(Edward szemszöge)

 

 

 Nem hiszem el. Csak a mesékben történhet ez meg, de ha már itt tartunk, mi, vámpírok is mesebeli lények vagyunk, mégis élünk. Élünk, ahogy a szüleim is. Ennél csodálatosabb estét nem tudtam volna elképzelni. Mindkettejüken láttam a boldogságot és a szeretetet. Egyedül Bella volt feszült a ma esti vacsora alatt. Én kicsi báránykám – sóhajtottam fel. Ma kértem volna meg a kezét, de rég látott és halottnak hitt, szüleim felbukkanása miatt nem tettem. Anyának úgyis most lesz a születésnapja, majd akkor felteszem neki a nagy kérdést. Lefogadom, hogy mindkét anyukám a fellegekben járna, ha Bella igent mondana nekem, de a legboldogabb természetesen én lennék. Most értettem csak meg, hogy Carlisle miért mondta Alice látomása után, hogy lehetetlen. A szüleimnek nem lenne „szabad” élniük.

 

 - Bella, mesélj magadról egy kicsit! – fordult apa, szerelem felé.

 - Öhm, nem tudom, hogy mit is mondhatnék! – hebegett zavartan, miközben elvörösödött.

 - Kezdhetnéd például azzal, hogy Edward miként tudta elérni nálad, hogy szeresd őt – mondta anya. Szerelmem ezt hallva, ha lehetséges, még jobban elpirult, szíve pedig vad ütembe kezdett el játszani.

 - Szóval… öhm nem is tudom, hogy mi fogott meg leginkább benne – kezdett bele a mesélésbe szerelmem. Bevallom, én is kíváncsi vagyok, hogy mit fog válaszolni. – Talán a titokzatossága, a külvilág számára mutatott arc, és ami mögötte rejlik. A vámpírság és az azt körüllengő misztikum, hogy bármikor történhet bármi, és meg is történik. Az érzésvilága, a stílusa, a régimódisága egyszóval mindene – mosolygott rám.

 

 Az igazat megvallva, nem hittem, hogy ezt fogom hallani tőle. Másra számítottam. Teljesen másra. Gondolataimban, ahogyan szüleimében is, azt láttuk magunk előtt levetítve, hogy Bella mond pár jó szót a természetemről, majd áttér a külsőmre és a vagyonomra. Nem ezt történt. Számíthattam volna rá, hiszen Bella agya fordítva működik a többi emberéhez képest, mégis kellemes csalódás volt.

 - Annyira örülök nektek! – sóhajtott fel anya elérzékenyülten. Ha ember lenne, akkor már rég zokogna. – Olyan jó, hogy ilyen csodálatos lányt talált magának az én kicsi fiacskám. Gyönyörűek együtt! – hallottam meg édesanyám gondolatait.

 - Köszi, anya – suttogtam.

 - Mi? Én nem mondtam semmit! – zavarodott össze.

 - Fiam mi folyik itt? Mire válaszoltál, amikor senki sem szólt egy árva szót sem? – kezdett el pánikolni apa, de hangjából az idegesség is kihallatszód ott.

 - Tudom, hogy senki nem mondott semmit! – vigyorogtam. Mellettem Bella elkezdett kuncogni. Gondolom ő rájött, hogy anya gondolataira feleltem.

 - Na, jó, gyerekek ki vele, hogy mit titkoltok! – morogta apa. Ennyire felhúztuk volna?

 - Ez nem lehet igaz! – sikított fel anyám. – Te egy gondolatolvasó vagy!

 - Mi?

 - Így igaz! – mondtam.

 - Ezt nem hiszem el! Akkor te most minden gondolatainkat hallod?

 - Igen, apa!

 - Döbbenetes! – csodálkozott el.

 

 

 ( Bella szemszöge)

  Végre hazaértünk – sóhajtottam fel, miközben Edward kisegített az autóból. Fárasztó volt ez az este. Fárasztó és megerőltető. Az este első részében azon idegeskedtem, hogy szerelmem mit akar nekem mondanom, majd amikor rátért volna a lényegre, megjelentek a szülei. A szülei, akik tudtunk szerint már meghaltak. Kíváncsi vagyok, hogy miképp maradtak életben.

Ha nem Carlisle változtatta át őket, akkor ki?

 - Bella, drágám megmutatnád a vendégszobát? – kérdezte Ed anyukája.

 - Pe… persze Mrs. Mansen! – makogtam.

Elindultam az emeleti folyosón, nyomomban szerelmem szüleivel. Valamiért idegesített, hogy egy légtérben vagyok velük. Úgy éreztem magam, mintha egy színpadon állnék, és több millió embernek kéne megfelelnem. Ha valamit rosszul mondok, és teszek, akkor megutálnak. Ijesztő. Ez a helyzet olyan, mint amikor az eddigi karácsonyokon arra kellett ügyelnem, hogy ne bukjak le Patty előtt, hogy az anyja vagyok. Patty! – torpantam meg. Nekem van egy lányom. Egy lányom, akiről Edward szülei nem tudnak. Ha Mrs. Mansen ezt megtudja, akkor elevenen megnyúz.

 - Bella, Bella! – szólongatott Elisabeth.

Mit mondhatnék neki? Igen jól vagyok, csak megfordult a fejemben, hogy holnap meg fog ölni?

 - Edward!

 - Mi a baj, anya? – jelent meg szerelmem.

 - Bella egyszer csak megállt, és azóta úgy viselkedik, mint egy élőhalott! – mily kedves jelző.

 - Kicsim, mi a baj? – ölelt át, az én istenem.

 - Patty – suttogtam, mire éreztem, hogy megfeszül ölelésemben. Ő is rájött, hogy nekem végem.

 - Édesem, pihenj le, és én mindent elmondok majd! Oké? – kérdezte.

 - Igen! – suttogtam, és elindultam hálószobánk felé.

 

 Ijesztő a tudat, hogy már csak pár órám van hátra az életemből, mégis boldog vagyok. Boldog, mert tudom, hogy a halálommal mindenkinek könnyebb lesz. Edward majd talál magának egy tökéletes vámpírlányt, akivel boldogok lesznek. Patty gyerekként még nem fogja olyan komolyan venni a halálomat. Hiányzok majd neki, de ott lesz mellette Emmett, aki elfeledtet engem. Vigyázz majd rá, neveli őt, később pedig egy boldog házaspár lesznek. Tökéletes lesz az életük nélkülem. Egyszer-kétszer majd eszükbe jutok, de a pillanat törtrésze alatt el is fognak felejteni.

 - Már csak pár óra, és a halálommal boldogságot hozok a Cullen családba – hunytam be a szemem a párnán, é elszunyókáltam. Utoljára.

 

 ( Edward szemszöge)

 

 Nem hittem, hogy szerelmemet egyszer ennyire meg fogja rémíteni a gyerek téma. Nem értem, hogy mitől fél. Én vagyok a világon a legboldogabb, hogy van egy kislányom. Sajnálom, amiért vér szerint nem az enyém, de ettől ugyanúgy szeretem. Nekem ők a családom.

 - Edward – Bellának, mi a baja, és ki az a Patty? – kérdezte anya.

 - Hosszú történet. Gyertek, elmesélem – intetem a nappali felé.

 

 - Patty, nos, ő Bella lánya – kezdek bele a történetbe.

 - Mi? Hogy érted, hogy a lánya? Bella csak tizennyolc éves! – nézett rám hitetlenkedve anya.

 - Mikor tizennégy éves korában, a nagynénjénél volt, akkor Amanda akkori barátja megerőszakolta őt. Teljesen összetört lelkileg. Charlie és Renée el akarta őt vinni orvoshoz, de Bells nem hagyta magát. Egy hét múlva tudott elmenni orvoshoz. Félt és rettegett a környezetétől. Társaságban, nem mert megszólalni, mert úgy érezte bűnt követ el. Az orvos hozott el neki az életébe egy kis vidámságot, amikor azt mondta, hogy terhes. Bella meg akarta tartani a babát, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a szülei közölték az orvossal, hogy elveteti a babát. Kapott gyógyszereket, amiknek köszönhetően elvetélt volna, de ő nem szedte be azokat. Pár nap múlva lebukott, ezért elmenekült otthonról. Véletlenül megint találkozott azzal a szemétládával, aki majdnem bántotta őt. Charlie szerencsére megölte, viszont Bellát csak azzal lehetett megnyugtatni, hogy nem veszik el tőle a babát. Magántanuló lett a terhessége idején, szülés után pedig még pár hónapot Pattyval maradt, utána hazajött Forksba, a lányát pedig Amandára bízta.

 

Patty minden nyári szünetéből egy hónapot Bellánál tölt, de idén elárulta, hogy tudja, Bella az anyja. Most folyik a papírmunka, hogy nálunk maradhasson, és a nevemre vehessem.

 - Szegény lány! – kezdett könnyek nélküli zokogásba anyu.

 - Lizzy, ssshh, nyugodj meg!

 - Edward, beszélhetnék Bellával? – kérdezte anya, miközben próbálta magát összeszedni.

 - Persze. Az emeleten, balra a második ajtó.

 - Köszönöm – nyomott egy csókot a fejemre. – Szeretlek, kisfiam!

 - Én is téged, anya!