereli a figyelmet a rejtett célzásnak álcázott kérdés miatt, de pontosan tudta Carlise mire gondol és meg is válaszolta egyik gondunkat.

- Természetesen Aro sokat mesélt rólatok, igazán felnéz rád Carlise, és üdvözöl – mondta neki Lana fölényesen mosolyogva, mire a levegő megfagyott és meg már azt hittem ennél rosszabb nem is lehet, erre kiderül, hogy ez a lány, a féltestvérem, apám gyereke – rosszabb esetben fattyút mondtam volna, de az túl durva lett volna – egy Volturi tag! Igazán pompásan kezdődik az ismeretség, arról nem is beszélve, hogy a Volturi el akarta pusztítani az egész családot, nem egészen 9 éve. Igazán figyelemre méltó, hogy ennyi év után is kedvelnek…

Kathrine zavartan elmosolyodott és védekezve elkezdett magyarázni.

- Lana úgy gondolta, legyen meglepetés, honnan is jön, ezért megkért rá, ne mondjam el – mondta halványan elmosolyodva.

Senki nem szólt, a nappalira súlyos csend ereszkedett. Ők is tudták, hogy ez a hír nem éppen mosolyogni vagy éppen meglepetésre való, ezért is lepett meg nagyapám válasza.

- Nagy titok lehetett. Gondolom, van oka is ennek – felelte nagyapám célzatosan, meglepően undokul, mire Lana szeme megvillant és a kedves külső lehullt.

- Mire akarsz ezzel célozni, nagyapa? – kérdezte Lana, én meg majd neki mentem. Hogy lehet ilyen goromba? És még szemtelen is!

Nagyapa teljes nyugodsággal felelt neki.

- 9 éve a Volturi majdnem elpusztította az egész családomat, valami miatt, amire úgy hitték veszélyes, erre itt vagy te, hús és vér, teljesen ugyanaz, és még idősebb is! És nincs oka? Talán nem jöttek rá mi is vagy?

Lana arca nyugodságról árulkodott, majd elmosolyodva megcsóválta a fejét.

- Hát, ha előbb találkoztak volna velem, kár, hogy évekkel azután történt – felelte, de én nem hittem neki. Túl álszentnek tűnt.

Carlise habozás nélkül bólintott, mint aki elhitte, és megköszönve Aro jókívánságát, ő is köszöntötte.

- Átadom – mondta Lana és mintha mi sem történt volna újra apát kezdte vizslatni, és jó pár perces nézelődés után az anyjához hajolt.

- Ő lenne az? Valóban? – kérdezte tőle csillogó szemekkel, és most megint olyan ártatlannak tűnt akár egy nyuszi.

Kathrine bólintott, arcáról pontosan le lehetett olvasni mennyire elégedett és boldog. Kár, hogy nem lesz az, ha leütöm azt a kis…

- Edward, kérlek, hadd mutassam be neked a lányunkat, Lana-t – lépett közéjük Kahtrine, mire Lana lépett egyet előre, kicsit az anyjának jelezve, hogy ő az első, míg én pufogva fújtattam halkan, anya pedig szorosan behunyta a szemeit.

- Lana – suttogta apa.

- Én lennék az – mosolygott az angyal majd közelebb lépve kinyújtotta kecses kezeit.

Apa nem fogadta el, csak nézte.

- Hihetetlen… hiszen… nem is… hasonlítunk… - nyögte ki zavartan, mire felkaptam a tekintetem és ducásságom elpárolgott, amint rájuk néztem.

Az volt a furcsa, hogy még csak Kahtirne-re sem hasonlított.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés