Bella szemszöge:

Csak futottam és futottam. Nem néztem a lábam elé, csak előre néztem és futottam. Az egyik lábamat a másik után raktam és próbáltam minél gyorsabb tempót diktálni. Egyre gyorsabban futottam és futottam, de megbotlottam egy kiálló gyökérben.

Hirtelen keltem fel. Sötét volt és hideg. Pont, mint az álmomban? Valami keményen feküdtem és az a valami hideg volt. Ha nem tévedek Edward-on fekszek, de nem lehetek benne biztos, mert már harmadjára kelek fel. Lehet, hogy ez is csak egy álom? Elkezdtem fészkelődni, de nem volt túl sok helyem, és mivel nagy valószínűleg egy terem szekrényében fekszünk. A terem üres volt, de a szekrény nem. Felsóhajtottam, mivel nem lehettem biztos benne, hogy itt van-e Edward, ezért kénytelen voltam rá kérdezni.
- Edward? - kérdeztem suttogva.
- Tessék?- kérdezte vissza, ő is suttogott. Megnyugodtam, de ekkor beugrottak azok a képek, amiket alig pár perce láttam. Remélem, hogy Sandra nincs itt és, hogy Tom itt nem tett fel semmiféle jelentést. De ha belegondolok elég nagy őrültség a rendőrségre bejelenteni, hogy egy szörny kísérti. Sőt, az ilyenért diliház jár, minimum.

- Bella?- kérdezte Edward türelmetlenül. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy elfelejtettem válaszolni. Egy pár másodpercig kattogott az agyam, hogy mit válaszoljak, de végül a legolcsóbb kérdésnél maradtam.
- Hol vagyunk és egyáltalán mennyi az idő?- kérdeztem, s hallottam, hogy valaki a szekrény oldalát elhúzta. A hirtelen fénytől megvakultam. Szerencsére csak Edward húzta el az ajtót, így nem kellett aggódnom, hogy ki tudja meg, hogy Edward-dal töltöttem az időt. Habár nem hiszem, hogy nagyon érdekelne, de azért még is.
- Hát, jelenleg a matek terem egyik üres szekrényében feküdtünk, és jelenleg a harmadik óra felénél tarthat az idő. Vagyis testnevelés. De elhiheted, hogy jobb, hogy nem mentünk be, mert..- de itt elhallgatott. Egy pillanatig nem értettem, hogy miért állt meg, de aztán beugrott, hogy ő nem tudja, hogy én tudom, hogy ő micsoda. Leült az egyik székre és én is követtem a példáját.

- Mert?- próbáltam egy perc után szóra bírni, de eléggé ijedt fejet vágott. Mintha itt lenne a sarkunkban a világ vége. Idegesen nyelt egyet, majd komoly tekintettel rám nézett.
- Bella, vannak dolgok, amit nem szabad elmondani senkinek sem. Mikor tegnap a réten voltunk el akartam mondani, de nem sikerült - lehajtotta fejét.
- Akkor miért nem mondod el most? Én ráérek és szerintem te is ráérsz, szóval - próbáltam bíztatni.
Felnézett rám.
- Nem tudom, hogy hogy fogsz reagálni. Igazából semmit sem tudok rólad. Mikor először láttalak, mikor elütöttelek, amit nagyon, de nagyon sajnálok! Szóval, mikor először láttalak, teljesen ismeretlen voltál, de mégis úgy éreztem, hogy ismerlek. Mintha láttalak volna már - fejezte be mondatát. Egy kicsit ledermedtem. Mert ha nem is emlékszik rám, attól még érzi, hogy ismerős vagyok valahonnan régebbről.

Ebben a percben nagyon erős érzés jött rám. Pont, mint régebben, mikor még együtt voltunk. Mikor még mondhatni minden rendben volt. Most más valakivel jár, de engem ez csak egy kicsit zavar, mert tudom, hogy csak kényszerből van vele. Ekkor erőt vettem a bennem tomboló erős, szenvedéllyel teli érzésből és megcsókoltam Edward-ot. Nem számított erre, ezért sem csókolt vissza, azonnal. De amikor visszacsókolt, olyan volt, mint régen. Csak mi ketten, örökre. Elhatároztam, hogy amilyen hamar csak lehet bevallom neki, hogy mi vagyok, hogy mi történt és hogy, hogyan érzek iránta.

Kezeimet lassan a hajába túrtam miközben ő átfogta a derekamat. Magához húzott, de nem szakítottuk meg a csókot. Nem mintha megakartuk volna. Szenvedélyesen csókoltuk egymást, de egyszer csak elhúzódott és ellökött magától. Nem értetem, hogy miért teszi! Talán elúszott a lehetőségem? Abba belehalnék, persze csak képletesen mivel én már halott vagyok.
- Ezt nem lehet Bella! Én nem az vagyok akinek látszom! - fojtott hangon, összeszorított fogakkal nyögte ki. Lehet, hogy elérkezett az az idő, hogy be kell, hogy valljam, hogy én sem vagyok az akinek látszom? Ajkaimba haraptam.

- És? Mi van akkor? Én sem az vagyok akinek látszom! - vágtam vissza. Ezen talán egy kicsit elgondolkodik.
- Én veszélyes vagyok, de te nem hiszem, hogy az lennél! Esetleg egy ártatlan arcú rossz lány - nyögte ki hitetlenkedve.
- Te veszélyes vagy. Ezt el is hihetem, de mi van, ha én nem csak az ártatlan arcú rossz kislány vagyok, hanem valami sokkal rosszabb, és veszélyesebb?
Edward arca teljesen megkeményedett, szeme színe korom feketébe öltözött.
- Az lehetetlen, hogy te veszélyesebb legyél nálam! - szólt oda keményen. Dühös.
- Nem, nem lehetetlen. De tudod mit, mérjük össze, hogy ki mennyire veszélyes! - szóltam hidegen. Nem voltam dühös, mivel tudtam az igazat.

- Azt nem tehetem.
- Miért?
- Ha elmondanám akkor valószínűleg sikoltozva rohannál ki a világból - szólt kicsit kedvesebb hangon, de még mindig kemény volt.
- Akkor kezdem én! - mondtam neki, majd összecsaptam a kezeimet - De nem itt!
Bólintott, majd felállt és az ajtó felé indult. Követtem őt. Magabiztosan haladt a kijárat felé, majd mikor kilépett rögtön az erdő felé sétált. Valahogy nem így képzeltem el ezt a dolgot. Az erdőben beljebb gyalogoltunk, majd egy kidőlt, mohás fára telepedtünk. Egymással szembe ültünk, s mélyen a másik szemébe néztünk.
- Mondtál valamit, mielőtt letámadtalak volna.
- Mit? - kíváncsiskodott.

- Azt, idézem "mikor először láttalak, teljesen ismeretlen voltál, de mégis úgy éreztem, hogy ismerlek. Mintha láttalak volna már " - ismételtem el a szavait, majd folyattam -, Nos, ez teljesen igaz, de csak a te szemszögedből. Az én szemszögemből egészen más. Nem az iskola kapuban találkoztunk először, hanem Forks-ban - mondtam,s közben végig a szemébe néztem. Homlokát összeráncolta és értetlenül nézett rám.
- Bella, ha ott lettél volna, akkor emlékeznék rád, de te nem voltál ott!
- Több, mint egy évvel ezelőtt kaptál egy levelet. Se név, se cím nem volt a borítékon.

"Te szeretsz
Én szeretlek.
Én ismerlek,
Te nem ismersz" - idéztem azt a pár sort, amit a levélbe írtam még anno.

- Honnan tudod, hogy mi állt a levélben? - kérdezte, miközben a szemei hatalmasak lettek a meglepettségtől.
- Mert én írtam - adtam meg neki a választ, mire a szemei még nagyobbak lettek. Hogy fogom visszatenni a szemeit, ha kiesnek?
- Te? De, hogyan, hisz nem is ismertük egymást!
- Csak te felejtettél el, mert az egyik barátom volt olyan kedves, hogy tönkre tegye az életünket - suttogtam, s egy könnycsepp legördült az arcomon.
- Életünket?

Bólintottam, majd az egyik kezemmel letöröltem az árva cseppet.
- De akkor te tudod, hogy ... én és a családom..?
Csak bólintani tudtam. Egy emlék ugrott elő a sok közül. Az utolsó másodpercekről. Hiába, ez az emlék még egy ilyen utálatos dögnek is, mint nekem, fájdalmas.
- Rosalie végig tudta, mert ő valahogy nem felejtett semmit sem - motyogtam, majd lehajtottam a fejemet.
- Akkor azért volt ilyen furcsa. Tudod ő sosem volt ennyire, hogy is mondjam, kedves. Mindig ellenséges volt és az emberekkel sohasem törődött.

- Elhiheted, tudom, hogy milyen volt Rose. Velem is volt egyszer szemétláda, de mint mondtam én veszélyesebb vagyok, mint ti - suttogtam még mindig lefelé bámulva. Most valahogy nem akartam neki elmondani, hogy mi vagyok. Valamiért úgy éreztem, hogy undorodni fog tőlem. Igaz múltkor is ezt éreztem és mégis velem maradt. Felsóhajtottam majd behunytam a szemem. Az eső is megeredt, aminek most nagyon örülök. Legalább, ha felnézek nem látja meg azonnal, hogy sírok. Habár szerintem már látta.

- Hogy érted azt, hogy veszélyesebb vagy, mint mi vámpírok? - tette fel a a kérdést. Nem akartam szavakba elmondani, hogy mi is vagyok. És nem is tudtam volna helyesen megfogalmazni. Így hát engedtem a szörnynek. Éreztem, hogy a ruháim átvizesednek, a hajam hosszabb lesz. Majd egyszer csak nem én vagyok. A szörny voltam. A szörny ült Edward-dal szembe. A penészes kezemen a körmeim hiányoztak. Vártam pár másodpercet, majd visszaváltoztam.
- Ez lennék én. Egy szörny, aki már több száz ember életet oltott ki.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés