Vannak dolgok, amik nem változnak.

Vannak, olyanok, amik akkor is ott lesznek, és olyanok lesznek amikor te már nem leszel...
Tanulni állandóan kell majd. Akkor is, ha mondjuk palackozva árulják a tudást, akkor is tanulni kell... Emberek mindig lesznek, a technika mindig fejlődni fog. Amikor azt hiszed, ennél jobbat már úgyse találnak ki, akkor jön valaki más, és kitalál valami jobbat...
És bár ez tulajdonképpen változás, de a tény, miszerint a változás állandó, az egy folytonos dolog.
De azt hiszem, most fecsegek... Semmi értelme annak, amit mondok. Most csak... mondom a dolgokat, amiket ki se akarok mondani. Még ha csak gondolom is.
Nem változott... Nem változott ez sem... És, hogy lehet, hogy nem változott? Nem értettem a dolgot... Nem bírtam felfogni... Nem tudtam épp ésszel megérteni.
Vagy csak nem akartam megérteni és nagyon is értettem...
 

Éreztem. Edward ajkát az enyémen. És gyűlöltem magam, hogy nem bírtam ellökni. Gyűlöltem őt, hogy szabályosan nekem támadott. Gyűlöltem...
Valahogy, akaratomon kívül csókoltam vissza. És hihetetlen volt. Egész testemben éreztem, pedig csak az ajka ért hozzám és a mellkasa. Bizsergett az egész testem.
Éreztem a remegést, a szikrákat. Éreztem a vágyakozást, sóvárgást. És visszacsókoltam.
Annyira régi, mégis annyira új volt az egész. Hihetetlen volt...
Ajkai az enyémet érintették, egyszerre hevesen és lassan. Mintha még mindig attól félne, hogy az az ember vagyok, akit bármelyik pillanatban összetörhet.
Éreztem, hogy keze a derekamra siklik, és olyan finoman ért hozzám, hogy alig éreztem meg... Félt... Félt, hogy eltör, félt, hogy ellököm.
Annyira logikus lett volna ellöki. Minimális józan eszem még azt sikoltotta, hogy lökjem el... De nem tudtam. Túl régóta nem érintett így senki, hogy ezt most ellökjem...
Akartam ezt a csókot. Akartam, hogy kellejek neki, hogy úgy érjen hozzám, hogy tényleg érezzem. Érezni akartam, hogy nő vagyok, hogy valakinek kellek. Érezni akartam, hogy még élek... Akartam!
A kezemet felemeltem és Edward nyaka köré fontam... Magamhoz rántottam, és elmélyítettem a csókot.
Éreztem, hogy Edward meglepődik. Megfagyott egy másodpercre, majd viszonozta csókom.
Meglepődtem... Én is meglepődtem magamon, és ha őszinte akartam lenni, nem értettem. De akartam. Annyira akartam ezt a csókot. Jobban mint bármit...
A csók türelmetlen lett, szinte már kaptunk egymás szája után. Bizsergett mindenem, és többért kiáltott a testem. Soha nem éreztem még ilyet.
Ilyen elemésztő vágyat és sóvárgást a több után... Nem, még soha nem volt ilyen.
Edward keze a derekamon még szorosabban húzott magához. Egész testemmel simultam hozzá, és éreztem minden porcikámban. Éreztem, ahogy hevesen emelkedik majd süllyed a mellkasa.
Csípője az enyémnek simult, és éreztem a vágyát.
 

Megdermedtem. Megijedtem...
Fejemet elfordítottam, kezemet Edward mellkasának támasztottam.
- Engedj el! - mondtam rekedt hangon. Éreztem, hogy pánik kezd rajtam úrrá lenni. Hirtelen rosszul lettem a tudattól, hogy Edward keze a derekamat szorítja.
Talán túl hamar józanodtam ki... Talán nem kellett volna. De nem tudtam tovább engedni. Akartam... De nem tudtam. Megállj parancsolt a józan eszem, és hiába akartam, nem tudtam tovább menni. Talán túl gyors volt.
- Nem akarlak elengedni – suttogta vissza, egyenesen a fülembe.
- Edward, engedj el! - mondtam hangosabban, és még jobban elhajoltam tőle. Túl közel volt, még mindig éreztem, és heves pánik fogott el. Mintha bántani akarna... Pedig tudtam, hogy nem, de akkor is... Ez túlságosan új!
- Bella... - Edward értetlenül nézett rám, én meg még mindig próbáltam kiszabadulni szorításából.
- Azonnal engedj el! - kiáltottam, majd ellöktem magamtól Edwardot.
Erre szorítása gyengült és végre elengedett...
 

Elfordultam tőle, mély levegőt vettem, és próbáltam nem belegondolni mi is történt az imént... Szememet becsuktam, próbáltam mindent kizárni és visszanyerni a nyugalmam.
Felkavart és megrémített.
Nem Edward... A tény, hogy mennyire akar. Hiba volt engednem neki... Hiba volt.
- Jól vagy? - kérdezte Edward mély, aggódó hangon.
Felemeltem a kezem, hogy most maradjon csöndben, és még egyszer mély levegőt vettem. Nem szabad rá gondolnom. Nem kéne... De ez túl gyors volt... Ráadásul pont tőle, akit pár nappal ezelőtt még teljes nyugalommal gyűlöltem. Most meg...
- Bella, jól vagy? - kérdezte megint, és hallottam, hogy közelebb lép.
- 160 éve nem ért hozzám senki... Egy kis időt kérek – mondtam teljesen közömbös hangon. Mintha minden rendben lenne. Pedig nem volt rendben... A világom, amiben éltem felkavaródott, csettintésre és túl hirtelen. És minden túl gyorsan történt, és nem bírtam elfogadni ezt a gyorsaságot...
 

Régen pedig szerettem, amikor Edward hozzám ért. Mennyire szerettem! Még ember életemben... És mit meg nem adtam volna érte, hogy úgy érjen hozzám, ahogy most... Talán mindent... Most meg, amikor végre megtörténik, menekülök. Talán nevetséges...
De akkor tudtam, hogy szeret, és tudtam, hogy szeretem. Most csak valaki, akit gyűlöltem, és most fogalmam sincs, hogy mit érzek iránta.
Nem kell nekem ez még egyszer... Nem biztos, hogy akarom ezt az egészet... Ha ennyire kiborít, akkor nem biztos, hogy érdemes. Akkor nem biztos, hogy jó.
- Ezt ne csináld többet! - mondtam, és Edward felé fordultam. Komolyan néztem a szemébe, hangom kérhetetlen volt. Hogy nehogy megint magához húzzon karomat összefontam a mellem előtt. Ha nem is teljesen, de biztonságban éreztem magam. Egy egészen kicsit...
- Nem értelek... - mondta Edward egyenesen a szemembe nézve. Hangja természetes volt már eltűnt belőle a rekedtség... És talán így sokkal szívesebben hallottam...
- Nem kértelek arra, hogy megérts. Csak arra, hogy többet ne érj hozzám.
- Miért ne érjek hozzád? - kérdezte hirtelen, és valahogy sokkal inkább akaratossá vált, mint eddig bármikor. - Azért, mert ha hozzád érek, akkor végre érzel valamit? Akkor nem vagy az a jégtömb, ami eddig? Ezért ne érjek hozzád? Mert akkor el kéne ismerned, hogy egyáltalán nem változtál meg, csak elrejted az érzéseidet? Ezért ne érjek hozzád? Hogy ne kelljen beismerned, hogy te még mindig az én Bellám vagy? Ezért, Bella? Csak, hogy tovább tudj menekülni? Ezért ne érjek hozzád?
Dermedten álltam, és csak hallgattam Edward szavait. Hallottam őket, megértettem, felfogtam a jelentésüket, és mégse akartam elhinni...
Én nem menekülök! Nem félek, amikor megérint... És nem vagyok a régi Bella! Nem vagyok az, aki emberként voltam!
Csak nézetem Edward szemébe döbbenten, és nem tudtam megszólalni. Pedig akartam... Talán még veszekedni is kedvem lett volna de nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem ment. Csak meredtem rá, és nem hittem el.
Nem hittem el, amit mond. Nincs igaza... Egy szó sem igaz, abból amit mondott. Egyetlen egy szó sem. Nem akarom, hogy igaza legyen... Nem akarom...
 

Hátat fordítottam Edwardnak és elindultam a ház felé. Egyszerűen ott hagytam. Nem tudtam tovább nézni... Nem tudtam... Nem ment.
Úgyis meg kell néznem, hogy van Vien.
Futottam, hogy ne lássam, futottam, hogy ne halljam a hangját. Futottam, mert nem éreztem a nyomást. Azt, amit állandóan érzek, ha mellettem van. Mert folyamatosan tudatában vagyok a jelenlétének még akkor is, ha nem szólal meg. Egyszerűen érzem, hogy ott van és agyon nyom a jelenlétével. Maga alá temet...
És... Menekültem.
Igaza volt. Menekülök előle. Menekülök, mert túlságosan is nagy hatással van rám. Olyannal, amivel nem akarom. Úgy, ahogy nem akarom...
Valami furcsa okból meg se lepődtem ezen. Mintha eddig is tisztába lettem volna vele, csak nem akartam elfogadni. Eddig is tudtam, csak nem akartam... értelmezni, felfogni.
Felugrottam a verandára majd nyugodtan sétáltam be a nappaliba. Már fel se néztek, amikor beléptem. Talán megszoktak vagy csak nem is érdekeltem őket... Nem tudom
- Vien? - kérdeztem és Rose felé fordultam
- Jobban van. Carlisle azt mondta a vérzés megszűnt – közölte semleges hangon és fel se nézett az újságból. Divatlap... Van, ami nem változik...
Magamban mosolyogva mentem fel a lépcsőn, hogy végre egyedül legyek. Ha Vien mellett is, de egyedül olyan szempontból, hogy Cullen mentesen. És most ez volt a cél tulajdonképpen. Semmi Cullen.
 

- Szia! - köszöntem be, majd beléptem a szobába. - Hogy vagy? - kérdeztem és egyenesen barátnőm arcát néztem.
- Jobban – mondta gyenge hangon. Tényleg gyenge volt. Sápadt, erőtlen és szinte tehetetlen. Alig mozgott, csak feküdt az ágyban... Rossz volt így látni Vient. Annyira rossz. Az örökké vidám és örökmozgó Vien most csak fekszik, és nem tud semmit csinálni. Csak van, és a vidámságát messze elfújták.
A hasára meredten és döbbenetemben még a számat is eltátottam... Akkor volt, mintha öt hónapos terhes lenne... Nem pár hetes...
- Igen, kicsit gyorsabban fejlődik – mondta mosolyogva, mikor észrevette, hogy mit nézek ennyire.
- De ennyire? - kérdeztem, majd leültem mellé.
- Hát ennyire... Hallottam az előbb kicsit kiborultál... - mondta, és huncut tekintettel nézett rám.
- Lényegtelen. Csak kiderült, hogy Edward tudott arról, hogy vámpír vagyok... De mindegy – mondtam mosolyogva, és felhúztam a lábam magam mellé.
- Ez nem mindegy... Akkor miért nem keresett meg? - kérdezte Vien, és nehezebben kezdett lélegezni.
- Vien... - suttogtam, és felkeltem a fotelből, ahol eddig ültem. - Jól vagy? - kérdeztem, de már nem válaszolt... Szemei lecsukódtak, feje félre dőlt.
- CARLISLE!
 

Csendben ült mindenki, és csak vártunk. Annyira idegesítő volt a csönd. Furcsa volt, hogy amit ennyire becsültem régen most mennyire unom. De mondjuk az a csönd, a kellemes biztonságos csönd volt. Ez meg a feszült, várakozással teli csönd. És nem szerettem ezt a csöndet... Nagyon nem szerettem...
Mindenki a lépcsőre meredt, és vártuk, hogy végre lejöjjön Carlisle. Pedig elvileg jobban volt, most akkor miért lett megint rosszul? Nem értettem... Lehet, hogy elvégzek majd egy orvosit valamikor, hogy végre megértsem az orvosi bablát, amit állandóan mondanak...
- Mi a baj? - kérdezte Edward, én meg felkaptam a fejem. Mikor jött le Carlilse Vien szobájából?
- Nem tudom – mondta Carlisle és megrázta a fejét. - Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy nem sokáig fogja bírni. Az egyetlen lehetősége, ha átváltoztatjuk... De addig nem tehetjük meg, amíg a baba meg nem született.
- Akkor ez egyértelmű... Megindítjuk a szülést, és minden rendben lesz – mondtam, és próbáltam kicsit jobbnak látni a helyzetet, mint amennyire valójában látszott.
- Nem biztos, hogy túlélné a baba. Ha öt hónapos a fejlettségben, akkor lehet, hogy sokat mondtam – mondta Carlisle és rám nézett. - Folyamatosan szedáljuk, túl sok neki ez az egész...
- Szedálni?
- Tulajdonképpen altatva van. De az agyon nyugtatózva jobb kifejezés – mondta Edward és felém fordult.
- De ha altatva van, akkor honnan tudjuk mikor indul meg a szülés? - kérdeztem, és a többiek felé fordultam.
Erre néma csend lett.
 

- Sejtettem – suttogtam, majd felkeltem a helyemről, ahol eddig ültem. - Mellette maradok.
- Talán ez a legrosszabb ötlet, amit eddig mondtál, Bella – mondta Rose, majd ő is felkelt a helyéről. - Az itt jelen lévő vámpírok közül azt hiszem te vagy a legkevésbé stabil... Ha érted, hogy mire célzok – mondta gonoszkodva, majd keresztbe fonta a karját.
Utálatos volt. Annyira utálatos volt. És úgy nézett rám, mintha valami gusztustalan dolog lennék.
- Igen, és mivel én emberekkel táplálkoztam bármikor szívesen kiütöm a fogaidat a helyéről, szóval ne dumálj itt nekem! - kiáltottam dühösen, és Rose felé fordultam. Ne engem oktasson ki! Amikor emberekkel táplálkoztam akkor is állandóan mellette voltam... És semmi baj nem volt! És most még a helyzet abszurditása sem érdekelt, hogy egyáltalán nem tudnék benne kárt tenni ilyen módon.
- Bella... Nyugodj meg! – mondta Edward, és döbbenten nézett rám.
- Halál nyugodtan is kiütöm a fogait a helyéről – vetettem oda nekik dühösen.
Nem tudom hova tűnt a biztonságérzetem, a nyugalmam... Nem tudom hova tűnt a tény, hogy most nekem kéne meghunyászkodnom. Megint azt éreztem, hogy jogom van haragudni. Szabad, mert eltitkolták előlem. És különben se Rose az, akire hallgatni fogok. Nem járjon a szája, ne oktasson ki! Semmi joga nincs hozzá, ez nem róla szól! Semmi köze az egészhez!
 

- Mellette maradok, amíg meg nem születik a baba. És akkor átváltoztatjuk – mondtam, majd megindultam a lépcső felé.
 

Van egy okom... Így van egy okom, hogy miért nem akarok Edwarddal beszélni. Egy okom, hogy miért nem akarok ránézni. Van egy okom, és ezt nem engedem el.
Kell nekem ez az egy ok... Kell, hogy gondolkodjam.
Kell, hogy elfogadjak dolgokat. Hogy megemésszek...

Kell, hogy világosan lássak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés