Barbra.Gp ~ Ahol a Twilight örökké él :)

Edward szeme hatalmas lett. Arcára kiült a meglepettség és a hitetlenkedés.

- Na, jó ez azért durva! – bökte ki végül.

- Nem erre számítottál, igaz?

- Õszintén? Nem. Azt hittem, hogy egy kedves lény vagy nem pedig egy pszichopata gyilkos! – mondta ki undorodva.

Most komolyan mondta ezt vagy csak engem szeretne szívatni?! Mert ha azt szeretné, hogy dühös legyek, akkor már meg is kapta. A felszínen nyugodtnak tûnhetek, de legbelül tombolok.

- Hát én sem erre a válaszra számítottam… De ha már itt vagyunk, véletlenül te nem vagy gyilkos? Persze csak véletlenül!

- Én nem ölök embereket! – köpte szavait. Ugyan már!

- Most nem, de hetven akárhány évvel ezelõtt igen, sõt. Még most is megehetsz pár embert puszta hobbiból! – mondtam neki dühösen. Valahogy nem ilyen beszélgetést képzeltem el. Az elképzelésemben elmondom neki életem legnagyobb, legveszedelmesebb titkát, õ elfogadja és boldogan élünk együtt az örökké valóságig. De persze Tanya-t a puszta kezemmel megöltem volna, hogy teljesüljön az álmom. De nem így történt…

- Az régen volt, most pedig most van! És a világ összes kincséért sem ölnék embert! – dühöngött õ is. Valószínûleg felzaklatták szavaim.

- Ha a világ összes kincsére fájna a fogad, odamennél egy emberhez, rámosolyognál, és ott van! Szóval evvel engem nem gyõztél meg! És egyáltalán nem értelek!

- Miért nem értesz? Szerintem eléggé érthetõ vagyok! – önelégült barom! Hogy mennyire imádom a burkot körülöttem! Legalább nem hallja mennyire csúnya szavakat vágok a fejéhez, és hogy nem látja azokat a szép emlékeket! Hiába is tagadom, szeretem, de úgy látszik õ nem.

- Edward, sajnálom, hogy azt hiszed, gyilkos vagyok. Bár jól hiszed, de nem azért vagyok szörnyeteg, mert én ezt akarom! Régen a mostohaanyám bevágott a kerti kútba. Hét napig szenvedtem a sötétben. Nem volt fény, kivéve a kút fedele szélén a fény besütött és egy kört alkotott. Többször másztam föl a kút vizes oldalán, de mindig visszacsúsztam, és ilyenkor általában letört a körmöm! Hét napig szenvedtem étel nélkül, majd egyszer csak meghaltam. Aztán a vizen lebegve ébredtem fel.

Edward szája tátva maradt. Nem tudom, hogy mire gondolhatott, de úgy tûnt, mintha kezdené megérteni, hogy mi vagyok.

- De miért dobott be a kútba? – kérdezte kíváncsian, hangja nyugodt volt.

- Mert megfojtott egy zsákkal. Meg nem is kedveltük annyira egymást. Mindketten állatokat kínoztunk, én lovakat õ meg engem – mondtam, s közben visszaemlékeztem azokra a „szép” napokra.

- Ha azt mondom, hogy sajnálom, akkor elhiszed nekem? – nézett rám s én majd elolvadok.

- Csak akkor, ha tényleg így gondolod! – mondtam neki mire elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyt. Imádom, amikor mosolyog!

Ekkor viszont megcsörrent a telefonom. Bosszankodva halásztam ki a farmer zsebembõl. A kijelzõn nem szerepelt név. Hezitáltam: most kinyomjam vagy vegyem fel? Egy számomra idegen ember miatt rontsam el ezt a szép pillanatot? Töprengtem még egy másodpercet majd úgy döntöttem, hogy kinyomom. –Mindenkinek jobb így! –gondoltam. Már majdnem visszaraktam a zsebembe mikor újra megszólalt. A szám ugyanaz volt.

- Nem veszed fel? – érdeklõdött Edward. Újra elgondolkoztam ezen, majd végül rászántam magam, és felvettem.

- Halló? – szóltam bele a telefonba. Senki sem válaszolt, vagy legalábbis én nem hallottam senkit sem. Idegesen markolásztam a telefont a kezemben s közben azon töprengtem, hogy ha senki sem szólal meg akkor miért hívott fel? Összehúztam szemöldökeimet és próbáltam koncentrálni, de semmi. Majd egyszer csak sok pittyogás jelezte, hogy a vonal megszakadt.
- Ki volt az? – jött az egyszerû kérdés.

- Fogalmam sincs. Lehet, hogy a gyerekek szórakoznak – vontam meg a vállam. A telefont a farönkre raktam, majd újra Edward topáz szemébe néztem. Hihetetlen, hogy egy ilyen gyönyörû szempár mennyi mindenre képes!
- Szeretnél még valamit tudni rólam?
A kérdésemen elgondolkozott. Valószínûleg egy hosszú lista van a fejében és most azon gondolkozik, hogy melyiket tegye fel elõször.
- Hány éves vagy? – a kérdést hallva összeszorítottam a számat, nehogy elröhögjem magam.
- Tizenhét és nyolc hónap tizenkét nap, ha pontos akarok lenni!
- Te aztán pontosan tudod! És azt tudod, hogy hány óra, hány perc? – incselkedett. Rámosolyogtam.

- Még szép! Négy óra huszonhét perc. A másodpercet kihagynám.
- Honnan tudod ilyen pontosan?

- Mióta szörny vagyok, elég jól tudom a számokat. Így pár másodperc alatt kiszámolom, de ehhez akarat is kell, mert nem mindig van kedvem számolgatni.
Hát igen. Tényleg jóban vagyok a számokkal, fõleg a telefonszámokkal.
- De visszatérve a korodhoz, mióta? – hogy mennyire kíváncsi a természete! Elnyomtam egy sóhajt.
- 1964-ben születtem. Anyám meghalt apám meg beadott egy árvaházba ahol örökbe fogadtak. Egész jól elvoltam velük egészen tizenkét éves koromig. Gyûlöltem mindenkit, és mint mondtam állatokat kínoztam. A mostohaanyám gyûlölt és én is õt, ezért amikor már elege lett belõlem megfojtott és bevágott a kerti kútba. Ez 1981-ben történt – fejeztem be röviden az életemet.
- Negyvenkét éves vagy? Elég jól tartod magad! – mondta pimaszul. Felnevettem, de váratlanul elkezdett rezegni a telefonom. Félve néztem rá, majd lassan felvettem a rönkrõl. Egy SMS érkezett. Megnyitottam, s a félelemtõl megfagytam. Valószínûleg Edward is észrevehette.

- Jól vagy, Bella? – kérdezte aggodalmasan. Nem feleltem. Nem tudtam felelni, annyira reszkettem. A borzongás átjárta a testemet, de ez iszonyatos volt. A hideg rázott, pedig nem is fáztam.
- Bella! – rázogatott, Edward, de nem tudtam felelni. Végül felemeltem a kezem és felmutattam neki a mutató ujjamat, hogy várjon. Kezeit elvette rólam. Visszanéztem a kijelzõre és újra átjárt a félelem. Behunytam a szemem és erõsen koncentráltam.- Bella, nyugodj le! Ez csak egy SMS! –próbáltam nyugtatni magam, de hirtelen kaptam észbe. Egy SMS-t kaptam valakitõl. Egy idegentõl, aki jelen pillanatban ismeretlen számomra! A félelmet felváltotta a düh. Levegõ után kapkodtam. Annyira erõsen markolásztam a telefont, hogy az összemorzsolódott a tenyeremben. Éreztem, hogy a hajam nõ, a bõröm ázottá változik.

- Bella? Mi történt? – kérdezte fojtott hangon. Megvártam míg teljesen átváltozok. Becsuktam a szemem.
- A játék elkezdõdött! – morogtam. Majd visszaváltoztam, de balszerencsémre hátulról nekimentem a farönknek, és ha a drága Edward nem fog meg, akkor valószínûleg nagyot esek.
- Kösz! – mondtam neki miközben kezemet a mellkasához nyomtam. Talpra állított, majd elengedett.
- Nincs mit. Mire mondtad? – kérdezõsködött megint. Nem volt kedvem válaszolni.

- Még én sem tudom, de az biztos.

Mélyen a szemébe néztem és elolvadtam. Annyira sok érzelmet láttam benne, de egyiket sem tudtam azonosítani. A szemérõl a szájára vándorolt a tekintetem. Milyen régen csókoltam meg! Magamban visszasírtam az eltöltött napokat. Rövid volt, de emlékezetes.

Edward az egy méter távolságot két kisebb lépéssel tette meg. Az arcomat a kezei közé szorította gyengéden, majd lehajolt és megcsókolt. Lassan, de szenvedélyesen. Kezeimet a vállára raktam. Mikor egy kicsit felgyorsultunk a hajába túrtam, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Pont olyan volt, mint régen. Nem tudom, hogy hogyan jöhetett rá, hogy mit szerettem volna, de ügyes volt. Lázasan csókoltuk egymást, míg véget nem ért. A csókot egyszerre szakítottuk meg.

Nem volt szükségünk levegõre - talán nekem egy kevés, de kibírom én a nélkül – de azért vadul kapkodtunk a levegõért. Edward keze még valamikor az arcomról lekerült a derekamra. Homlokunkat egymásnak támasztottuk és így próbáltunk lenyugodni. Mennyi érzés volt.

51. fejezet