Ő a fény a dombok oldalán,

Az élet legszebb titka tán,

Az erős, kézzel írott szó

A pont után,

Ő szívembe lopta mosolyát,

S én lesem, várom a szavát,

Nélküle üres a jövő,

Számomra nincsen más, csak Ő.

Máté Péter: Ő

(Edward szemszöge)

Hunyorogva nyitottam ki a szemeimet. Párat pislogtam, mire a szemem megszokta a vakító fényt. Meglepetten néztem a plafon apró repedéseit.
Nem haltam meg… - kétségbeesetten ültem fel, elfeledkezve a sebeimről. Felszisszentem, miközben lepillantottam a mellkasomra. 5 hosszú karmolás nyom jelezte a történteket.
Ezek egy darabig látszani fognak… - állapítottam meg egyhangúan. Lassan, vigyázva a sebeimre felálltam, csak ekkor néztem körbe a helyiségben. Kellemesen berendezett dolgozószoba volt, hasonló Carlishéhoz. Az íróasztalon csomó papír volt, a polcok roskadoztak a könyvektől, és egy kényelmes kanapé volt a sarokban, amin pár perce még feküdtem.
Teljesen biztos voltam, hogy egy vámpír házában vagyok. Egy törékeny ember nem tudott volna megmenteni egy alakváltótól. Felsóhajtottam és visszaültem a kanapéra. A karmolások még mindig fájtak, de ez a fájdalom semmi volt, ahhoz a kínhoz képest, amit a szívemben éreztem.
Miért választ el folyton a sors Bellától? Miért nem engedi, hogy vele legyek? Miért nem halhatok meg? - temettem arcomat kezeimbe. Ha nem lehetek Bellával, a létem nem ér semmit! Miért tettessek tovább?
Eldöntöttem. Megkeresem az alakváltót, és hagyom, hogy meggyilkoljon. Mindenkinek így lesz a legjobb.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és kinyitottam az ajtót. Kíváncsian kinéztem a folyosóra, hátha valaki van itt. Senki.
Velem szemben egy lépcső volt. Biztos lent van – gondoltam magamban, és a lépcső felé vettem az irányt.
Az én sétálásommal párhuzamosan könnyed lépéseket hallottam, amik megtettek pár métert és elhalkultak. Lesiettem a lépcsőn, mert féltem, megmentőm elmegy, és én nem tudom megköszönni neki, amit értem tett.
Döbbenten eltátottam a számat. Egy kecses nő ült a zongoránál, hosszú gesztenyebarna haja lágy csigákban omlott a föld felé.
Nem… ez nem lehet! Lehetetlen! Képtelenség, ez csak egy délibáb, egy érzéki csalódás. A képzeletem játéka, a sors gusztustalan fintora!
A nő zongorázni kezdett. Elállt a lélegzetem. Az eszem tudta, hogy nem kéne, de a szívem akaratának nem tudtam parancsolni. Reménykedni kezdtem.
A zongora hangjai betöltötték az egész teret, és egy ismerős mű dallamát ismertem fel benne. Ez volt a második sokk.
Bellával közös dalunkat játszotta az előttem lévő személy. Nem mertem hinni a szememnek, nem mertem reménykedni, hogy Ő az. Ez biztosan egy gyönyörű álom.
A mű végső hangjai következtek, majd szépen elcsendesedett a zongora.
Mintha megérezte volna, hogy nézem, megfordult, s egyenesen a szemeimbe nézett.
- Bella – leheltem megsemmisülten. Belenéztem szerelmem riadt csokoládébarna tekintetébe, s éreztem, hogy hazatértem. – Bella – mondtam ki még egyszer az előttem lévő angyal nevét, csakhogy megbizonyosodjak róla: itt van, épségben, és a legfontosabb, életben…
Végignéztem rajta. Mintha csak tegnap váltunk volna el, semmit sem változott. Kecses és törékeny alakja, hófehér selymes bőre, dús haja, gyönyörű arca és igéző szemei ugyanúgy elvarázsoltak.
Kissé hitetlenkedve féloldalasan rámosolyogtam, s közelebb léptem hozzá. Bella még mindig lefagyva ült a zongoraszéken, szíve, akár egy apró kolibri, egyre gyorsabban kezdett verni.
- Én… - szólaltam meg, de nem tudtam, mit mondjak. – Alice, Emmett és Jasper még most sem tudta kiheverni, hogy meghaltál. Képzeld még Rosalienak is hiányoztál. Természetesen Carlisle és Esme is gyászolnak téged, hisz a lányukként szeretnek téged – beszéltem össze-vissza, csakhogy hallhassam csilingelő hangját.
- És te? – kérdezte kissé rekedten.
- Elmondhatatlanul hiányoztál – vallottam be legféltettebb titkomat, egyenesen a szemeibe nézve. Bella szemeiből kibuggyantak az első könnycseppek, amit több száz követett.
Odasiettem hozzá és a karjaimba zártam apró testét. Csak ringattam, vigasztaltam őt, közben hihetetlenül boldog voltam, hisz kaptam még egy esélyt, hogy meghódíthassam, és boldoggá tehessem Őt.
Nem érdekelt a Volturi, nem érdekelt Heidi, nem érdekelt az alakváltó, nem érdekelt a családom… egyszerűen semmi sem volt fontosabb ennél a pillanatnál.
- Nyugodj meg… itt vagyok… - susogtam a fülébe. Bella, mintha kábulatból ébredt volna fel, kiszakította magát karjaimból. Egészen a falig hátrált, majd zokogva csúszott le a földre.
Nem mertem közelebb menni hozzá, féltem, hogy ellök magától, hogy meglátom szemében a gyűlöletet, a megvetést.
Távolról néztem szerelmem megtört alakját, s bár az elmúlt években több mérföld választott el minket egymástól, mégis úgy éreztem, ennél messzebb még sosem volt tőlem.
- Ezt biztos csak egy álom… Ez csak egy rémálom… - suttogta maga elé. Hirtelen felkapta a fejét, csokoládébarna tekintetét az enyémbe fúrta. – Menj el! Tűnj el innen! – kiabálta.
Mintha egy időutazáson vettem volna részt, újra azt a 17 éves összetört lányt láttam magam előtt, mint két éve. Nem tudtam segíteni neki. Se most, se a szülei halálakor.

(Bella szemszöge)

Az első szerelem olyan, mint egy álmodás,

Az első szerelem legfeljebb egy kézfogás,

Az első szerelem mégis szebb a többinél,

Az első szerelem mindhalálig elkísér.

Máté Péter: Az első szerelem

A sors útjai kiszámíthatatlanok.
Egyszer azt hiszed, mindent elvett tőled, a családot, a szerelmet, egy esélyt a boldogságra. Külső szemlélőként néztem, ahogy a sors irányítja az életem. Magatehetetlenül néztem előre és hagytam, hogy a saját életemet a fájdalom irányítsa.
Egyszer viszont úgy döntöttem: nem engedem a sorsnak, hogy tönkre tegyen. Már mindent elvett tőlem, semmit sem veszíthetek azzal, ha szembeszállok vele.
És küzdöttem, keményen harcoltam, mert… egyszerűen csak gondtalan akartam lenni. Nem szerelmes, nem boldog… Egyszerűen csak zavartalanul akartam élni az életem.
A szívem és az eszem viaskodtak egymás ellen. Ezen a háborún múlott minden. A jövőm, a boldogságom, a szívem… De a sors helyettem is meghozta a döntést: maradnom kellet itt, Fairbanksben és mint Bella Smith, továbbra is eljátszani a boldogságot.
A sors legyőzött, de megfogadtam, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson.
Bár az Ő hiánya elviselhetetlen volt, de… Megcsináltam. Sikerült.
És vajon mi történt ezek után? A sors a képembe röhögött és az utamba sodorta, azt a személyt, aki az életemet jelentette.
Legyőzött. Harmadszorra is. És már nem volt erőm küzdeni.

- Bella – suttogta kábultan. Aranybarna szemei ragyogtak. Elvesztem tekintetében.
Közeledett felém… Csak néztem Őt, azt a férfit, akit teljes szívemből szerettem, akiért gyermekien rajongtam, aki miatt nővé váltam… Nem tudtam betelni arcának szépségével, szemei csillogásával, hófehér bőrével.
Már csak 3 lépés választott el tőle, amikor halványan elmosolyodott. Szívem hevesebben kezdett verni, s kedvem lett volna meghalni, hogy ez legyen az utolsó kép amit látok.
Elmondta, hogy hiányoztam a családjának. Mindenkit felsorolt, kivéve önmagát és ez bántott.
- És te? – kérdeztem félve.
- Elmondhatatlanul hiányoztál… - suttogta halkan, de annál szenvedélyesebben. Szívem gyorsabban kezdett el verni, és öröm áradt szét a lelkemben.

Aztán minden megváltozott. Könnyeim utat törtek maguknak és leszánkáztak az arcomon. Nem töröltem le őket.
Zokogtam az elvesztett 2 évért, sírtam, mert el kellett viselnem a Volturit, csakhogy megmentsem Cullenéket, könnyeztem, mert távol akartam tartani magamtól Edwardot. Minden hiába volt.
Minden áldozat, minden magányosan töltött óra, minden könnycsepp, minden boldogtalanság… felesleges volt.
Az elmúlt 2 évben annyiszor kívántam, hogy lássam csodás arcát, gyönyörű szemeit. Újra halhassam nevetését, tapintani akartam kőkemény bőrét, érezni akartam azt a megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan érzést, amit csak mellette tapasztalhattam meg.
Az elmúlt 2 évben annyit szenvedtem miatta. Minden emlékem, ami vele kapcsolatos volt lángoló tűzként égette a lelkemet. Minden tárgy, minden pillanat csak rá emlékeztetett.
De én annyira próbálkoztam! El akartam felejteni, új életet kezdeni… Ryan mellettem volt, és úgy éreztem, tovább tudok lépni. De ez mind felesleges volt.
Mert azzal, hogy Edward itt van, a tervem romba a dőlt, a Volturi megtalál minket és megölik a számomra legfontosabb személyeket…

Edward aggodalmasan nézett rám. Mondott valamit, de nem értettem, saját nyomorult életemmel foglalkoztam. Miért most kellett találkoznunk? Miért így?
Éreztem, hogy átölel, és az ölébe húz. Karjai között úgy éreztem: otthon vagyok.

Ellöktem magamtól, és a falhoz hátráltam. Visszavágytam a karjaiba, csak ott éreztem magam igazán biztonságban. De nem tehettem. Erősnek kellett lennem, hogy véghez vihessem a tervem. El kell távolítanom magamtól! Utálnia kell! Hisz így elfelejt, és biztonságban élhet tovább…

A fal mentén lecsúsztam a földre.
- Ezt biztos csak egy álom… Ez csak egy rémálom… - suttogtam magam elé. Felkaptam a fejem, és egyenesen szemeibe nézve hazudtam. – Menj el! Tűnj el innen! – kiabáltam. Bármit, csak tűnjön innen! Nem tudhatja meg… Nem tudhatja, hogy szeretem Őt. Nem tudhatja, hogy mekkora veszélyben van.

Csak menjen el… akkor is, ha belehalok a hiányába…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés