3 napig égtem. Próbáltam hang nélkül, de ez nem mindig sikerült. Valaki végig fogta a kezem, ami nagyon jól esett. Volt mikor semmiről sem tudtam, mikor elnyelt a sötétség. Ilyenkor több óra vagy akár egy teljes nap is kimaradt. Az idő múlását valaki mindig bejelentette. Főleg a végén. Mikor azt hallottam, hogy már csak egy óra nagyon boldog voltam. Majd kiugrottam a bőrömből. szó szerint. A szívem 3-szor gyorsabban kezdett verni. Akár egy helikopter légcsavarja. Az egész termet a szívverésem töltötte be. Aztán vége lett. Mintha egy szellő elfújta volna. Teljes volt a csend senki sem lélegzett. De mindenkit érzékeltem körülöttem. Az ideiglenes szobámban voltunk Kate, Tanya, ... De csak eddig tudtam gondolkodni, mert a torkom felett valami eszeveszett kaparás vette át az uralmat. - Bella - hallottam egy kedves, aggódó, de mégis ismerős hangot. Akihez a kéz is tartozott, amely fogta a kezem. - Bella - hallottam megint erre kinyitottam a szemem és valamilyen leírhatatlan látványban volt részem. Mindent láttam. A szivárvány összes színét mely egy apró harmatcsepp vissza. Láttam a porszemeket, az összes táncoló, apró szemeket. - Bella, Bella, kérlek, mondj valamit- hallottam ismét a hangot. Rájöttem, hogy majdnem egy teljes perc eltelt. Most először néztem szét ott volt mindenki a Denali - klánból. És még valakik. Sajnos nem tévedtem. - Alice - suttogtam megsemmisülten. - Alice mond mit kerestek itt?- Bella. Te. - igen átváltoztam-, de hogy tudsz ennyire uralkodni magadon... ugyan az vagy! Nem ég a torkod? Nem akarsz nekirontani mindenkinek?- kérdezte. - nem. Én. jól... Vagyok. - mondtam és vettem egy nagy levegőt. - igen ez én vagyok. - magam is meglepődtem az égő érzést el tudtam rekeszteni. Akár el is tudtam volna felejteni. Elemben Alice teljesen kikelt magából. - ezt mégis miért kellet... Bella mond miért? Most mit csináljak? Edward biztosan megöl, ha így viszlek haza. Miért pont most, mikor elhatározta... - Alice félreérted, én nem miattuk... nem érte... - nem tudtam kimondani a nevét túlságosan fájdalmas lett volna. - Mit nem Bella? El tudod képzelni ezzel milyen fájdalmat okoztál Edwardnak. Nem. Te nem tudod leképzelni. Elmentünk... elhagytunk... pedig nem akartunk. én mondtam neki, de ő hajthatatlan... tudtam, hogy nem lesz ugyan az. Sosem lett volna ugyan... mikor éppen vissza... - ezt nem írtam tovább hallgatni, hogy a szeretett barátnőm ilyeneket mond ez nem ő volt- Alice végighallgatnál végre? Ennél ez sokkal összetettebb. - vettem egy mély levegőt és belekezdem. - én nem miattatok kértem meg Tanyáékat hogy változtassanak át. Én nem megyek veletek vissza akár hol is laktok most. Nem tartok veletek. Elhagytatok és ez jobban fájt, mint amit valaha is el tudsz képzelni. Nagyon nehéz volt gondolkodnom. Mintha az életemet vettétek volna el tőlem. Azt, ami számomra a világ mozgatórugója volt, Ti a családomat vettétek el. Azokat, akiket mindennél jobban szeretek, tisztelek és becsülök. De amit tettetek azon nem tudom túl tenni magam. Nem tudom most csak úgy veled menni mintha semmi sem történt volna. Elhagytatok, te még el sem köszöntél. Én befogadtalak és nem csak a legjobb barátnőmnek, de a testvéremnek tekintelek. De ti ellenek fordultatok és ezt nem tudom megbocsájtani. - tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok neki, de nem tehettem mást. Nem akartam magamat rájuk erőltetni. - rendben, ha valóban ezt akarod. - mondta és hallottam a hangján hogy ez jobban fájt neki mindennél, ami valaha vele történt. - viszont szeretnék kérni valamit. Ne mond el senkinek. Kérlek, ha megtudnák, az nem segítene semmin. - rendben, de nem tudod, milyen hibát követsz el. Amit teszel, az mindenkire kihat. - talán, viszont így lesz a legjobb. Nem mehetek veled. - rendben, de ha bármire szükséged van. - és ezzel átnyújtott egy apró telefont. Ezen akármikor akármelyikünket elérheted. Egy aprót bólintottam, miközben elvettem a telefont. - köszönöm. - igazából, amit éreztem az sokkal több volt, mit, amit szavakba lehetne önteni. - hát akkor remélem, még találkozunk - és Jasper rel együtt elrohant.

(néhány évvel később)
mély levegőt vettem. Forks. A semmivel össze nem téveszthető eső illata, aminek már lóg a „lába”.
A ház. A régi házunk. Visszatértünk!

Mindenkim meghalt. Fáj, de ettől még igaz. Az apám, az anyám, Jessica, Mike... Mindenki, akit szerettem. Mármint nem teljesen. Az, aki a szívemet birtokolja még él és előle menekülök. Az elmúlt éveket futással töltöttem. Az régi emlékeim elöl. Hátha tudok felejteni, de tévedtem, ahogy már annyi mindenben. Régi és új életemben egyaránt. De legalább nem voltam egyedül. Volt, aki velem tartott, és több vámpírral is találkoztunk utunk során, de egyik helyen sem maradtunk sokáig. A legtöbb időt talán egy csupa férfiből álló törzsnél töltöttük, az afrikai esőerdőben. Ott éreztem magam a legjobban otthon. Nem is tudom, talán az eső vagy az, hogy nem kellet bujkálnunk és a vadállomány sem volt rossz. Bár sem egy grizli sem egy hegyi oroszlán. De lehetett élvezni.
Az egyik fiúval igen jó barátságot kötöttünk. Képességünk, mert kiderült, hogy nekem is van, megegyezik. Nem is tudom igazán elmondani, hogy milyen. Valamiféle burok vagy pajzs vesz körül. Amely megvéd, minden mentális támadás elöl. De a fizikai elöl nem. Ezért nem, nem tud senki olvasni a gondolataimban. Ezt le is tudtuk tesztelni és gyakorolni is tudtam. Nem csak a Cullen családban van gondolatolvasó. A törzs vezére Michigan hasonló adottságokkal van megáldva.
- Bella mond, hogy nem álmodozol megint. - halottam magam mögött utazótársam hangját.
Vic ugye most erre nem kell válaszolnom azt hittem, ismersz!- mondtam félig nevetve. Igen Viktóriával utazgatok ezen a bolygón. - na, igen, szóval éppen arról beszéltem neked, hogy venni kéne egy kocsit. Érdekes lenne, ha holnap csak úgy állítanánk be az iskolába. Mikor fél mérföldre lakunk. - igazad van. - adtam meg magam. Pénzből volt rengeted. Mivel nem költöttünk sok mindenre a sok csak gyűlt. Akár hova mentünk. Néha csak beálltunk egy kis alkalmi munkára, hogy szokjuk az emberek közelségét. Ezekből rengeteg felesleges zöld papír gyűlt össze.

(másnap reggel)

- Bella gyere már ellésük!- megyek már. Feleltem, de már ott is voltam. - De Vic most komolyan iskolába akarunk járni?- kezdtem majdnem nyafogva. - eleget tanultunk már. - igen, tudod kerülnünk, kell a feltűnést. És ha ehhez kocsit kell vennünk. Tudom futni jobb, de legalább egy kis lelkesedést mutass az irányába. - kért és ennek nem tudtam ellenállni soha. De egy csípős megjegyzést azért el kellet eresztenem. - jó, de pomponozni nem fogok és szaltót sem ugrok. - majd mind a ketten hangos nevetésbe kezdtünk.

Már néhány hete az iskolába jártunk. A kedélyek, amelyeket az érkezésünk okozott mára már leülepedtek. Mint a por a Cullen villára. Az első itteni vadászatunk alkalmával valahogy ott kötöttem ki. És nem bírtam onnan elmozdulni. Csak néztem a fák között magasodó fakó fehér házat.
Az idő nem hagyott rajta nyomot. Bár az ürességtől kongott. Ha leejtettem volna egy gombostűt, akkor is halottam volna a koppanását, ha nincs vámpírhallásom. A Cullen villa felé tett látogatásaim a vadászatok után már általánossá váltak. Az egyik ilyen látogatásom alkalmával vált valóra a legnagyobb félelmem. Vámpírok... és... heten. Eszeveszetten futottam hazafelé.