Te vagy ki nekem fény a sötétben.
Te vagy ki beragyogja az egem.
Te vagy ki nélkül a halál utáni élet mit sem ér.
Te vagy ki számomra mindent jelent és nélküled semmi vagyok.
Te vagy, kiért életem apró lángja újra és újra és egyre erősebben ragyog.
Te vagy az, aki nélkül semmi sem vagyok.
Te vagy az akinek azt mondhatom: Szeretlek

(Edward)

Nem értem Alice t. Egyik pillanatban látomása van. De olyan rövid ideig, hogy esélyem sincs kiolvasni a fejéből. - haza kell mennünk, mondja, de a szeme még mindig ködös. - de drágám otthon vagyunk. - mondta Esme de mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz egyetlen otthonunk van Forks. De oda nem mehetünk vissza. Még. - na, végre eldöntötte, sok időbe telt. - Alice mégis miről beszélsz?- kezdtem egy kicsit ideges lenni. - haza kell mennünk. Vissza. Forks-ba. Már vár ránk sietnünk kell. - a gondolataiban csak Jasper t láttam kezdtem ideges lenni. - nem megyek, amíg nem mondod el, hogy miért kéne visszamennünk. Szóltam utána, de arra sem vette a fáradságot, hogy megforduljon. - de igen jössz, és nem mondom el... Még... de megtudod... először mérges leszel... utána pedig mérhetetlenül boldog. Remélem Jasper bírni fogja. - az utolsó mondatot leginkább csak magának mondta. - gyerünk pakolni- rendelkezett és már ott sem volt.
Így lehetséges, hogy 6 órányi pakolás és 3 napnyi kocsi út után itt vagyunk. Újra itt vagyunk ahol minden elkezdődött.

- Victoria pakolj indulnunk, kell!- mondtam, de közben rohantam fel a szobámba vezető lépcsőn. Mint egy őrült dobáltam be a ruhákat a bőröndömbe. Mi történt? - ért utol Vic. - Bella, mit csinálsz? - el kell mennünk. Vic visszajöttek mind a heten. Mennünk kell, mielőtt megérezné az illatunkat valamelyikkőjük. - de Bella úgy volt, hogy tovább maradu...- be sem tudta fejezni. Amilyen képet vághattam nem csoda, hogy más oldalról közelítette meg a témát. - Bella nem futhatunk örökké, nem futhatsz örökké. - De megpróbálhatom. - mondtam elszántan. Erre elfutott. Menet közben felkapta a mobilját. Azt nem tudtam, hogy hova megy, de nem is az volt ebben a pillanatban a legnagyobb gondom. Már majdnem készen voltam, amikor visszajött. Odament a bőröndhöz és nyugodtan elkezdte kipakolni. - mit csinálsz?- kérdeztem teljesen megütközve. - nem megyünk sehova. Itt maradunk. Nem engedem, nem engedhetem, hogy tönkretedd az életed. - de Vic. Én nem... Nem hiszen... nem tudom, hogy ezt nem jó ötlet nem vagyok készen. Nem tudom még folytatni az előző életem... még nem... - viszont ahogy mondtam ezt nem hagyom. Pakolj ki! Nem megyünk sehova és nem vitatkozom. - ezzel levonult a szobájába. Nem tudtam mit csináljak nem mehettem iskolába. De tényleg nem futhatok örökre. Most vagy soha.
Az iskolába menet folyamatosan az ezüst Volvót kerestem. De sehol sem volt. Ettől egy kicsit meg kellet volna nyugodnom, de úgy érzetem, hogy csak húzom az elkerülhetetlent. Az iskola épületében sem találkoztam velük. Egészen az ebédidőig. Angolról mentem a menza felé. Azon gondolkodtam, hogy tényleg ők voltak-e azok vagy csak nekem lehet ekkora „szerencsém”. Hét vámpír pont a Cullen ház környékén. De mégis mit kereshettek ott. ekkor valami hatalmas és keménybe ütköztem. Majd elterültem a földön. - jaj bocsána... hahaha... vannak diákok, akik sosem változnak. - Ekkor eddigi ötleteim hülyeségnek tűntek. Hát persze, hogy Emmett-nek mentem neki. És az ő nevetése rázta a folyosót. Segített felállni amíg Rosalie összeszedte a könyveimet. - köszi-. Kezdem volna, de ismét a földön találtam magam immár Alice társaságában. - Bella, Bella, Bella... De jó, hogy végre látlak. - én is örülök neked Alice. De fel kellene állnunk a földről. - igazad van. - mondta mosolyogva. - de nem tudtam kihagyni. Olyan régen láttalak. - hát, persze-, kapcsolódott be a beszélgetése Rosalie. Körülbelül... nem is tudom. 2 hete rohantunk el otthonról, mert neked látomásod volt, hogy visszarohanjunk Forks-ba. - megkövülten hallgattam Rosalie szavait. - Alice... ti... Te. Mindannyian... ezt nem hiszem el... Megígérted!- Ez most nem rajtam múlt. - Ó, dehogynem. - Emmett nem is hagyott neki a válaszra lehetőséget. - amint hazaértek Jasper rel már két óra után már az egész család tudta. - Kösz Emmett de nem neked van egy gondolatolvasó bátyád. Öhm Alice- szóltam közbe- ti testvérek vagytok. Erre mindenki felnevetett. - mindegy, még jó, hogy a terepjáróval jöttünk. Legalább elférünk, és nem kell futnunk. - Alice én nem megyek... Nekem... - erősen próbáltam valami ki fogás után kutatni az agyamban- még órám van. - nem számít, majd írunk neked egy igazolást. Nem is olyan rossz dolog, ha az ember apja orvos. - az utolsó mondatot már csak magának mondta. - na, gyerünk indulás. És már húzott is maga után. Az út rövid volt. Rövidebb, mint amire emlékeztem. Vagy csak Emmett vezetett nagyon gyorsan. A lényeg, hogy még most sem volt semmi használható tervem, arra hogyan lógjak meg. Aztán megérkeztünk. Esme és Jasper kint álltak. Ekkor jutott eszembe. - Alice mégis mit kerestetek az iskolában?- hát beiratkoztunk. - felelte az egyszerű választ. - akkor...- igen Emmett, Jasper és Rosalie végzősök lesznek, Edward és én pedig veled fogunk egy évfolyamra járni. Ja és van még egy nagy hírem. - kicsim ezt majd Edward elmondja neki, ha úgy gondolja. - mondta Jasper és magához húzta kedvesét. - ez nem a mi dolgunk majd ők megoldják. - suttogta a fülébe. - Jaj, Bella olyan jó hogy itt vagy. Ölelt meg Esme. Annyira hiányoztál. De mond hol voltál eddig?- a dorgálása inkább volt anyai mintsem követelőző. És engem elöntött a bűntudat. Hogy hagyhattam itt egy ilyen szerető anyát?- sajnálom- suttogtam és még jobban szorítottam magamhoz. - annyira sajnálom. - tudom, ha lettek volna könnyeim most sírtam volna e helyett csak egy apró halk hörgéshez hasonló hangot adtam ki. - semmi baj most már itt vagy és csak ez számít. Edward teljesen kikelt magából. Tudom már nem bírta volna sokáig. Erre elhúzódtam és körbenéztem, de sehol sem láttam sem őt sem Carlisle-t. - Hol vannak?- igazából csak Edward érdekelt igazán, de nem akartam neveletlen lenni. - Esme elmosolyodott elmentek vadászni. Negyed óra és itthon is vannak. Addig felmész a szobátokba?-. Kérdezte, és ezen meglepődtem. De csak lökött rajtam egy aprót és felrohantam az úgynevezett szobánkba. Beléptem és meglepődtem minden ugyan olyan volt, első ránézésre, de tévedtem semmi sem ugyan olyan, mint amilyen régen volt. Mikor még ember voltam.

Mikor visszakapod azt, aki számodra mindent jelent.

Mikor visszakapod azt, aki fény az éjszakába.

Mikor visszafogad az életed.

(EDWARD)

A rétünk környékén voltam. Nem akartam még hazamenni. Mi várna otthon? Ezt persze csak költői kérdésnek szántam pontosan tudtam mi vár otthon. Egy szerető mégis szomorú anya. Egy dühös mégis megértő húgi. Egy érzelmi irányítások miatt kimerült Jasper. És a többiekről ne is beszéljünk. Nem akartam hazamenni. De muszáj, tudom, hogy haza kell mennem. Pedig már régen feladtam a küzdést az életért. Nem is tudom, mikor? Talán, mikor elhagytam, vagy mikor Alice „elmondta”, hogy a kedvesem vámpír, de hallani sem akar rólam. Ez mind egy, egy apró tű volt a szívembe. Mintha a fény kialudt volna. Melynek helyét a sötétség vette át. A tűz, ami éltetett kihunyt. Életem apró lángját-mely eddig éltetett- mintha egy apró szellő elfújta volna. Nem volt értelme „élnem”. Nélküle nem.

A kellemes tavaszi napfény még utoljára elérte fagyos bőrömet, majd lebukott a látóhatár mögött. - ideje indulnom. - mondtam leginkább csak magamnak. Nem vártam választ a kérdésemre. Ki is felelt volna? Erre a rétre csak mi... Vagyis csak én járok. Felálltam és lassan elindultam hazafelé. Nem futottam, de jó volt ez így ez kicsit embernek érezhettem magam.

A családom harsogó gondolatait már az erdő közepéről halottam. És nem igazán értettem. - olyan jó hogy végre itt van- halottam meg Alice gondolatait. - Kár, hogy már nem tudok nevetni rajta. Nem baj majd megoldjuk. - Emmett gondolatai még jobban megleptek. - ismerem ezt az arcot- Rosalie - meg se próbáld kedvesem. Aki bánt egy Cullent... Ezt nem kellet a gondolatai közül kiolvasnom. Már elég közel voltam, hogy a képességem nélkül is meghalljam. És volt még más is. Egy vámpír. Az illata ismerős bár biztos, hogy még sosem éreztem. És a gondolatai... Elég közel voltam. Ha nem is ismerem személyesen, de gondolatait hallanom kéne, elég közel vagyok. És... ekkor bekattant. Egyetlen személy. Egyetlen élőlény van a világon, akinek nem hallom a gondolatait. De ő nem lehet itt. Ő úgy döntött... elhagyott. visszajöhetett volna... de nem tette. Szinte berobbantam a házba. Alice mégis mi...?- meny fel a szobába és megtudod. - mosolygott sejtelmesen.

(BELLA)

Ahogy körbenéztem láttam, szinte semmi sem változott. Szinte. A kanapé melletti ágyon egy kis kép volt. Rólam és róla. Nem tudom mikor csinálhatta. Nagyon jó kép. Le sem tagadhatnám. Boldogok vagyunk rajta. Mind a ketten. Az ablak mellet állunk. Kifelé nézek, miközben ő átölel hátulról. Mosolygunk mind a ketten. Olyan természetesen... Olyan önfeledten... szerelmesen. Le sem tagadhatnánk. Leültem a kanapéra és ekkor észrevettem valamit, aminek nem kéne itt lennie. Egy fényképalbum. Az én gyerekkori albumom. Amiben a születésemtől a gimnázium befejeltéig vannak képek. Vagyis az emberi életemről. Lassan végiglapoztam. A vége lepett meg a legjobban. Benne voltak, az egész családom. Amikor Edward elment azt hittem ezt is magával vitte. Nem is jutott az eszembe. - ezt nem hiszem el- nem vártam választ a kérdésemre, ki is tudna válaszolni? - nem gondoltad volna, hogy itt látod viszont. Igaz?- az album kicsúszott az ujjaim közül. De mielőtt földet ért volna elkapta. - Bella?- a nevemet olyan tisztelettel és szeretettel, sőt már szinte szerelemmel ejtette ki, hogy nem bírtam magammal. Egyszerűen felálltam és megcsókoltam. Mi lehet, a legrosszabb ellök magától? De ez még rosszabb volt. Nem csókolt vissza. Csak hagyta, hogy letámadjam. Lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy hiba volt idejönnöm. Lehet, hogy már nem is szeret. Csak egy emlék vagyok neki. Végül is elhagyott. És tudta, hogy már nem vagyok ember még sem keresett. Nem jött utánam. Ellengettem és visszahúzódtam. Nem mertem a szemébe nézni. Elhúzódtam tőle és hátraléptem. Nem is tudom mit hittem. Beállítok hozzá ennyi év után csak úgy és ő meg rögtön visszafogad? Be kell látnom, hogy nagyon naiv vagyok. Nem is tudom. De csak eddig jutottam a gondolkodásban, mert magához húzott és eszeveszetten csókolni kezdett. Csak ölelt és csókolt. Hagytam, hogy kitombolja magát. Majd lenyugodott, de még most sem eresztett el. Csak szorított magához. Nem mertem a szemébe nézni még most sem. Amíg egy kezet nem éreztem az állam alatt. Felemelte az arcomat és így muszáj voltam a szemébe nézni. - szeretlek- hallottam a szót, ami elöl évekig menekültem. - annyira szeretlek- láttam a szemében, hogy igazat mond. - Te vagy az életem- ezt már nem bírtam. Csak megcsókoltam. Soha többé nem akartam elengedni. valószínűleg nem számított, rá mert eldőlt a földön. De a csókunkat nem szakította meg. Így én is mentem vele. Egy idő után elhúzódtam. A fejemet a mellkasára fektettem és próbáltam helyretenni a légzésemet. Ő is ugyan úgy zihált. Felnéztem a szemébe és ebből mindent megértettem. - Régen tiéd mindenem. Sosem szerettem senkit rajtad kívül, sosem voltam másé. - Mintha csak a beleegyezésem kellet volna neki. A ruháim maradványai a túlsó fal mellet landoltak. De az ő ruhái sem néztek ki jobban. Érezni akartam őt. Azt akartam, hogy tudja, mindig vele leszek.

Egész éjszaka együtt voltunk. Praktikus, ha az „ember” nem fárad el. Együtt néztünk végig a felkelő napot. - a többiek már türelmetlenek. Lassan le kéne mennünk. - muszáj? Kezdtem kényeskedve csak a vicc kedvéért mire furcsán nézett rám. Ez nem az én stílusom volt. Szélesen elmosolyodtam. Majd megcsókoltam. - én sem akarok még csak megmozdulni sem- féloldalas mosolya ellenállhatatlan volt, alig tudtam folytatni-, de Alice biztos, hogy nem díjazná, ha itt töltenénk a napot. - ekkor, mint végszóra kopogtak. - lehet, hogy zavarok. De ennek hasznát vennétek. - Esme - ha készen álltok szeretnénk, ha lejönnétek. Néhányan már várnak. És Victoria nem a türelméről híres. - a résnyire nyitott ajtón keresztül berakott nekem egy váltóruhát valószínűleg Alice szekrényéből majd kiment.